Tamás Gáspár Miklós legtöbb írása – szenzáció. Tamás Gáspár Miklós számos írása – botrány. Létezik-e a szerkesztő számára kívánatosabb szerző az ilyennél? Akkor hát miért a szabadkozás?
T. G. M. az SZDSZ ügyvivője volt. Az olvasó úgy vélhette, véleménye az SZDSZ-é, s a botrány az SZDSZ-re hullt. T. G. M. lemondott tisztéről – ma véleménye kizárólag az övé.
AZ SZDSZ ügyvivője volt a Beszélő szerkesztője, e sorok írója is. Az olvasók a Beszélőt az SZDSZ orgánumának tekintették. Antall József az SZDSZ vezetőihez írt levelében T. G. M. egyik Beszélő-beli cikkét idézte példaként az SZDSZ agresszivitására.
A Beszélő szerkesztője, e sorok írója nem fogadta el, hogy ismét az SZDSZ ügyvivőjévé jelöljék. Ma már talán nyilvánvaló: a Beszélőt szabad demokraták szerkesztik, de a lap nem az SZDSZ orgánuma. A benne megjelenő vélemények nem az SZDSZ álláspontját visszhangozzák.
Az alábbi cikk, úgy tetszik, egyértelművé teszi ezt. T. G. M. az SZDSZ legutóbbi küldöttgyűlésének állásfoglalását vitatja. De szétrombolja e cikk azt a kacér feltételezést is, hogy T. G. M. és a Beszélő összesúgtak netán, és együttesen kötekednek az általánosan elfogadott SZDSZ-véleménnyel.
T. G. M. ugyanis mindenekelőtt a Beszélőt bírálja, s lapunkban véli felfedezni a kifogásolt szemléletmód legkirívóbb példáit. Véleményünk szerint kritikája téves, megalapozatlan. Méltánytalan volna azonban, ha a szerkesztők e helyt vitáznának a szerzővel. Megtesszük ezt majd legközelebb, új évi első számunkban.
Addig is kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánunk a szerzőnek és olvasóinknak.
(kőszeg)
Félve fogok neki az írásnak, mert az elmúlt néhány hónapban igencsak elszoktunk a tiszta beszédtől, márpedig amit mondani kívánok, az világos és egyszerű. A megoldási javaslat írásom végén található. Addig egy röpke elemzés erejéig kérem a nyájas olvasó szíves türelmét.
A parlamentarizmus válsága
Liberalizmus és demokratizmus nem azonos. A modern nyugati politika e két egykor különálló doktrína közötti kompromisszumon nyugszik, azon, amit Kis János – máris, igen helyesen, divatossá vált kifejezéssel – a „liberális minimum”-nak nevezett. A demokratának fontosabb a többségi legitimáció, a liberálisnak az egyéni szabadság. Én elsősorban liberális vagyok – valahol a Locke, Montesquieu, Burke, Benjamin Constant, Tocqueville, Élie Halévy, Von Mises, Raymond Áron, von Hayek sor végén kullog –, ebből fakad az, amit a következő bekezdésben mondanom kell.
Az eredményeket tekintve édesmindegy, hogy a szabadságot a zsarnoki állam vagy a közvélemény korlátozza.
A mai magyar politikai közvéleménynek sikerült elérnie, hogy a modern parlamentáris politika alapelvét, a nyilvános vitáét, alárendeljék a fiktív egység és a képzelt szociális technológia képzeteinek. (Arról, hogy ez milyen rokonságban áll a populizmus és a korporatizmus elveivel, részletesebben írtam „Pártharcok és »szakszerűség«” c. cikkemben, Magyar Hírlap, 1990. november 23., péntek.) Az MDF-kormányzat talán csak egyetlen sikert aratott, de ez jelentős diadal, és hazánkat a tekintélyelvűség lejtőjére sodorta: szónokai és ideológusai meggyőzték a közvélemény jelentős részét arról, hogy jelenlegi bajaink egyik fő oka a konfliktus, a vita, az ellenzékiség. Ezt az álláspontot pártpolitikai önzésből és saját elképzelések híján magáévá tette a Fidesz, bátortalanul belenyugodott az SZDSZ, az MSZP-nek pedig úgysincs egyéb mondanivalója. Az eredmény nemcsak szürkeség, hanem a demokratikus fordulat fő vívmányának – a szabad bírálatnak, a politikai szabadság biztosítékának – a többé-kevésbé önkéntes korlátozása. Ha nincs erőteljes ellenzéki bírálat, akkor nincs politikai alternatíva; ha nincs alternatíva a csődbe jutott MDF- stb. kormányzattal szemben, akkor nincs remény; remény nélkül pedig lehetetlen a politikai cselekvés, amely kihúzhatja Magyarországot a mostani hínárból – remény nélkül nincs kiút.
Márpedig mi azt mondtuk, azt mondjuk, hogy van kiút.
Nem lehet elvárni a magyar közvéleménytől, hogy minduntalan megejtse azt a szubtilis, finom különbségtételt, amely kimutathatná, hogy az új, demokratikus alkotmányos berendezkedés ugyan jó, de ennek első, esetleges, esendő megtestesülése, az MDF, fabatkát sem ér. Nem. A közvélemény – méltányolható módon – azt mondja, hogy a demokrácia nem ér fikarcnyit sem. Ez érthető, de nekünk, szabadelvű demokratáknak nem szabad minden esetben a közvéleményt követnünk, amelynek hol igaza van, hol nincs.
Nekünk – akár minden becsületes embernek – azt kell követnünk, amit igaznak hiszünk, amit lelkiismeretünk parancsol.
Ha mi csakugyan hiszünk a nyilvános, szabad vitában és bírálatban mint a politikai szabadság legfőbb védőbástyájában, akkor nem kacérkodhatunk a parlamentarizmus szellemével ellentétes „megoldásokkal”. A mai helyzetben mind a nemzeti egységkormány, mind az ún. „hatpárti egyeztetés” azt eredményezné, hogy az SZDSZ kerülő úton, esetleg rejtett módon hatalomra jutna.
Ezt, mint liberális demokratáknak el kell utasítanunk. Az országos választásokat elveszítettük, a kormányzati hatalomra nincsen megbízásunk, a választók háta mögött nem kerülhetünk nyíltan vagy félig-meddig rejtetten a kormányhatalom birtokába.
A zavarba esett közvéleménynek világosan meg kell mondanunk: az éles, nyílt parlamenti vita „ellenszere” a szintén nem túl népszerű titkos egyezkedés.
Aki nem akar ellenzékieskedést, nyilvános ütközést, az zárt ajtók mögötti szakértői megbeszéléseket akar: azt a szisztémát tehát, amelyet – „kádárizmus” kódnéven – éppen megdöntöttünk.
Aki nem akar pártharcokat, az burkolt egypártrendszert akar.
Aki ellenzi a világnézetek párviadalát, az abban az illúzióban hisz, hogy hazánk gondjai csupán jogtechnikai és gazdaságmenedzselési gondok, amelyeket kellő „szakértelemmel” és – hogy az elterjedt, utálatos kifejezést használjam – „odafigyeléssel” úgymond „kezelni” lehet: ez a klasszikus szocialista illúzió, amelynek bukását amúgy mindenki szívesen konstatálja.
Fölhívom a nyájas olvasó figyelmét arra, hogy a „jogi absztrakciókkal” szemben a „gazdasági realitásokra” hivatkozni a forradalmi szocializmus szellemi taktikája, amely ma nálunk például az egyes ún. „független politológusok” marxista eredetű eljárásmódja. Marxistának lenni nem bűn, csak nekünk, vén reakciós antimarxistáknak, jó tudnunk, hol találhatók eszmei ellenfeleink.
A parlamentarizmus népszerűtlensége – amelyről már szóltam följebb hivatkozott cikkemben – persze elsősorban annak a következménye, hogy a láthatatlan és működésképtelen kormány tehetetlensége miatt a tévénéző azt hiszi, hogy a parlament kormányoz. Ez természetesen tévedés. De ha a parlament nem viselkedik parlamentként – azaz ha ellenzék és kormánypárt nem válik el világosan egymástól –, akkor e látszat miatt nem tehetünk szemrehányást a közönségnek.
Emellett a parlamentarizmus válságának nyugtalanítóbb okai is vannak. A kormányzat és az MDF mély krízisének – lásd alább – az egyik legaggasztóbb folyománya, hogy a parlament némely szereplői (a legtipikusabb talán Palotás János, az egyszerre ellenzéki és MDF-képviselő, valamint miniszterelnök-jelölt) valóban a kormányzati funkciók felé terelik az Országgyűlést. Ha az országban forradalom volna, ennek lehetne némi értelme: a Cromwell-féle hosszú parlament és a forradalmi francia konvent is kormányzott. Ám hazánkban épp a forradalom akut hiánya a legföltűnőbb. Talán nem fognak az Antall-kormány iránti elfogult szeretettel vádolni, ha azt mondom, a hatalmi ágak elválasztása továbbra is fontos követelmény, nem a kormánypárti mezei hadak múló hangulataira kell bízni a kormányzást; az országnak kellene hogy legyen – felelős kormánya. Sőt, ma már van olyan kormánytag Kupa Mihály személyében – aki megtervezett egy adórendszert, majd elviselte, hogy az érdekcsoportok szétzilálják, evvel megmutatván tehát, erkölcsi és szakmai lelkiismerete vajmi keveset számít neki, s mindezért méltán népszerűtlen –, aki hozzáértőnek és intelligensnek nevezhető. (Fiatal ellenzéki politikusbarátom azt nyilatkozta, Kupa úr népszerűtlensége ellenére üdvözölnünk kell kinevezését, hiszen szakember. Itt a közvéleménynek adnék igazat. Szakértelem és integritás nem egymást kizáró fogalmak.)
A kormány és az ellenzék válsága
Gyakorta merül föl a publicisztikában az az eszme, hogy kormányunk csalódást okozott, mintegy becsapta választóit. Ez igazságtalan vád, amellyel szemben meg kell védenem Antall dr. kormányát. Az MDF ugyanis harmadikutas programmal lépett föl, szkeptikus volt a piacgazdasággal és a privatizálással, gyanakvó a külföldi tőkével szemben, és lassú, fokozatos változást ígért. Ezt az ígéretét betartotta. Ilyen a lassú, fokozatos változás. Amikor mi, szabad demokraták a tavasszal radikális, kemény fordulatot javasoltunk a gazdaságban, épp attól féltünk, hogy az MDF esetleg őszinte, és azt teszi, amit hirdet. Az MDF elvszerűnek, őszintének és következetesnek mutatkozott. Tűzzel-vassal végrehajtja programját, amelynek értelmében nem csinál semmit. Ennek vannak előnyei is. Akár az MSZMP bomlása idején, szemfüles magyar honpolgárok a kormány lagymatag intenciói ellenére értelmes gazdasági magatartást tanúsítanak, és a kormány túl gyönge hozzá, hogy ebben őket komolyabban akadályozni tudná. Hála az égnek.
Ám mi, liberálisok, gyönge államról és nem gyönge kormányról ábrándoztunk. Autoritárius, azaz tekintélyelvű államban is lehet gyönge kormány (példa: Románia), szabad országban is lehet erős kormány (példa: Egyesült Államok, Nagy-Britannia). Példaképünk – mint sejteni lehetett – az utóbbi.
A minapi kormányátalakítás és az MDF-kongresszus megmutatta, hogy a Magyar Demokrata Fórum tartalékai kimerültek. Össznépi részvétlenségtől és közönytől kísérve ugyanavval a politikával, ugyanazokkal a politikusokkal kísérletezik, az egyetlen érdekes új kihívó, Kiss Gy. Csaba, a mérkőzés megindulása előtt bedobta a törülközőt. Az újdonság – amelyre egyébként a Kunszabó-féle értelmes szélsőjobboldal fölfigyelt – az SZDSZ némely retorikai fogásának adaptálása, az ellenzéki liberalizmusnak tett szóbeli engedmények. Hogy mennyire tartja be az MDF a Kis-féle „liberális minimum” követelményeit, azt a Magyarország hetilap ügye mutatja meg, amely a Mozgó Világ és a Tiszatáj esetében gyakorolt kommunista taktika puszta másolata.
Az MDF önvédelmében – a kormánypárt népszerűtlenségének mélypontján – újszerű érvvel találkozhatunk. Ez az érv figyelemre méltó. Az MDF mérvadó politikusai szerint igaz ugyan, hogy ők kudarcot vallottak, de a liberális ellenzék sem tudna jobbat.
Az SZDSZ válasza erre: zavart hallgatás.
Csakugyan nem volna receptünk a kilábalásra?
Félénk téblábolásunk csakugyan annak a következménye, hogy nem tudjuk, mit kellene tennünk?
Bevallhatnánk, ha ez volna a helyzet, ám az igazság ennél is kínosabb. A szabad demokrata vezetőség attól retteg, hogy be kell vallania: az elkerülhetetlen áldozatok, amelyekbe egy igazán következetes antiinflációs és privatizálási politika kerülne, elfogadhatatlanok a magyar nép számára.
Nézetem szerint ez tévedés.
A „taxisblokád” ügye bebizonyította, hogy a magyar népet leginkább a sumákolás irritálja. Lehet, hogy eszméinket a választó elutasítaná, de ez nem lehet elegendő ok arra, hogy véleményünket eltitkoljuk.
Meglehet, nagymellényűnek hangzik, de azt kell gondolnom, magyar hazánk sorsa attól függ, képesek-e a szabad demokrata vezetők hinni önmagukban.
Hadd próbáljam meg megvilágítani ezt az inflációs várakozás példájával.
Minden inflációellenes politika eleinte fokozza az inflációt. Sikere attól függ, vajon elhiszi-e az adófizető, gazdálkodó, befektető, megtakarító állampolgár, hogy az infláció fokozódása pusztán átmeneti. Ha ezt elhisszük, akkor takarékoskodni fogunk, pénzünket a bankban hagyjuk vagy befektetjük a nemzetgazdaságba. Ha nem, akkor költekezni fogunk, és konvertibilis valutánkat külföldön fektetjük be. A gazdasági kibontakozás kulcsa itt a politikai pszichológia.
A bizalom lényegi lélektani pillanatát az MDF-kormány elmulasztotta. Ezt a pillanatot újra megteremteni szinte lehetetlen – ezt el kell ismernem. Mindazonáltal ha az SZDSZ hinne önmagában, egy új kezdet pillanatában – lásd alább – megpróbálhatná ezt a bizalmat újjáalkotni, ha csakugyan szólni tud a magyar nemzet szívéhez és eszéhez.
Itt a Magyar Demokrata Fórum kudarca talán még a haza javára is fordítható. Elvégre tudtuk, hogy a Magyar Demokrata Fórum politikája oda vezet, ahová vezetett. Ez ma már nemcsak a szabad demokraták, hanem az ország gondolkodó többsége számára is nyilvánvaló. Nyíltan megmondhatjuk az a politika, amely eltitkolta a szükséges áldozatok nagyságát, az a politika, amely még mindig habozik a magyar kapitalizmus előtt utat nyitni, az a politika, amely az állami beavatkozás, a fölülről irányított elitcsere, a nacionalista közösségi mítosz eszközeire támaszkodik, csődbe jutott. A helyhatósági választások eredménye a tanúság arra, hogy ebből Magyarország népének elege volt. A politikai közvélemény nem érti, hogyan lehetséges, hogy ragyogó győzelme után a liberális ellenzék – de ha Orbán Viktor barátunk véleménye szerint nincs ilyen, akkor az SZDSZ – kiváló új pozíciójában miért bátortalanabb, mint annak előtte bármikor.
Hogyan lehetséges, hogy mintha lankadni látszanék hitünk diadalmaskodó eszméinkben? Hogyan lehetséges, hogy midőn reményünk van a többséget megszerezni, a marginális csoportokra támaszkodó újbaloldali taktika némely szabad demokrata új ígérete, ahelyett, hogy az egyre nagyobb súlyú és egyelőre bennünket támogató piacbarát új középosztállyal keresnék a kapcsolatot? Éppen most kerekedik fölül a Beszélő „proletkultos”, „szociofotós” publicisztikája, a szocdemnosztalgia, amikor a választók körében népszerűbb a liberalizmus, mint valaha? Igaza lesz Kövér László barátunknak, aki az SZDSZ helyét a szocdem baloldalon, azaz a reménytelen kisebbségben látja?
Nézetem szerint – és azt hiszem, ez a szabad demokrata párt tagjaié, támogatóié, választóié – az SZDSZ a modern magyar nemzet pártja, szabadelvű és hazafias párt. Nekünk nem kell törődnünk a zsidózással és a többivel, mert evvel a magyarság többsége sem törődik, ez fanatikus ellenfeleink intim belügye. Nincs okunk arra, hogy változtassunk liberális eszméinken – tudhatjuk, ha kitartunk mellettük, megszerezhetjük a többség rokonszenvét, és ha nem is könnyen, megmenthetjük Magyarországot.
Az ország lefelé csúszik a zűrzavar – s talán a diktatúra – mocsarába. Mit tehetünk?
Új választásokat!
Tudom, hogy evvel az alcímmel olyasmit mondtam ki, ami enyhén szólva nem túl népszerű. De hogyan lehetséges demokráciában változást előidézni?
Az MDF-kormány elvesztette a nép bizalmát. Arra várunk netán, hogy politikai intrikák, államcsíny, forradalom, éhséglázadás cseréljen itt kormányt? Arra várunk, hogy a számunkra szent alkotmányosság, liberális törvényesség meginogjon, hogy ne a nép válasszon, hanem az erőszakkal párosult hisztéria?
Mi kínálhat itt reményt?
Mindenki tudja, hogy a hitelét vesztett MDF-kormánynak előbb-utóbb távoznia kell. Új választásokon – bár szerintem ez nem valószínű – a fórum új mandátumra tehet szert, és magabiztosabban láthat a kormányzáshoz. De ami ennél könnyebben elképzelhető, az SZDSZ nyer, és végre nekiláthat az új Magyarország megteremtésének. Ha kimondjuk, hogy 1991 őszén vagy 1992 tavaszán új parlamenti választásokat kell tartani, reményt kínálunk a kétségbeesett politikai közvéleménynek. Láthatóvá válik, hogy az állambarát dilettantizmus, a népieskedő és nemzetieskedő közösségi mítosz nem tartóztathatja föl örökre azt a nyugatos fejlődést, amelyet láthatólag népünk többsége kíván. Tudhatjuk körülbelül, „hányat kell még aludni” az igazi változásig.
A kérdés csak ez: méltó-e az SZDSZ arra a többségre, amelyet ma könnyűszerrel megszerezhetne?
Azt hiszem, most, 1990 karácsonyán már – és még – nem. Egy igazi ellenzéki pártnak valóban kiutat kell mutatnia. Mai parlamenti viselkedésünkkel, polgármestereink bizonytalankodásával ezt a bizalmat most nem érdemeljük meg. De össze is szedhetnénk magunkat. Szükségtelen, hogy az SZDSZ reprodukálja saját köreiben a fórumkormány arctalanságát, anonim szürkeségét, koncepciótlan unalmát. Jövő őszig vagy a következő tavaszig kidolgozhatjuk azt a kormányprogramot, amelyet a megváltozott körülmények diktálnak – a „kék könyv” elavult, többé nem a kommunistákkal kell küzdenünk, csak szívós kísérteteikkel, az újraelosztó államszocializmus öntudatlan, álcázott munkaterveivel. Az SZDSZ öntisztulása elengedhetetlen. Beszéljünk világosan: nem új vezetőségre gondolok, és nem helyeslem egyes politikusaink hatalmi vágytól motivált rögtönzéseit. Mi vagyunk az ellenzék, kiben másban bízhatna a magyar nép? Mozgalmat kell indítanunk új kezdetért, új választásért, új reménységért. Vissza kell nyernünk merészségünket és radikalizmusunkat. Ezt várják tőlünk híveink, ezt várja tőlünk – igen! – a nemzet.
- Belföld [6]