Bécs, Währingerstrasse, Clam-Gallas palota. A gondozott park közepén álló, kissé hivalkodó, de még józannak tűnő bálteremben rozzant kerékpárok sora, mindegyikben drótból hajlított vagy fából összebarkácsolt szárnyak, propellerek, gyűrött, szakadt nejlonzsákokból készített vitorlák: Gustav Mesmer, ismertebb nevén a Lauter-völgyi Ikarosz repülőálmai.
Mesmer még ma is viruló, 86 esztendős bácsikaként éldegél egy sváb öregek otthonában, kosárfonással tengetve életét, miközben szenvedélyesen kutatja az egyszerű, a természetes, az átláthatatlan technikától még el nem idegenített repülés lehetőségeit. Az öregúr (amióta egyszer kikerült egy pszichiátriai gyógyintézetből) folyton csak arról álmodozik, hogy olyan legyen, mint a madár. Faluról falura szeretne röpködni, a levegőégbe emelkedni, könnyedén elszakadni a földtől, szállni… Az általa évtizedek óta hihetetlen szorgalommal eszkábált drótszamarak, vitorlás biciklik láttán kevesen hiszik, amit oly határozottan állít: egyszer már sikerült neki, s akkor ő is úgy járt, mint hajdanán Mohamed, aki a jeruzsálemi sziklára támasztotta létráját, s azon mászott fel az Égbe, ahol negyven napig (de talán negyven évig is) hallgatta atyái szavát, majd némi nehézség árán visszamászott a Földre – hiszen előbb az utána az Égbe vágyakozó sziklát meg kellett győznie, hogy ne másszon tovább föl a rátámasztott létrán –, s amikor lába újra megérintette a követ (ahol ma a Sziklamecset áll) a korsó, amit indulásakor véletlenül meglökött, még csak annyira zökkent oldalra, hogy a víznek nem volt ideje kiloccsanni belőle, mert más volt az idő Mohamednek és más a földön maradottaknak.
Mesmer mindenesetre azt állítja tehát, hogy egy alkalommal valóban sikerült a levegőbe emelkednie. Magyarázza, hogy rugós csizmával, azaz „ugratócipővel” tudta megkönnyítenie a fölszállást – egy öreg bakancsra szerelt szántalp és egy igazi gördeszka kombinációjával. Az egész úgy néz ki, mintha Joseph Beuys alkotta volna meg, s nem az egykori novícius, aki vallásos szuperlelkesedéstől hajtva próbálkozott meg a kolostorok lakóinak életformájával. A bezártságot azonban nem tudta elviselni, újra és újra kitört onnan, mígnem egy templomban gátlástalanul elkezdett prédikálni a repülésről – a madarak szabadságáról és mindarról, amit a világ leglényegének érzett, mire gyorsan beutalták egy még zártabb műintézetbe.
Később kitanulta a könyvkötészetet, megismerkedett a hangszerekkel, maga is szerkesztett néhány újat, melyekkel a légáramok útján akarta a szférák zenéjét emberi kéz beavatkozása nélkül megszólaltatni. A hangszerekhez készített tarka, de nagyon is konkrét jelekkel telefirkált rajzaiból meg lehet érezni, hogy talán a madarak éneke van hozzá a legközelebb. Fogakkal ellátott hengerekkel igyekszik utánozni hangjukat. Meg pléhből, használt faládákból készült zeneszerszámokkal, amiket húzni, vonni, pengetni, de legfőképp fújni lehet. „Az eredmény: valami spontán szépségű tárgyimprovizáció, olyan, amilyeneket manapság Afrikából ismerhetünk csupán, vagy a kubizmus világából azóta, hogy ez az irányzat valami addig ismeretlen módon kívánta kitalálni a létezőt” – áll a katalógusban. És mellette a kiállításrendező önleleplezése, aki úgy vágyakozik a mesmeri élet után, mint ő az ember alkotta szárnyakért: „repülési útmutatóiból csak úgy sugárzik a lét elviselhetetlen könnyűsége”.
Mesmer, nem sokkal az után, hogy ismét kiszabadult a zártosztályról, kiadja elmélkedéseit. „Olyan személy munkája ez, aki megjárta a szerzetesrendet és a pszichiátriai kórházakat: nevét ismertető fantomjait csak az olvasmány végén tálaljuk fel!” – s a könyv végén ez áll: „A Szerző ismeretlen.” Ám alatta ott egy rajz, sárga és kék színű, gyűrött fóliákból eszkábált szárny, alatta valami, ami legjobban egy ócska kerékpárra emlékeztet, a vázon vitorlarúd, gurtnikkal mozgatható emelőszerkezet. Továbbfejlesztett változata, egy szárnyas szánkó, a bálteremben is látható. Ez egy (ugyancsak) gurtnikkal ellátott légcsavar, amibe az embernek be kell dugnia a karját, és utána ha jó felszél kerekednék, akkor a vendéggel együtt felfelé pörög. „Sajnos még idáig nem sikerült épp megfelelő szelet kivárnunk” – mondja az öregúr.
A hírhozó ezután szárnyak hiányában a D jelű villamosra szállt, és elzötyögött vele a Belvedere Palota fölső épületéig, hogy itt megismerkedjen Mesmer bácsi mai örököseinek alkotásával. A bejárati csarnokban egy pihekönnyű, 34 méter fesztávolságú, de csupán harminckilós repülőszerkezet látható. A Massachusetts Institute of Technology végzős növendékei és aerodinamikai professzorai készítették, háromévi megfeszített munkával, amihez a világ legnagyobb számítógépeit vették igénybe. Légcsatorna-kísérletek százait végezték el, az űrrepülés legkorszerűbb, könnyített anyagait használták fel, komputerekkel szimulálták változásukat az időjárás és a légnyomás összefüggésében.
Ez a piros-fehér színű, törékeny csoda 1988-ban megdöntött minden világcsúcsot, amit addig az ember által hajtott repülőszerkezetekkel elértek. Kréta szigetéről a tenger fölött repülve egészen Szantorinig, azaz 119 kilométerre északra jutottak el vele. Az óriás szitakötő propellerét egy görög kerékpárversenyző hajtotta, taposott az egész úton, s csupán az után törte szét egy aprócska szellő a szerkezetet, hogy megérkezett a másik sziget partjára. Ezzel a dollármilliókat érő játékszerrel az alkotók be akarták bizonyítani: Daidalosz, miután a mitológia szerint megépítette Kréta szigetén a Labirintust, igenis megszökhetett onnan, maga készítette szárnyak segítségével.
Daidalosz, az ókori görög mérnök, a kultúra bajnoka, a művészet és a hasznos technika megteremtője elégedett lehet ezzel a High-Tech szitakötővel, talán irigyel is belőle egyet s mást, de a bécsiek esküsznek rá, hogy találkozni vele csupán ott lenn, a másik kiállítóteremben, a Wäringerstrassénál lehet, ahol kecsketömlőből vörösbort iszogat egy lelkes öregúrral, s egész nap cserebogarakat és lepkéket és szárnyas bicikliket rajzolgatnak egy kidobott papundeklipapírra.
- Kultúra [5]