„Most írok életemben először külföldre…” – így kezdődik egy levél, amelyet az elmúlt napokban kaptam egy albán költőnőtől, akivel Koreában, a fiatal albán művészek fesztiválján ismerkedtem meg.
A koreai fesztivál külsőségeiben a régi időket idézte, de már alkalmat adott a fiataloknak, hogy feledve régi félelmeiket és beidegződéseiket végre őszintén beszéljenek egymással és a külföldiekkel.
Tiranában imponáló gördülékenységgel zajlott le a balkáni országok külügyminisztereinek második értekezlete. A tömbpolitikát Európának ezen a tájékán is végérvényesen felváltani látszanak a regionális együttműködés különböző formái. A részt vevő országok mindegyike túllépett az egymás közötti kapcsolatokat beárnyékoló ellentéteken, sőt a találkozó idején kipattant nézeteltéréseken.
Be kellett látnunk, hogy vannak előnyei is a szovjet csapatok mongóliai jelenlétének. Miután egy órán keresztül próbáltuk kiszabadítani reménytelenül sárba ragadt Volgánkat Ulánbátortól északra a hegyek között, egy arra vetődött katonai teherkocsi mentett meg minket.
A (szerb) pletykák szerint az albánok óriási fegyverkészleteket halmoztak fel, és csak a kedvező pillanatra várnak, hogy vérfürdőt rendezzenek. A szerb kisebbség ennek megfelelően szintén fegyvereket halmozott fel, és feszülten vár. Mindkét fél tartózkodik az utcai megmozdulásoktól, az elmúlt héten szervezett napi egyórás sztrájkoktól eltekintve az albánok nem reagálnak a televízió és rádió lefoglalására, a tartományi parlament és a kormány feloszlatására, a szerbiai katonaság és rendőrség kerüli a konfrontációt.
Amikor az árokba fordult az autó, percek alatt vagy ötven ember gyűlt ősze. Többen nekiláttak megszervezni a kiemelést, mások ezalatt azt bizonygatták, milyen szép tőlem, hogy nem ütöttem el a tehenet, amelyik kiugrott elém az útra. Hamar előkerült egy rendőr is, aki a rend kedvéért elém tartott egy alkoholszondát, majd megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes, mindig van a csomagtartójában elemózsia. Az arra vonuló szakasz katona ellátott őszibarackkal, egyikük – egy fogatlan idősebb baka – amikor megtudta, honnan érkeztem, azt mondta „csókolom”.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 12 hét
9 év 37 hét
9 év 41 hét
9 év 41 hét
9 év 43 hét
9 év 43 hét
9 év 43 hét
9 év 45 hét
9 év 46 hét
9 év 46 hét