Ez év január végén konstruktivista stílusú levélpapíron értesített arról Hubertus Gaβner, a közép-európai modern művészet jeles kutatója, hogy a kasseli egyetem, a Dokumenta-Archiv és még több más intézet közös emléküléssel fogja megünnepelni Kállai Ernő születésének századik évfordulóját, akinek a modern német kultúra legalább annyit köszönhet, mint a magyar. Ez az emlékülés elmaradt vagy talán csak későbbre tolódott a történelem felgyorsult eseményei miatt.
Kállai Ernő születésének évfordulóján – november 9-én – négy művészettörténész jutott el az óbudai temetőbe. A borostyánnal befutott kövön még két szál virág volt, talán egy-egy művész tisztelgésének jele. Ahogy az emlékülés a sír vörösborral öntözése is elmaradt, s amikor vigasztalásképpen felkerestük volna az egykori Kenyeres-vendéglőt, az óbudai Kállai Ernő kedvenc tartózkodási helyét, és zárva találtuk, merthogy időközben éjszakai mulatóvá alakult át, úgy tűnt, a száz év véglegesen a múltba zárt egy kort s benne egy nagy életművet.
Idősebb művészek őrzik leveleit, dedikált könyveit, van, aki öt-hat évtizeddel később is úgy akar festeni, rajzolni, ahogyan Kállai Ernővel megbeszélte. A Corvina Kiadónál 1981-ben Kállai egyik cikkét idézve Művészet veszélyes csillagzat alatt címmel jelentette meg cikkeinek, írásainak gyűjteményét Forgács Éva. Már ez a kötet sem kapható sehol. Kállai Ernő egykori könyvei (Új magyar piktúra, Cézanne és a XX. század konstruktív művészete, Picasso) pedig drága könyvritkaságok. A művészettörténeti kutatócsoport két munkatársa, Tímár Árpád és Pataky Gábor hozzákezdett egy teljes életműkiadás előkészítéséhez, melynek első része kiadásra készen áll. Ez a jelenlegi kiadási körülmények között azt jelenti, hogy legjobb esetben négy-öt év múlva lesz olvasható.
Kállai Ernő mégsem fog elévülni. Életművének nagy és kis teljesítményei egyaránt figyelemre méltóak. A fiatal német szakos tanár a Kassák-körben került közel a modern művészethez, s amikor a húszas években Berlinben élt, először a bécsi MÁ-ba írt manifesztumokhoz hasonló műkritikákat. Ő volt az első, aki 1921-ben Kassák Lajos és Moholy-Nagy László kollázsainak és képi architektúráinak jelentőségét felismerte. Ő volt az első teoretikus Európában, aki a konstruktivizmus jelentkezésében meglátta egy új korszak kezdetét, aki a konstruktivizmust elvonatkoztatta az egyes iskoláktól, s egységes életelvként, művészetszemléletként elemezte. Később megérezte és leírta a konstruktivizmus utópikus karakterét is, a tragikus konfliktusok iránti érzéketlenségét. Nyugaton ő írta az első értő méltatást 1927-ben Kazimir Malevics művészetéről.
Kállai, miután több kitűnő német művészeti lap (Cicerone, Ararat, Kunstblatt) kritikusa és a Bauhauszeitschriftnek egy ideig szerkesztője volt, amikor „a harmadik birodalom már nagyhatalmi fényében ragyogott”, mint írja, „hazamenekült”, s itt haláláig az európai szellem védelmezője volt. Nem volt könnyű dolga. Napilapokban (Magyar Nemzet, Pester Lloyd) és irodalmi-művészeti folyóiratokban (Korunk szava, Korunk, Munka stb.) közli állásfoglalásait és elutasításait művészet és magyarság kérdéseiben. Világosan leírja, mi elfogadhatatlan számára. Ilyen „a feudálkapitalizmus, neobarokk sallang, szólamkultusz, körmönfont hivatalos művészetpolitika, nacionalizmus, fajelmélet”. 1945 után hasonló élességgel fogalmazva utasítja el „az ún. szocialista realizmus… múlt századbeli, iskolás, polgári recepteket felmelegítő epigon konzervativizmusát, az óvatos és ravasz alkalmazkodókészségnek a szellemileg sorvasztó légkörét”.
Mindez nem azt jelenti, hogy Kállai nem tisztelte a XIX. századot. Mednyánszky Lászlóról írt ezekben az években monográfiát, s a modern magyar festészet őseit Madarász Viktorig visszatekintve kereste. Az európai modern művészet atyjaként tisztelt Cézanne művészetében is felfedezi a Logosz megnyilvánulása mellett a köznapok puritán nagy realizmusát: „Ilyen dísztelen, rideg dolgot még sohasem láttam életemben” – emlékszik vissza Cézanne Kártyázóira, melyet egy pesti műkereskedés kirakatában látott. – „Az asztalnál ülő figurák egyrészt a valóság kézzelfogható, megszólalásig eleven erejével hatottak, de ugyanakkor, mintha valamely varázslat kísérteties, dermesztő idegensége is hatott volna rájuk… Azt hinné az ember, hogy a színek összefércelt, durva köntös módjára fedik a felületet, holott valóban csak úgy sugárzik belőlük a szellem mértéket és rendet tartó fennkölt világossága és a csiszolt művesség.”
Kállai ezt a Cézanne-reprodukciót mindenhová magával vitte, még a harctérre is. Amikor 1939 novemberében a Zeneakadémia kistermében nagy jelentőségű előadást tartott Cézanne-ról, megosztotta hallgatóival ezt a nagy élményét. A világosság és a művesség értékeit kereste kezdők és elismert művészek munkáiban egész kritikusi pályáján. Felismerte, hogy ez a magyar művészetben sokszor nagyon nehezen születik meg. Kállai nagy tette, hogy a harmincas években sok tiszteletre méltó próbálkozás mellett felismerte a fiatalon meghalt zseni, Vajda Lajos életművének jelentőségét.
Kállai modernsége nem volt kirekesztő. Amikor 1925–30 körül a konstruktivizmus teoretikusából a teljes európai modernség kritikusává vált, a művészet szabadságának, az optikai és szellemi demokráciának a harcosa lett. Ezeket a fogalmakat 1945–1948 után megjelent, napilapokban írt (Kis Újság, Köztársaság) cikkeiben sűrűn használta. Küzdött az absztrakt művészet megértetéséért, s számára természetes volt, hogy „az absztrakt művészet éppen úgy gyökeret ver majd a lelkek szélesebb körében, mint a modern művészet annyi más iránya”.
Kállai magyarországi működése talán még nehezebb feltételek között zajlott, mint németországi évei. Ott szigorúan szakmai szempontok által vezetve írhatta kritikáit, itt mindig kultúrateremtő feladatokkal is küszködött. Politikával is kellett foglalkoznia – s volt, amikor állásfoglalásaival nagyon egyedül érezte magát. („A művészet terén is a soknyelvű nemzet Szent István-i gondolatához tartsuk magunkat. A magyar művészet szellemi spektruma is több színből áll, amelyek mindannyian ugyanannak a faji elkülönülés fölött álló nemzeti egységnek a részesei. (…) Az ún. nemzeti művészet alighanem íztelen volna, mint a desztillált víz. Semmi jó nem származnék belőle, ha a magyarság művészeti fogalmát erőszakosan szűkre szorítanák. Magyar Nemzet, 1939. május 21.”) Hasonló idézeteket még bőven találhatnánk az életműben. Számomra a százéves születésnapon a Köztársaság című lap 1946. július 7-én megjelent számában közölt Hetvenöt kiló nullásliszt c. cikkének néhány mondata volt megrázó és egyben felvidító. A kritikushoz fiatal egyetemi hallgató kopog be, a lisztvásárlással egybekötött műpártolásról számol be, melynek eredménye Lossonczy Tamás egy festményének megvásárlása a Fővárosi Képtár számára. Ekkor Kállai felszabadult panaszban tör ki, úgy érzi, nem élt hiába: „Mennyit kell itt vesződnöm, hogy nyugati körülményekhez mérten szellemileg és szociálisan még mindig parlagi talajon egy-egy apró darabkát felszántsak, és elhintsem benne az új művészet megértésének magvát. De aztán mindig jött valami… Hogy csak egyet mondjak: ezt éreztem, amikor egy téli éjszakán, fűtetlen szobában, éhesen és fagyoskodva, készülő Picasso-monográfiámon dolgozva, és közben a Duna jegének robbantgatását hallgattam, ezt a békés célzatú ágyúzást vagy bombázást, mely az épülő új híd biztonságát szolgálta. Akkor itt azt gondoltam magamban: én, itt, Picassóval a magam módján állok az újjáépítés posztján, azok pedig a katonák és munkások megint a maguk helyén, a maguk sajátos erejével dolgoznak, hogy kimásszunk a gödörből, amelybe belezuhantunk.”
Kállai bizarr képe egy másik képet, képeslapot juttatott eszembe. Prágából jött, kubista zeneszerszámot ábrázolt, egy spanyol–magyar szakos egyetemi hallgató és egy hangszerkészítő-tanonc írta alá. És Pablo, aki úgy látszik, már hátizsákos turistaként utazik fiatal barátaival Budapest, Prága, Varsó és Párizs között.
- Kultúra [6]