A képek a rendezés leleménye folytán nem követik az időrendet, s a régi felvételek egy része mai technikával van újranagyítva. Már az első teremben összezavarodtam, „eltévedtem az időben”; azután bekattant, hogy éppen akkor érkeztem meg voltaképpen Marquez csodálatos regényének világába, ahol száz év ide vagy oda – nem számít… Az időbe vetett erőszak képein csaták, kivégzések, halottak és tragédiák sorjáznak közömbös, időtlen fátumként. Jose Angel Rodrigueznek a nagy Mexikó városi földrengés (1985) idején készült képén éppen egy indián kérdezi istenét a kétségbeesés örökkévaló mozdulatával: mivégre a pusztulás? A város közepén egy csoport ősember… De emlékezik az idő – jóféle homállyal – Graciela Iturbide 1980-as „Angyal asszonyában” is. A végtelen tájba lépő valószerűtlen jelenség – kezében modern, kazettás magnetofonnal – ugyancsak próbára teszi az egészséges (?) valóság- és időérzékelést.
A mexikói fotográfia enyhén szólva nem bevett fejezetcím a fotótörténetekben. Egyetlen szerzőt szoktak kiemelni: az itt mindössze négy képpel szereplő Manuel Alvarez Bravót. 1930-ból való női portréját titokzatos gömbtükörrel varázsolja el. A tükörben se fényképezőgép, se fotós nem látszik! Íme egy „teremtett fénykép” – még belegondolni is istenkísértés! Legtöbbet reprodukált képe az az egyszerű, szép aktfotó 1939-ből, melyen tisztán fotográfiai minőségek dominálnak: a fal és a tüskés növények anyagszerűsége, a puha fények, valamint a kompozíció nagyvonalúsága. Megrökönyödve tapasztaltam, hogy e tisztán fotószerű látvány – ha komolyan veszem a címét: „Az alvó Tisztesség” – igazából allegória. Időben és a megközelítés többértelműségét tekintve is idekívánkozik Edward Weston „Illemhely”-e (kb. 1925). E kísérletéről naplójában maga így írt: „Éppen a vécénket fotózom, ezt a rendkívüli szépségű, csillogó porcelánedényt. Azt hihetnék, hogy cinikus hangulatban vagyok, hogy effajta szüzsét választok ahelyett, hogy szép nőket vagy »Isten szabad természetét« fényképezném. De nem! Inspirációm a formára való tisztán esztétikai reakcióként érkezett… amikor megpillantottam a képét a mattüvegen, hihetetlen izgalom vett rajtam erőt! Itt állt előttem érzéki valóságában »az ember isteni formájának« minden görbülete, hiba nélkül! A görögök sem értek el nagyobb tökélyt művészetükben. Olykor a vécécsésze a maga tartózkodó, egészséges formáinak ragyogásában és mozgalmas kontúrjainak duzzadó, előrelendülő mozgásában a szamothrakei Nikére emlékeztet.”
Azt hiszem, van még min elgondolkodni a fotótörténet klasszikusainak humorérzékét illetően…
A kortárs fotográfusok közül vállalkozásának újszerűsége okán feltétlen figyelmet érdemel Jorge Andrade Diaz suta privát fotókról megrendelésre készített két festménye (1985). Azt az ügyetlen retustechnikát idézi meg itt, amit az 1910–1950 közötti fotókról lehet ismerni, s amelyek durva fotószerűtlensége ihlette e munkákat. (Ilyen újrafestett formában ismeretes pl. a szarajevói merényletről készült felvétel, amikor Gavrilo Principet elfogják.) Fennáll a „veszély” ugyanakkor, hogy a szerző tényleg egyszerű vidéki iparos, aki komolyan gondolja, amit csinál; „művészetét a lakosság szolgálatába állította”. Ha így van, akkor spontán módon jött rá valami olyasmire, ami a közeljövőben várhatóan a fotográfián és a festészeten belül is érvényes kérdésfelvetés lesz.
Laura Cohen geometrikus, de nagyon átszellemült két szürke kompozíciója (1987) igen erős egyéniséget sejtetnek. Victor Flores Olea kék falképe (1985) a hetvenes évek végének egyik legfontosabb internacionális stílusában készült. Ennek lényege, hogy a képet alkotó motívumok – formák, színek, fények stb. – egymáshoz képest azonos hangsúllyal vannak jelen. A kép ránézésre egy geometrikus, nonfiguratív kompozíció benyomását kelti, s csak figyelmes tanulmányozás után derül ki, hogy a fotós egy valóságos látványt emelt fel kvázi konstruktivista képpé. Az ember árnyéka kedvelt eleme ezen képeknek, ahogyan az árnyék általában is síkforma. Jelen esetben valami kifeszített tüll-lepedő árnyéka vetül a kék falra; lírai effektusként egy hideg, kiszámított világban.
Végére hagytam a kiállítás talán legjobb képét, mert úgy érzem, ebben nem túlzás önmagán messze túlmutató jelentést sejteni. Elsa Medina „Illegális munkás az USA-határ előtt 1987” című képéről van szó. Ebben a földön fekvő, arcát eltakaró szegény emberben talán minden lemaradó, elszegényedő régiója a világnak magára ismerhet egy kicsit.
- Kultúra [5]