Lovas Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Lacival déltájban értünk be a városközpontba. Már akkor feltűnően sok ember sétált, a Prágában megismert módon. A Tamás-templomhoz tartottunk. Vártuk Mécs Mónikát és alkalmi társát Berlinből. Jó órányit üldögéltünk egy padon. A nap szépen sütött, végre nem fáztunk, a Tamás-templom orgonistája próbált, a nyitott ajtón kiszűrődtek a futamok. Bach templomához szép számban zarándokoltak a turisták. Kikapcsoltunk. Napoztunk és nagyokat hallgattunk. A hangulat elandalított minket.

Mónika és a társa nem sokkal egy óra után futottak be. Berlinben nyugalom honolt, így jött össze a csapat Lipcsében. Ideje volt megbeszélni, mit csináljunk aznap este a tüntetésen. A közelben, a Neues Rathaus előtti parkban telepedtünk le. Jól láthattuk a környéket, ha valaki túl közel jött, időben közömbös témára váltottunk. Elővettünk egy üveg italt, meg-meghúztuk, mert egyre jobban féltünk.

Móni és társa, illetve Laci és én külön fogunk mozogni – elsőre ebben egyeztünk meg. Így nagyobb az esély, hogy legalább az egyik páros megússza. Ha Móniék a szerencsések, nekik ott a Volga. Ha mi, akkor – reméltük – befut a Frankfurtba küldött Lada. Rágógumival leragasztottuk a videókamerák elején lévő, a sötétben feltűnően világító vörös varázsszemet. Tudtuk, hogy a tömeg tele lesz titkosrendőrökkel, akik éppen arra vadásznak majd, hogy az olyan hírvivőket, mint mi, semlegesítsék; elzárják a külvilágot a tájékozódás lehetősége elől. Úgy véltük, hogy rajtunk kívül más tévéstáb bajosan maradt Lipcsében aznap estére. Később ez igaznak bizonyult.

A prágai és az előző NDK-beli út tapasztalatai alapján biztosítási rendszert alakítottunk ki. A kameraman forgat, társa háromnégy lépés távolságból biztosítja, szemmel tartja a tömeget, s szól az operatőrnek, ha gyanús mozgás támadna. A biztosító feladata az is, hogy a teli videókazettákat elvegye az operatőrtől, s táskájából újat adjon neki. Ugyancsak a biztosítónál a helye a videókamera akkumulátorainak és a töltőnek. Felkészültünk: esetleg elveszítjük egymást a tömegben. Erre az esetre azt találtuk ki, hogy este nyolc óra után félóránként a Tamás-templom előtt várunk öt-öt percet este tízig. Aki addig nem kerül elő, azt lefogták. Aki szabadlábon marad, az este tíz óra öt perckor különböző irányokban hazaindul, így szólt a terv… Délután öt óra volt, mire mindezt kimódoltuk.

Külön-külön indult el a két páros a Miklós-templomhoz. Az előző hetit nagyságrendileg meghaladó tömeg zsúfolódott össze az utcákon. Az emberek lelkesen skandálták a jelmondatokat. A pályaudvar környékén, az Opera mellett és a Ringen lévő Stasi-székháznál sok ezer rohamrendőr, munkásőr várakozott készenlétben. A templomnál a házak tetején a robotkamerák vitustáncot jártak, olyan ütemben fényképezték a tüntetőket. Feltehetően a későbbi azonosítás céljából, de a nép fütyült erre.

Hat óra tájt – Laci közelében állva – arra figyeltem fel, hogy a templom túlsó végében a tömeg feje fölé emelkedve Mónika forgat, kamerája varázsszeméről leesett a ragasztó. Jól látható volt, mit csinál. Megpróbáltunk a közelébe furakodni, figyelmeztetni, de annyira sűrűn álltak, hogy tapodtat sem haladtunk. Kisvártatva a Mónika környékén állók között nagy kavarodás támadt…

A nép elindult a Ring felé, hogy az előző heti utat újra bejárja. Duzzadt, mind hangosabbá vált a tüntetés. Csak az első sorokban mentek némán az emberek, összefogódzkodva, jelmondatokkal házilag telefestett textilcsíkokat maguk elé feszítve. Laci kiállt az első sorok elé, úgy forgatott. Ez rettentően veszélyes volt, a titkosrendőrök nyilvánvalóan észrevették, lefotózták, de ő nem törődött vele. Én az út melletti park egyik sűrű bokrában a földön feküdve figyeltem. Az út túloldalán több – Lacit szemmel tartó – gesztikuláló fogdmeg látszott. Kiszaladtam a fedezékből, és betuszkoltam Lacit a tömegbe. A titkosrendőrök utánunk vetették magukat. A sűrűség Laci és előttem szétnyílott, utánunk viszont szinte áthatolhatatlanul összezárult. Laci balra furakodott, én jobbra, hogy megosszuk az üldözőket. Az együtt megtett néhány lépés alatt Laci átadta a leforgatott kazettát. Beletettem a táskámba, ahol így már négy darab informatikai kincs lapult.

A tüntető nép egyik oldalán kiléptem a sorból. Vissza a parkba, vissza a bokorba. Láttam, ahogy két-három perc múlva néhány fogdmeg utánam jön, és tanácstalanul jobbra-balra néz, majd beindul a parkba, hogy átfésülje a terepet. Nem sokat haboztam, felugrottam, és futottam ahogy tudtam a sötétben. A főpályaudvarral szemközti Hotel Leipzig elé értem ki.

A bejáratnál kisebb embercsoport állt a lépcsőkön, és a tüntetőket figyelte. Sötét öltönyben, zakójukon az NDK-ban bonbonnak nevezett pártjelvénnyel. Egyikükben az aznapi újságból ismerős arcot fedeztem fel. A városi párttitkár állt ott hadsegédeivel. Hirtelen ötlettől vezérelve, szándékosan törve a németet, hozzájuk léptem. Olybá vettem, mintha mit sem sejtő turista lennék, s azt hinném, hogy ők is azok. – Nyitva van az étterem? – érdeklődtem. Meghökkentek a köznapi kérdés hallatán, azután szóra sem méltattak, csak bólintottak. Beléptem a szálloda ajtaján.

Látszólag kelepcébe kerültem. A lipcsei pártvezetőség, a rendőrség és a Stasi alkalmi főhadiszállására toppantam be. Az őrök csak azt látták, hogy fél perce a helyi vezérrel váltottam szót, s hogy az bólint a fejével. Így nem nyúltak hozzám. Ki tudja, mit hittek…

Az étterembe érve étlapot kértem, és komótosan megvacsoráztam. Végigettem az étlapot, italokat rendeltem, elbeszélgettem a pincérrel – mi ez a cirkusz odakinn? –, gondosan törve a német nyelvet. A szemem sarkából láttam, hogy néhányszor futó ellenőrzésre öltönyös urak állnak meg nem messze tőlem. Ilyenkor a szomszédos boxokban ülő konzumhölgyek heves bámulásába fogtam. Este nyolc óra tájt fizettem, és kisétáltam a szállodából. A vezérkar addigra eltávozott. A Ringen még mindig a tüntető tömeg hömpölygött. Gyors léptekkel befordultam az első mellékutcába, hátranéztem, nem követnek-e. Beálltam egy kapualjba, vártam 10 percet. Sehol senki. Megnyugodtam.

Nem tudtam, mi van Lacival, mi van Mónikával és kísérőjével. Nálam a kazetták, amikkel nem volt ajánlatos az immár néptelen belvárosi utcákon sétálgatni. Bármelyik percben igazoltathattak, vagy összefuthattam a korábban engem is kergető titkosrendőrökkel. El kellett viszont jutnom a Tamás-templomhoz a találkozóhelyre. A Miklós-templom közelében jártam, amikor szembejött Magirius lánya. Akár egy mentőangyal! Behúztam az egyik kapualjba, s elmondtam neki a történteket. A szállodai epizódon jót mulatott. Megkértem, vegye magához a kazettákat, nála talán nagyobb biztonságban van az anyag. Szó nélkül eltette. Háromnegyed tízre találkozót beszéltünk meg az egyik belvárosi passzázsban, hogy visszaadhassa a kazettákat. A lány jobbra, én balra el, figyelve, nem követnek-e bennünket. Szerencsénk volt.

Alapos kerülővel, a legsötétebb, legnéptelenebb utcácskákon haladva fél kilencre értem a Tamás-templomhoz. Két perc múlva Laci is befutott. Halkan elmeséltük, ki hogyan úszta meg a fogdmegeket. Laci nálam rosszabbul járt. A kamerával kezében ő is a tömegbe menekült, csakhogy nem a park felőli oldalon lépett ki a felvonulók közül. A túlsó járdán álló figyelők észrevették, és űzőbe vették. A Ring háta mögötti sötét lakótelepre rohant be, és egy félig teli, nagyméretű szemeteskonténerben bújt el. Ott kuksolt – a hulladékot magára húzva – egy bő órát, hallgatva, amint nagy garral keresik.

Mónika és kísérője nem futottak be, pedig kilenc utánig vártuk őket. Egymástól tíz-tizenöt méterre gyorsan a főpályaudvar melletti parkolóhoz siettünk, Mónikáék Volgája várt ott kora délután óta. Megállapítottuk, hogy az autót hiba volt ideállítani, mivel a tétlenségre kárhoztatott rohamrendőrök teherautói mind itt vesztegeltek, és a kutyás rendőrosztag is a parkolóban várakozott az ideges állatokat sétáltatva. Szerencse a bajban, hogy a Volga sötétebb, félreeső részen állt. Úgy láttuk, az autó üres. Odamentünk, hátha Móniék nyomát találjuk.

A Volga kombirészében mindenféle pokróc és üléshuzat alatt egy emberi test körvonalai derengtek a sötétben. Az autó egyik első ajtaja és a kombi felőli rész nyitva volt. Attól tartottunk, a rendőrök észreveszik, hogy gyanús mozgás van a parkolóban. Szerencsére a tüntetés időközben véget ért, és a rendőrségi teherautók – miközben a Volgával foglalatoskodtunk – sorban, egymás után indultak a parkolóból. A Ringen végigdübörögtek, nyomukban a munkásőröket szállító gépkocsioszloppal. A hatalom az egy héttel korábbihoz hasonlóan újra meghátrált.

Kiürült a parkoló, felnyitottuk a kombi hátsó ajtaját. A göncök alatt Mónika feküdt, önkívületi állapotban. Összevissza motyogott csak, ruháján hányásfoltok. Zsebeiben három videókazetta. Egy termoszban kávét találtunk, megitattuk, lassan magához tért. Akadozva mondta el, hogy a kíséretében lévő fiút elfogták a rendőrök. Arra, hogy ő hogyan szabadult meg, hogyan szaladt el, s főképpen hogyan került a csomagtartóba, nem emlékezett. Közeledett „a” háromnegyed tíz. Laci Mónikával maradt, aki változatlanul igen rossz állapotban volt. Elindultam, vissza a belvárosba. Magirius lánya a megbeszélt helyen várt, átadta a kazettákat. Elújságoltam, mi történt társaimmal. Egy papírra zsebnoteszéből két drezdai címet írt fel. Ha kijutunk a városból, éjszakára menjünk oda. Lipcsében az ellenzékiek aznap éjjel házkutatástól tartottak, apja pedig telefonon olyan híreket kapott, hogy a Stasi lezárta a Berlin felé vezető utat és a pályaudvart. Így próbálják összeszedni és azonosítani a lipcsei tüntetésen részt vevő vidékieket.

Visszasiettem a parkolóba. Mónika kicsit már jobban volt. Lacival átmentünk a főpályaudvar túlsó végébe, a másik parkolóba, odavártuk 10-re az előző este Frankfurtba küldött autót. A Volga sofőrje és slusszkulcsa a rendőrségen, a vonatokat ellenőrzik, létfontosságú volt, hogy befusson a Lada. Félórája vártunk, mire megérkeztek. Belekerültek az útzárba, alig engedték be őket a városba. Beültünk, és áthajtottunk abba a parkolóba, ahol a Volga és Mónika volt. A lányt óvatosan átemeltük a Lada hátsó ülésére, kiürítettük a Volgát.

• Vendégoldal