Skip to main content

Egy ámokfutó riporter kalandjai Berlintől Jerevánig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Részlet Lovas Zoltán Jöttem, láttam, győztek című könyvéből


Lacival déltájban értünk be a városközpontba. Már akkor feltűnően sok ember sétált, a Prágában megismert módon. A Tamás-templomhoz tartottunk. Vártuk Mécs Mónikát és alkalmi társát Berlinből. Jó órányit üldögéltünk egy padon. A nap szépen sütött, végre nem fáztunk, a Tamás-templom orgonistája próbált, a nyitott ajtón kiszűrődtek a futamok. Bach templomához szép számban zarándokoltak a turisták. Kikapcsoltunk. Napoztunk és nagyokat hallgattunk. A hangulat elandalított minket.

Mónika és a társa nem sokkal egy óra után futottak be. Berlinben nyugalom honolt, így jött össze a csapat Lipcsében. Ideje volt megbeszélni, mit csináljunk aznap este a tüntetésen. A közelben, a Neues Rathaus előtti parkban telepedtünk le. Jól láthattuk a környéket, ha valaki túl közel jött, időben közömbös témára váltottunk. Elővettünk egy üveg italt, meg-meghúztuk, mert egyre jobban féltünk.

Móni és társa, illetve Laci és én külön fogunk mozogni – elsőre ebben egyeztünk meg. Így nagyobb az esély, hogy legalább az egyik páros megússza. Ha Móniék a szerencsések, nekik ott a Volga. Ha mi, akkor – reméltük – befut a Frankfurtba küldött Lada. Rágógumival leragasztottuk a videókamerák elején lévő, a sötétben feltűnően világító vörös varázsszemet. Tudtuk, hogy a tömeg tele lesz titkosrendőrökkel, akik éppen arra vadásznak majd, hogy az olyan hírvivőket, mint mi, semlegesítsék; elzárják a külvilágot a tájékozódás lehetősége elől. Úgy véltük, hogy rajtunk kívül más tévéstáb bajosan maradt Lipcsében aznap estére. Később ez igaznak bizonyult.

A prágai és az előző NDK-beli út tapasztalatai alapján biztosítási rendszert alakítottunk ki. A kameraman forgat, társa háromnégy lépés távolságból biztosítja, szemmel tartja a tömeget, s szól az operatőrnek, ha gyanús mozgás támadna. A biztosító feladata az is, hogy a teli videókazettákat elvegye az operatőrtől, s táskájából újat adjon neki. Ugyancsak a biztosítónál a helye a videókamera akkumulátorainak és a töltőnek. Felkészültünk: esetleg elveszítjük egymást a tömegben. Erre az esetre azt találtuk ki, hogy este nyolc óra után félóránként a Tamás-templom előtt várunk öt-öt percet este tízig. Aki addig nem kerül elő, azt lefogták. Aki szabadlábon marad, az este tíz óra öt perckor különböző irányokban hazaindul, így szólt a terv… Délután öt óra volt, mire mindezt kimódoltuk.

Külön-külön indult el a két páros a Miklós-templomhoz. Az előző hetit nagyságrendileg meghaladó tömeg zsúfolódott össze az utcákon. Az emberek lelkesen skandálták a jelmondatokat. A pályaudvar környékén, az Opera mellett és a Ringen lévő Stasi-székháznál sok ezer rohamrendőr, munkásőr várakozott készenlétben. A templomnál a házak tetején a robotkamerák vitustáncot jártak, olyan ütemben fényképezték a tüntetőket. Feltehetően a későbbi azonosítás céljából, de a nép fütyült erre.

Hat óra tájt – Laci közelében állva – arra figyeltem fel, hogy a templom túlsó végében a tömeg feje fölé emelkedve Mónika forgat, kamerája varázsszeméről leesett a ragasztó. Jól látható volt, mit csinál. Megpróbáltunk a közelébe furakodni, figyelmeztetni, de annyira sűrűn álltak, hogy tapodtat sem haladtunk. Kisvártatva a Mónika környékén állók között nagy kavarodás támadt…

A nép elindult a Ring felé, hogy az előző heti utat újra bejárja. Duzzadt, mind hangosabbá vált a tüntetés. Csak az első sorokban mentek némán az emberek, összefogódzkodva, jelmondatokkal házilag telefestett textilcsíkokat maguk elé feszítve. Laci kiállt az első sorok elé, úgy forgatott. Ez rettentően veszélyes volt, a titkosrendőrök nyilvánvalóan észrevették, lefotózták, de ő nem törődött vele. Én az út melletti park egyik sűrű bokrában a földön feküdve figyeltem. Az út túloldalán több – Lacit szemmel tartó – gesztikuláló fogdmeg látszott. Kiszaladtam a fedezékből, és betuszkoltam Lacit a tömegbe. A titkosrendőrök utánunk vetették magukat. A sűrűség Laci és előttem szétnyílott, utánunk viszont szinte áthatolhatatlanul összezárult. Laci balra furakodott, én jobbra, hogy megosszuk az üldözőket. Az együtt megtett néhány lépés alatt Laci átadta a leforgatott kazettát. Beletettem a táskámba, ahol így már négy darab informatikai kincs lapult.

A tüntető nép egyik oldalán kiléptem a sorból. Vissza a parkba, vissza a bokorba. Láttam, ahogy két-három perc múlva néhány fogdmeg utánam jön, és tanácstalanul jobbra-balra néz, majd beindul a parkba, hogy átfésülje a terepet. Nem sokat haboztam, felugrottam, és futottam ahogy tudtam a sötétben. A főpályaudvarral szemközti Hotel Leipzig elé értem ki.

A bejáratnál kisebb embercsoport állt a lépcsőkön, és a tüntetőket figyelte. Sötét öltönyben, zakójukon az NDK-ban bonbonnak nevezett pártjelvénnyel. Egyikükben az aznapi újságból ismerős arcot fedeztem fel. A városi párttitkár állt ott hadsegédeivel. Hirtelen ötlettől vezérelve, szándékosan törve a németet, hozzájuk léptem. Olybá vettem, mintha mit sem sejtő turista lennék, s azt hinném, hogy ők is azok. – Nyitva van az étterem? – érdeklődtem. Meghökkentek a köznapi kérdés hallatán, azután szóra sem méltattak, csak bólintottak. Beléptem a szálloda ajtaján.

Látszólag kelepcébe kerültem. A lipcsei pártvezetőség, a rendőrség és a Stasi alkalmi főhadiszállására toppantam be. Az őrök csak azt látták, hogy fél perce a helyi vezérrel váltottam szót, s hogy az bólint a fejével. Így nem nyúltak hozzám. Ki tudja, mit hittek…

Az étterembe érve étlapot kértem, és komótosan megvacsoráztam. Végigettem az étlapot, italokat rendeltem, elbeszélgettem a pincérrel – mi ez a cirkusz odakinn? –, gondosan törve a német nyelvet. A szemem sarkából láttam, hogy néhányszor futó ellenőrzésre öltönyös urak állnak meg nem messze tőlem. Ilyenkor a szomszédos boxokban ülő konzumhölgyek heves bámulásába fogtam. Este nyolc óra tájt fizettem, és kisétáltam a szállodából. A vezérkar addigra eltávozott. A Ringen még mindig a tüntető tömeg hömpölygött. Gyors léptekkel befordultam az első mellékutcába, hátranéztem, nem követnek-e. Beálltam egy kapualjba, vártam 10 percet. Sehol senki. Megnyugodtam.

Nem tudtam, mi van Lacival, mi van Mónikával és kísérőjével. Nálam a kazetták, amikkel nem volt ajánlatos az immár néptelen belvárosi utcákon sétálgatni. Bármelyik percben igazoltathattak, vagy összefuthattam a korábban engem is kergető titkosrendőrökkel. El kellett viszont jutnom a Tamás-templomhoz a találkozóhelyre. A Miklós-templom közelében jártam, amikor szembejött Magirius lánya. Akár egy mentőangyal! Behúztam az egyik kapualjba, s elmondtam neki a történteket. A szállodai epizódon jót mulatott. Megkértem, vegye magához a kazettákat, nála talán nagyobb biztonságban van az anyag. Szó nélkül eltette. Háromnegyed tízre találkozót beszéltünk meg az egyik belvárosi passzázsban, hogy visszaadhassa a kazettákat. A lány jobbra, én balra el, figyelve, nem követnek-e bennünket. Szerencsénk volt.

Alapos kerülővel, a legsötétebb, legnéptelenebb utcácskákon haladva fél kilencre értem a Tamás-templomhoz. Két perc múlva Laci is befutott. Halkan elmeséltük, ki hogyan úszta meg a fogdmegeket. Laci nálam rosszabbul járt. A kamerával kezében ő is a tömegbe menekült, csakhogy nem a park felőli oldalon lépett ki a felvonulók közül. A túlsó járdán álló figyelők észrevették, és űzőbe vették. A Ring háta mögötti sötét lakótelepre rohant be, és egy félig teli, nagyméretű szemeteskonténerben bújt el. Ott kuksolt – a hulladékot magára húzva – egy bő órát, hallgatva, amint nagy garral keresik.

Mónika és kísérője nem futottak be, pedig kilenc utánig vártuk őket. Egymástól tíz-tizenöt méterre gyorsan a főpályaudvar melletti parkolóhoz siettünk, Mónikáék Volgája várt ott kora délután óta. Megállapítottuk, hogy az autót hiba volt ideállítani, mivel a tétlenségre kárhoztatott rohamrendőrök teherautói mind itt vesztegeltek, és a kutyás rendőrosztag is a parkolóban várakozott az ideges állatokat sétáltatva. Szerencse a bajban, hogy a Volga sötétebb, félreeső részen állt. Úgy láttuk, az autó üres. Odamentünk, hátha Móniék nyomát találjuk.

A Volga kombirészében mindenféle pokróc és üléshuzat alatt egy emberi test körvonalai derengtek a sötétben. Az autó egyik első ajtaja és a kombi felőli rész nyitva volt. Attól tartottunk, a rendőrök észreveszik, hogy gyanús mozgás van a parkolóban. Szerencsére a tüntetés időközben véget ért, és a rendőrségi teherautók – miközben a Volgával foglalatoskodtunk – sorban, egymás után indultak a parkolóból. A Ringen végigdübörögtek, nyomukban a munkásőröket szállító gépkocsioszloppal. A hatalom az egy héttel korábbihoz hasonlóan újra meghátrált.

Kiürült a parkoló, felnyitottuk a kombi hátsó ajtaját. A göncök alatt Mónika feküdt, önkívületi állapotban. Összevissza motyogott csak, ruháján hányásfoltok. Zsebeiben három videókazetta. Egy termoszban kávét találtunk, megitattuk, lassan magához tért. Akadozva mondta el, hogy a kíséretében lévő fiút elfogták a rendőrök. Arra, hogy ő hogyan szabadult meg, hogyan szaladt el, s főképpen hogyan került a csomagtartóba, nem emlékezett. Közeledett „a” háromnegyed tíz. Laci Mónikával maradt, aki változatlanul igen rossz állapotban volt. Elindultam, vissza a belvárosba. Magirius lánya a megbeszélt helyen várt, átadta a kazettákat. Elújságoltam, mi történt társaimmal. Egy papírra zsebnoteszéből két drezdai címet írt fel. Ha kijutunk a városból, éjszakára menjünk oda. Lipcsében az ellenzékiek aznap éjjel házkutatástól tartottak, apja pedig telefonon olyan híreket kapott, hogy a Stasi lezárta a Berlin felé vezető utat és a pályaudvart. Így próbálják összeszedni és azonosítani a lipcsei tüntetésen részt vevő vidékieket.

Visszasiettem a parkolóba. Mónika kicsit már jobban volt. Lacival átmentünk a főpályaudvar túlsó végébe, a másik parkolóba, odavártuk 10-re az előző este Frankfurtba küldött autót. A Volga sofőrje és slusszkulcsa a rendőrségen, a vonatokat ellenőrzik, létfontosságú volt, hogy befusson a Lada. Félórája vártunk, mire megérkeztek. Belekerültek az útzárba, alig engedték be őket a városba. Beültünk, és áthajtottunk abba a parkolóba, ahol a Volga és Mónika volt. A lányt óvatosan átemeltük a Lada hátsó ülésére, kiürítettük a Volgát.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon