Mindig csodáltam Walesa politikai észjárását. Igazán tiszteltem a stratégiáját a szükségállapot nehéz korszakában, és egyik munkatársaként támogattam is. Politikája egyszerre volt óvatos és bátor, és ami a legfontosabb: hatékony, amihez különleges ösztöne is hozzájárult.
Útjaink azóta elváltak. Most eltérő álláspontokat képviselünk. De még mindig szeretném hinni, hogy tudunk eszmékről vitatkozni, nemcsak egymást inszinuálni. Kár volna, ha az egykori barátság dühödt gyűlölködéssé fajulna.
Lech Walesa, mai politikai ellenfelem, kitűnő politikus. Sok mindent szeretek benne. Szeretem a humorérzékét, csodálom intuícióját és politikai agyafúrtságát, elismerem, hogy kiemelkedő szerepet játszott a kommunista rend elleni harcunkban. Éppen ezért keserít el, hogy azt kell látnom, a Szolidaritás Szakszervezet elnöke, a Nobel-békedíj kitüntetettje eljátssza az egyszeri lengyel lehetőséget, tönkreteszi önmaga és országunk jó hírét a világ előtt. Fáj, hogy azt kell látnom, miként válik Walesa a lengyel demokrácia jelképéből annak groteszk karikatúrájává. Az a döntés, hogy a Szolidaritás vezetői a Gazeta Wyborczát megfosztották a Szolidaritás-emblémától Walesa kritizálása miatt, az első jele volt annak, mi lesz a lengyel demokráciával, ha ezek az emberek megszerzik az államhatalmat. Ez a lépése egyúttal kifejezte Walesa saját demokráciafelfogását is.
Walesa elnök akar lenni, de nem ezt veszem rossz néven. Az nyugtalanít, hogy „erőskezű” elnök akar lenni, aki rendeletekkel kormányoz, akinek annyit jelent a demokrácia, mint az autóvezetés. „Most, hogy megváltoztatjuk a rendszert, olyan elnökre van szükségünk, akinek balta van a kezében: határozott, éles eszű és egyszerű emberre, aki oda vág, ahova kell.” Ezek Walesa szavai. Ami engem még ezeknél is jobban nyugtalanít, az az, hogy a Szolidaritást úgy kezeli, mint saját személyes ambíciói megvalósításának eszközét. És a magabiztosság, amivel kinyilatkoztatja, hogy megkapja a szavazatok legalább 80 százalékát az általa kívánt kötelező nyílt választáson. Szóval az nyugtalanít, hogy Walesa minden eszközt megragad, hogy bejusson a Belvedere Palotába.
A Szolidaritás elnökeként nem állt elő programmal: az elmúlt évben egy szót sem hallottunk tőle arról, mi lesz a szakszervezet szerepe a piacgazdaságra való átállás folyamatában. Ehelyett állandóan csak arról beszélt, hogy a Szolidaritásban szakadásnak kell bekövetkeznie. Aztán jött ő, és előidézte a szakadást. Megszabadult mindenkitől, aki képes lehet vele szembeszegülni és keresztezni az útját. Úgy gondolta, hogy eltávolításuk érdekében nem árt nyilvánosan „tojásfejűeknek” és „zsidóknak” minősíteni őket. Lech Walesa – és ezt közeli személyes ismeretség alapján állíthatom – sosem volt sem populista, sem antiszemita. A populizmust és az antiszemitizmust egyaránt idióta doktrínának tartotta. De a „tojásfejűekről” szóló értelmetlenségeket hirdetve és az embereket faji alapon zsidókra és nem zsidókra osztva hatni tudott az antiintellektualista populizmus és az antiszemita fóbiák követőire. Ezek az emberek most támogatni fogják Walesa küzdelmét az elnökségért. Walesa azt mondja: „Én tiszta lengyel vagyok, itt születtem”, amivel azt sugallja, hogy néhány más lengyel „nem tiszta” és máshol született…
Meg tudom érteni Walesa indítékait. Becsvágya nem elégült ki. Kétszer is elhárította, hogy induljon magas politikai posztok betöltéséért, a parlament egyik házába sem jelöltette magát, és nem kísérelte meg a miniszterelnökséget sem. Véleményem szerint mindig egy motívum mozgatta: egy különleges közéleti szerep, a legfőbb hatalom – felelősség nélkül. Az ő felfogása az elnökségről: uralkodni és minden felelősséget átengedni a miniszterelnöknek, a kabinetnek és a kormányzati elit többi tagjának. Ez a felfogás egyáltalán nem meglepő: Walesa mindig is karizmatikus vezér volt.
Milyen a karizmatikus hatalom természete? A karizma az emberek érzelmein való uralkodás képessége. Az érzelmi kiszolgáltatottság és a vezér különleges képességeinek és tehetségének elismerése sajátos viszonyt alakít ki a vezér és az átlagember között. Az átlagembert engedelmessé teszi a vezérébe vetett vakhit. Az átlagember szerint minden helyzetben a vezér tudja a legjobban, mi a teendő. A vezér hatalmát nem lehet korlátozni vagy szabályozni. Szaktudás és hozzáértés nem fontos. A törvény sem. Semmi nem számít, csak a karizmatikus vezér vaktában hozott döntései.
Az ilyen vezér a romba dőlt politikai színtéren keletkezett űrben lép fél, amelyet a remény hiánya vagy hirtelen feltámadása jellemez. A karizmatikus vezér egy kollektív álom és egy új mítosz igényének terméke. Lehet próféta, népszerű vezér vagy utcai demagóg. Az igazságos, legyőzhetetlen vezér mítoszát testesíti meg. Csodálatot és félelmet ébreszt. Ám amikor kiderül, hogy az „isteni kegyelemmel” felruházott vezér nem képes csodát tenni, akkor már túl késő, hogy az emberek bármit is változtassanak a dolgokon. A vezér elvesztette a karizmáját, de a rendőrsége még megvan. Csapata, amelyet inkább az engedelmesség, mint a szakmai hozzáértés elve alapján válogatott össze, nem fog habozni, hogy erőszakot alkalmazzon hatalma védelmében. A forradalmak története bizonyítja ezt a sémát: Cromwelltől Leninen át egészen Khomeiniig.
A győzedelmeskedő karizmatikus vezér patologikusan félteni kezdi hatalmát és népszerűségét. Gyanakvóvá is válik, mindenütt ellenségeket és összeesküvést sejt maga körül. Hogy megszabaduljon riválisaitól és a rendes demokratikus mechanizmusoktól, kivétel nélkül bármit megígér. És nem vitatkozik politikai programokról: ő maga lesz a saját programja. Mindig önmagáról beszél, saját érdemeiről és zseniális eredményeiről, terveit csak a legszűkszavúbb és legáltalánosabb módon jelezve. Gyorsítást ígér: gyors javulást mindenkinek.
Lehet, hogy Lech Walesa nem lesz elnöke egy demokratikus Lengyelországnak. El is veszítheti az általános elnökválasztást. Dicsekvő kinyilatkoztatásaiból ítélve a Szolidaritás Szakszervezet elnöke nemigen tud mást kínálni, mint önmagát és ellentmondó ígéretek áradatát. Mert hogyan fér össze például „a lengyel szegénység igazságos megosztása” a „gyorsított privatizáció” követelésével?
Walesa nyerhet is az elnökválasztáson, de ha így történik, akkor sem egy demokratikus Lengyelország elnöke lesz. Destabilizáló tényezővé válik, aki káoszt csinál és elszigeteli az országot a világtól. Walesa azt mondta: „Én nem kedvelem az elnökség klasszikus fogalmát, sem a francia, sem az amerikai, sem az olasz példát. Én majd a magam módján csinálom. Azt akarom, hogy meglepjek mindenkit. Az én modellem nem a borivás és a vacsorák, hanem a »bolygó hollandi«, aki járja az országot és beavatkozik, ahol csak szükséges. Túl sok Walesa lesz, és ez az, amitől annyian félnek.”
Walesa meg is nyerheti a választásokat, ha sikerül megtartania „a nemzet atyjának” image-ét. Egy apa leihatja magát és megverheti a feleségét, a gyerekei nem szólhatnak és nem emelhetnek kezet rá. Ha ez a mítosz megbénítja a lengyelek eszét és szívét, Walesa nyerni fog. Nyerni fog, még ha nyíltan deklarálja is, hogy a demokrácia csak arra kell neki, hogy a segítségével megragadhassa a kormányrudat. Attól tartok, hogy ha egyszer a kezében lesz, a demokráciából nem marad más, mint az ő rendeletei.
Karakterében van néhány vonás, amelyek miatt alkalmatlan arra, hogy egy demokratikus állam elnöke legyen. Walesa kiszámíthatatlan. Walesa felelőtlen. Nem kompetens. És képtelen a reformra. Felelőtlensége az ellenzéki és földalatti tevékenység mellékterméke volt: ha az embernek nincs befolyása az államra, nem is érzi magát felelősnek iránta. Walesa nem tud tanulni a hibáiból, mert mélyen meg van győződve arról, hogy nem követ el hibákat. Gazdasági és külpolitikai nézetei bénítóak és rémisztően abszurdak. Kritikusaival szemben leereszkedő, fölényes hangot használ. Azzal fenyegeti őket, hogy „Varsó ki lesz szellőztetve”. Híveit viszont azzal kecsegteti, hogy igazi napóleoni karriereknek fog ugródeszkát biztosítani. Már el is kezdett miniszteri posztokat és más közhivatalokat osztogatni, ígéretek, ígéretek. Mindenkinek ambíciói szerint – vajon nem ez Walesa „személyes forradalmának” valódi értelme?
Egy ideig úgy látszott, hogy Lengyelországban minden nagy politikai erő egyesül a nemzeti reménység kormányának támogatásában, hiszen a kompromisszum és összhang volt a politikai és gazdasági reformok, valamint egy új külpolitika megvalósításának feltétele.
De mindez másként alakult. Walesa megtörte a Szolidaritás táborát, hadat üzent „a csúcsokon”, és ez megbontotta a lengyelek közötti belső megegyezést. Az érdemi vitát hangos retorika váltotta fel, ami a választási kampányokra jellemző. Ám most egy másik választással állunk szemben: milyen Lengyelországot akarunk? Milyen utat szeretnénk követni?
A modern, demokratikus normák Európájához vezető utat, vagy ellenkezőleg, azt az utat, amelyik az idejétmúlt tradíciókhoz vezet vissza, amelyet a tekintélyelvű rendszerek, a nemzeti konfliktusok pokla és a vallási türelmetlenség extrém esetei jelképeznek? A lengyelek európai helyzete attól függ, hogyan válaszoljuk meg ezt a kérdést.
Sokat gondolkoztam azon, hogy megírjam-e ezt a cikket. Számolnom kell azzal, hogy félreértenek, és a legsötétebb szándékokat tulajdonítják nekem. Mégis úgy érzem, nem hallgathatok tovább. Nem baj, ha azt mondják, hogy nincs igazam, biztosnak kell lennem abban, hogy mindent megírtam, amire tisztességes gondolkodás eredményeképpen jutottam. Ez indít arra, hogy azt mondjam, Lech Walesa elnöksége katasztrofális lehet Lengyelországra nézve: egy Perón-típusú elnök lehet belőle itt, Közép-Európában. Ha szó nélkül hagytam volna ezt a veszélyt, most úgy erezném, hogy saját személyes kényelmemtől vezettetve részesévé váltam egy hazugságnak.
Nem tulajdonítok Walesának semmi rossz szándékot. Vádolom azonban azzal, hogy semmi fogalma, semmi elképzelése nincs arról, hogy milyen egy demokratikus jogállam. Walesa politikai stílusa, ami erőssége volt a sztrájkok és a földalatti tevékenység kialakítása idején, veszélyes csapdává vált egy demokratikus rend kiépítésének időszakában. Ugyanaz a viselkedés, amelyik annak idején destabilizálta a totalitárius rendet, most a fiatal demokrácia politikai kultúrájának destrukciójához vezet. Érdemei ellentétükbe fognak fordulni. Átokká válnak Lengyelországra nézve. Ez az, amiért nem fogok Walesára szavazni.
A Szolidaritás-jelvény kisajátítása jelzett valamit. Azt, hogy a Szolidaritásnak vége. A Szolidaritás volt életem értelme. Hittem, hogy rajta át vezet az út egy független Lengyelországhoz. Egyetlen kérdést tettem föl magamnak: „Milyen lesz Lengyelország?” És így feleltem rá 1980 novemberében: „Önkormányzó, toleráns, sokszínű Lengyelország, amelyik keresztény értékekre és a társadalmi igazságosságra épül. Olyan Lengyelország, amelyik barátságban van a szomszédaival; ismételjük, egy olyan Lengyelország, amelyik képes a kompromisszumra és az önkorlátozó cselekvésre, arra, hogy realista és lojális legyen a partnereivel, de amelyik képtelen elviselni a szolgaságot, képtelen elfogadni a szellemi alávetettséget. Olyan Lengyelország, amely teli van konfliktusokkal, amelyek természetesek egy modern társadalomban, de amelyet áthat a szolidaritás elve is. Olyan Lengyelország, amelyben az értelmiség védi az üldözött munkásokat, és munkássztrájk követel szabadságot a kultúrának. Olyan Lengyelország, amely pátosszal és iróniával beszél magáról, amelyet sokszor elfoglaltak, de le soha nem igáztak, amelyet sokszor legyőztek, de soha nem tudtak megtörni. Olyan Lengyelország, amelyik visszanyerte identitását, nyelvét, arculatát…”
Hittem abban, hogy a Szolidaritás a belső nézeteltérések ellenére egységes tud maradni az egyetemesség nevében. Ma úgy érzem, vereséget szenvedtem. A Szolidaritás eszméje a végső szakaszba érkezett. Haláláért Lech Walesa a felelős. Én a Szolidaritás híve maradok életem végéig. De a jelvényt, amely velem volt tíz évig, most legszemélyesebb emléktárgyaim közé teszem. A bírósági ítéletek másolatai vagy a könyvek mellé, amelyeket a börtönben írtam. Nem akarom elrejteni a fájdalmat, amit érzek. Nem akarok és soha nem is akartam olyan szimbólumból erőt meríteni, amelyik most a hatalom és a tekintély jelképe. Hordtam ezt a jelvényt, amikor börtönbüntetéssel járt, nem akarom akkor hordani, amikor privilégiumot ígér. Úgy érzem, ez a próbatétel pillanata: amikor megtudjuk, melyikünk mennyit ér – szimbólumok nélkül.
A Gazeta Wyborcza cikke alapján
(fordította: Karádi Éva)
- Külföld [6]