Lovas István

Nyomtatóbarát változat

Albániában, a világ első és mind ez ideig egyetlen ateista államában, a vallás gyakorlását 1967-ben az alkotmány 37. cikkelye törvényen kívül helyezte. A vallástalanítási művelet igen sikeresen zárult: 1971-re 14 katolikus pap maradt életben. Közülük 12 börtönben volt, 2 bujkált. Röviddel később egyiküket felfedezték. Ez volt az utolsó, 1982-ből származó megbízható információ. Az iszlám és a görög ortodox papok sorsáról még kevesebb a hiteles adat.

De nemcsak a papi foglalkozás jár életveszéllyel. A büntetőtörvénykönyvben felsorolt összes politikai bűnért a halál a kiszabható legsúlyosabb büntetés. Az albán politikai vagy gazdasági viszonyok bírálatáért az elkövetőt 3 és 10 év közötti börtönre ítélhetik. Ha a bírálatnak „súlyosabb következményei” vannak, halálbüntetés is kiszabható. A disszidálási kísérlet hazaárulásnak minősül, és legkevesebb 10 éves szabadságvesztés jár érte.

A külvilág még kevesebbet tud arról, hogy hol és milyen körülmények között töltik büntetésüket azok a szerencsések (?), akiket nem végeznek ki politikai bűneik miatt. 1985-ben egy amerikai napilapban megjelent cikk szerint az Albániában börtönben lévők száma 32 ezerre tehető. Arshi Pipa, az albán helyzet szakértője, a Telos című amerikai folyóiratban tavaly csak maguknak a politikai foglyoknak a számát négy számjegyűre becsüli („Glasnost in Albania”, 79. szám). Albánia lakossága hárommillió.

A börtönökben és a rendőrségen, különösen a titkosrendőrségen, a SICURAMT-n, a verés, valamint a fizikai és lelki kínzás más formái általánosan alkalmazottak. Hat büntetés-végrehajtási intézet van a politikai foglyoknak fenntartva. Összehasonlításként: a köztörvényeseket kilenc börtönben tartják. Ezenkívül 14 munkatábor van, ahol a két kategóriába tartozókat együtt dolgoztatják.

Az országból kiszivárgott értesülések szerint a legtöbb politikai fogoly a Burell, Ballsh, hibásan, Bater, Qafe e Barit és a Spac börtönben, illetve kényszermunkatáborban van. A két utóbbiban a rabok piritet bányásznak. Az itt kitermelt pirit legnagyobb része szintén külföldre távozik.

Érdemes megemlíteni, hogy Albánia 1957-ben csatlakozott az ILO (Nemzetközi Munkaügyi Szervezet) 29. számú megállapodásához, amely megtiltja a kényszermunkát. Igaz, a megállapodás nem vonatkozik „olyan munkákra vagy szolgáltatásokra, amelyeket törvényszék előtt elítélt személy büntetése eredményeként végez, feltéve, hogy a szóban forgó munkát vagy szolgáltatást közigazgatási szerv felügyelete alatt végzi…”, de az egyezmény 12. cikkelye kifejezetten megtiltja, hogy még az ilyenfajta kényszermunka is egy adott évben meghaladja a 60 napot.

A megállapodásból származó kötelezettségek azonban Albániában mintha nem nyújtanának túlságosan hatékony védelmet az emberi jogok megsértése ellen. Az ország, mint ENSZ-tag, hozzájárult ahhoz, hogy „fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül általában betartsa az emberi jogokat és alapvető szabadságjogokat”.

Ennek a szerződési kötelezettségnek ellentmondani látszik egy amerikai emberi jogokkal foglalkozó jogászcsoport két albán politikai fogollyal felvett interjúja is. Egyikük a nyolcvanas években két évet töltött Baterben, ahol ezerháromszáz embert tartanak fogva, mint „a marhákat”. Egy-egy zárkában 100 ember alszik. Az 1300 rabnak főzött, ebédre adott hagymalevesbe 3 kilogramm húst tesznek. Másikuk a hetvenes években töltött 5 évet Baterben, ahol a rabok a krómbányában dolgoztak. A bányához kétórás gyalogút vezet.

Az elbasani börtönben, mondta egy korábban ott bebörtönzött politikai fogoly, az őrök rendszeresen véresre verik a foglyokat. A kifolyt vér odacsalogatja a hangyákat, amelyek csípésre fokozza a sebesültek gyötrelmeit.

Menekültek egybehangzó elbeszélése szerint az állambiztonsági szerv, a SICURAMT főhadiszállásán az őrizeteseknek a lábukat felfelé tartva kell ülniük vagy feküdniük, nehogy a zárkába székeljenek. Éjjelente az őrök rájuk rontanak, és ébresztőül lánccal vagy százas szegekkel kivert faléccel verik őket.

Európában, 1990-ben.

(Lovas István 1945-ben született Budapesten. A hatvanas években három és fél évet töltött börtönben részvételéért egy demokratikus párt illegális szervezésében. 1976-ban hagyta el Magyarországot. Kanadában, az Egyesült Államokban járt egyetemre, majd Párizsban doktorált politológiából. Hat éven át a Szabad Európa Rádió New York-i és müncheni szerkesztőségében dolgozott tudósítókánt és szerkesztőként. 1990 nyara óta ismét Budapesten dolgozik. Az Alapítvány A Kommunizmus Áldozataiért igazgatója és egyik alapítója.)

• Külföld