„Az infláció az ördög műve,
mert tiszteletben tartja a
látszatokat és szétrombolja a realitásokat”
(André Maurois)
Mindenekelőtt azt kellene leszögezni, hogy a fővárosi bérlakások (jó része) nem szociális bérlakás. Nem olyanok, mint a szigorúan ellenőrzött New York-iak, sem mint a francia HLM típusúak, melyek szociális kiutalás alapján kerülnek szétosztásra. Nem hasonlíthatók a Horthy-rendszer gettósított Mária Valéria-telepi lakásaihoz sem. A jelenlegi fővárosi bérlakások – a fővárosban számuk közel félmillió! – attól lettek zömmel „szociálisak”, hogy az állam szocializálta azokat, azaz a bérházakat rendben tartó, piaci lakbéreket számoló háziuraktól elvette. A forint bevezetésekor a lakbérek pengő/forint szorzószáma jóval alacsonyabb volt, mint az élelmiszereké vagy iparcikkeké, ezzel már eleve veszteségessé téve a bérházak fenntartását. A „Le a lakbéruzsorával!” jelszó tette lehetővé, hogy a lakhatás költségei sok más mindennel – az oktatástól az egészségügyig, művelődésig – együtt nem épültek be a bérekbe, ahogy ezt Kozák Gyula is jelzi. Ez tette lehetővé a bérszínvonal irreálisan alacsony szinten tartását, amit még ma is nyögünk például a valutakurzusok irreális eltérésénél a valuta vásárlóerejéhez képest. Ezt követően az erőltetett iparosítás felduzzasztotta a városok lakosszámát, miközben lakóház alig vagy nem épült, ráadásul sok ház még a háborúból romos maradt. A „reális” szocializmus előbb úgy oldotta meg a problémát, hogy a nagyobb lakásokat társbérletesítették. Aki lakott társbérletben, tudja, mi a pokol. Eközben még az alacsony lakbérek jókora hányadát is elvonta a költségvetés, nem fordították a lakóépületek fenntartására. A hatvanas évek elején beindított nagy lakásépítési program, mely tíz év alatt lett volna hivatott a főváros lakásgondjait megoldani, egyes vonatkozásokban még elmélyítette azokat. Igaz, a társbérletek jó része megszűnt, ám az újonnan épült panellakások egy része a szanáltakat pótolta – miközben számos még viszonylag jó állapotban lévő bérházat is szanáltak területrendezés címén –, az új lakások mérete pedig alig felelt meg a családok igényeinek. Minthogy a prioritást az új lakótelepek építése kapta, a meglévő lakásállomány állaga még tovább romlott, és az elmaradt felújítások százmilliárdos nagyságrendre halmozódtak.
A 80-as évektől a költségvetési szempontok uralomra kerülésével gyorsuló ütemben kezdték el csökkenteni a tanácsi bérlakásépítést. 1976 és 1980 között évi átlagban még 18 ezer tanácsi bérlakás épült, 1981 és 1985 között már ennek a fele, majd 1986-ban 6109, 1987-ben 5700, 1988-ban 3199 és 1989-ben 2776 bérlakást építettek az egész országban. Minthogy a bérek nem tartalmazták a lakhatási költségeket, a lakásépítést ügyes konstrukcióval hárították át a lakosságra: a „beugró” lefizetése után – amivel megcsapolták a lakossági megtakarításokat – a fennmaradó vételárra kedvezményes kamatozású, hosszú lejáratú hitelt nyújtottak, hiszen másként egyszerűen szinte senki sem juthatott volna lakáshoz. Így a lakhatási költségeket mégis megfizettették a lakni vágyókkal, csak a terhet időben széthúzták. Ennek következménye az lett, hogy a hitelre vásárolt „saját tulajdonú” lakásokban lakók költségei lényegesen magasabbak lettek, mint a bérlakásban lakóké, ám ezzel nem a bérlakásban élők kerültek kedvezőbb helyzetbe, hanem a kényszerű saját tulajdonú lakásban élők helyzete vált sokkal kedvezőtlenebbé, hiszen olyan költségekkel terhelték őket, melyeket bérük nem tartalmazott. Ennek következtében kényszerültek két-három pluszmunka vállalására, hétvégi hajrákra, építkezésre saját erőből, az önerő végső kizsigerelésére. És ennek is tulajdonítható, hogy egyes számítások szerint a valóságos munkaidő Magyarországon Európában a leghosszabb, hogy legmagasabb a 40-es korosztály halandósága.
Ezután jött az inflációs csapda… Az a zseniális trükk, amivel a lakhatás költségeit sikerült legalábbis részben a bérből és fizetésből élőkre hárítani anélkül, hogy ezeket bérükbe beépítették volna, az inflációt felpörgető gazdaságpolitikával csődöt mondott. A lakossági hitelek – így a lakáshitelek – fedezete a lakosság pénzmegtakarítása. Ám az infláció miatt növelni kellett a betéti kamatokat, melyek persze még így sem érik el az inflációs rátát. Ugyanakkor a lakáshitelek után kapott kamat fix volt, és alacsony. A két kamatláb közti különbözet miatti veszteséget a költségvetés fedezte-fedezi kamattámogatás címen. Ezt úgy tüntetik fel, mint a hitelt igénybe vevőknek adott igaztalan juttatást, a költségvetési hiány egyik fő forrását. A reálfolyamatok kissé másként festenek. A lakásukat törlesztők hiteleit és alacsony kamatait nem az Állam bácsi, hanem a pénzüket megtakarítók fizetik, hiszen az inflációs rátánál alacsonyabb kamat „negatív reálkamat”, azaz a megtakarított pénz az infláció miatt kamattal együtt is elveszti az értékét. Márpedig a több mint 300 milliárdos forintbetét-állomány inflációs sarca bár nem jelenik meg a költségvetés könyvelésében, valójában burkolt – a lakosságtól bezsebelt – költségvetési bevétel.
Itt is működésbe lépett az inflációs csapda. A lakosság csökkenti megtakarításait (forintban), mert elvesztik értéküket, a hitelek értéke is csökken, miközben a költségvetés deficitjét a növekvő kamattámogatás is fokozza. Mindez az inflációnak köszönhető, mely okozójára, a pénzügyi kormányzatra (értsd: előző és mostani) előbb-utóbb visszaüt. Az inflációval átmenetileg időt lehet nyerni, de ez sokba kerül. Ha nem lenne infláció, nem kellene a betéti kamatokat emelni, és nem lenne kamattámogatás. Ha nem lenne infláció, akkor nem lenne nyugdíjparadoxon, azaz miközben a költségvetés nyugdíjakra fordított összegei évről évre nőnek, minden egyes nyugdíjas nyugdíjának reálértéke évről évre csökken. Az újonnan nyugdíjba menők nyugdíja magas az infláció miatt feltornázott nominálbér miatt, miközben azoké, akik meghalnak, alacsony volt, hiszen már régebben nyugdíjasok, az infláció nyugdíjuk jó részét már ellopta. És ez nem a nagymama esete, aki „mi volna, ha kereke volna”, mert az infláció attól van, hogy csinálják.
A fennmaradó hiteleket tehát, véleményem szerint, meg kellene kísérelni ugyanúgy kedvezményesen „eladni” (ennek 1989-ben nagy sikere volt!), mint a 40 éven át megtakarított felújítási költségekkel terhelt, rozzant állapotú bérlakásokat, ahogy Kozák Gyula javasolja. Mert tévedés azt hinni, hogy amiért ezek a rozzant lakások ma milliókért adhatók el, ennyit is érnek. A magas ingatlanárakat a megtakarítások értékmentő kísérlete, a lakáshiány és újabban a befektetni jövő külföldiek lakás- és irodahelyiség-kereslete tornázta fel. Ha egy, a szomjhalál szélén lévő karaván bevánszorgó tagjaitól az oázis aládúcolt kútján ülő áltulajdonos egy pohár vízért 100 g aranyat kér, és ezt néhány karavántag meg is tudja adni, akkor e teória szerint a Szaharában, az oázisban egy pohár víz piaci ára 100 g arany. A többi karavántag pedig szomján halhat. Ezért célszerű szembeszállni azokkal a véleményekkel, amelyek az ilyen „piaci” ár alatti értékesítést „elkótyavetyélésnek” minősítik. Ezért tartom helyesnek Kozák Gyula javaslatát a mindenáron való értékesítésre. Mert a költségvetés még így is átpasszolja az esetek jó részében a szerencsétlen lakókra az évtizedek óta elmulasztott felújítások néha ugyancsak tetemes költségeit. Ennek figyelembevételénél – az áraknál is! – tudom helyeselni Kozák Gyula hármas konstrukcióját: a saját erőből épült lakás, a szociális bérlakás és a jelenlegi bérházak társas tulajdonú házakká alakítását a bérlakások méltányos értékesítésével. Ennél a konstrukciónál az elmaradt felújítások – nem fenntartás! – miatt szükség lehet egy esetleg kettős indexálású hitelkonstrukció létrehozására is.
- Vita [6]