Skip to main content

Gipszmosolyok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Most írok életemben először külföldre…” – így kezdődik egy levél, amelyet az elmúlt napokban kaptam egy albán költőnőtől, akivel Koreában, a fiatal albán művészek fesztiválján ismerkedtem meg.

A koreai fesztivál külsőségeiben a régi időket idézte, de már alkalmat adott a fiataloknak, hogy feledve régi félelmeiket és beidegződéseiket végre őszintén beszéljenek egymással és a külföldiekkel. A nyitókonferencia előadásait kísérő, egyenletes sűrűséggel felcsattanó tapsok, az elnökség mögött magasodó Enver Hodzsa-mellszobor gipszmosolya mind egy letűnőben lévő kor kidobásra érett kelléktárának darabjai. De másnap már fiatal költők arról beszéltek, hogy térre van szükségük, hogy szabadon lélegezhessenek végre. Nemcsak a gondosan megszűrt világirodalmat akarják ismerni, hanem lehetőség szerint mindent. A kibontakozó balkáni együttműködési folyamattal párhuzamosan a tömegtájékoztatás folyamatosan oldja a környező országok ellenségképét. Mindenki kezd barát lenni, kivéve talán Jugoszláviát, ahol az albán tájékoztatás hagyományos szimpátiával figyeli a koszovói albánok sorsát előzetes értékítélet nélkül. Suttogva terjedt a hír az év elején, Skhodrában, Albánia északi nagyvárosában lezajlott tüntetésekről, amelyek során állítólag ledöntötték a gyűlölt néhai vezér szobrát. A hadsereg bevetése után sokakat börtönbe zártak. Találgatások folynak albán ellenzéki mozgalmak létéről. A Tiranai Enver Hodzsa Egyetem hallgatói közül az interjúadásra érdemesnek találtatott diákok azonban csak a jól ismert, betanított szöveget szajkózták Panglos doktor modorában.

Eközben a mai vezetőség nem tud igazán szakítani örökségével. Ramiz Alia, aki a hivatalokban kiakasztott fényképek legtöbbjén elődjével, a dicsőséges vezérrel fog kezet, saját legitimitásáról mondana le nyilvánosan, ha felmutatná a rendszer valódi arcát. Az összeomló épület őt is maga alá temetné.

Kézenfekvő a párhuzam: sokan hasonlítják Albánia jelenlegi első számú vezetőjét Gregor Gysihez, előrevetítve valószínűsíthető jövőbeli pályáját. Ramiz Alia felismerte, hogy modernizálnia kell országát, és el kell fogadtatnia azt a külfölddel. Ehhez kénytelen módosítani a gazdaság és a politikai rendszer egyes, gondosan megválasztott elemeit. Ugyanakkor még meglehetősen nagy a tabuk száma. A vezetőség látható célja menteni a menthetőt, miközben mintha nem akarna tudomást venni az elmúlt évtizedek kelet-európai tanulságairól: a diktatúra és az autark gazdaság tartópilléreit meglazítva egyensúlyi zavarok egész sora várható, ami valószínűleg az egész építmény végét jelentheti.

Albániában kevesen tudják, hogy mi várható a közeljövőben, de mindenki számít valami változásra. Van némi esély evolúciós fejlődésre. Február 10-én általános választások lesznek, ahol első alkalommal bevezetik a többes jelölés intézményét, de nincsenek reformelképzelések (csak a pártközpontból kiadott reformintézkedések), és az emberek türelmetlenek.

(News Network)












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon