Sándor László

Nyomtatóbarát változat

Amikor az árokba fordult az autó, percek alatt vagy ötven ember gyűlt ősze. Többen nekiláttak megszervezni a kiemelést, mások ezalatt azt bizonygatták, milyen szép tőlem, hogy nem ütöttem el a tehenet, amelyik kiugrott elém az útra. Hamar előkerült egy rendőr is, aki a rend kedvéért elém tartott egy alkoholszondát, majd megkérdezte, hogy nem vagyok-e éhes, mindig van a csomagtartójában elemózsia. Az arra vonuló szakasz katona ellátott őszibarackkal, egyikük – egy fogatlan idősebb baka – amikor megtudta, honnan érkeztem, azt mondta „csókolom”. A háttérben betonbunkerek sokasága a mediterrán albán tájban.

Tiranában a köz figyelme most a követségek körül forog. A szombaton befejeződött pártplénum igazi eseménye a követségekre menekült ezreknek adott amnesztia volt, habár olyan áttörés zajlott le, amely valószínűleg a kegyelemdöfést adta meg Kelet-Európa utolsó, deklaráltan sztálinista berendezkedésű államának. Kimondatott, hogy a gazdaság szereplőit elsősorban a piacnak kell orientálnia, a párt áldását adta a kisvállalkozások, családi szolgáltató műhelyek, vendéglátóhelyek alapítására. Ezek megkapják az önálló külker jogot és a keresett deviza egy részét is megtarthatják maguknak. Félő, hogy ezek a közérzetjavító intézkedések már csak tűzoltásra jók olyan körülmények közt, amikor közel ötezren nyújtottak be bizalmatlansági indítványt azzal, hogy – átmásztak a nagykövetségek kerítésén.

Az albán vezetés válasza jó példa a defenzív, lavírozó külpolitikára. Némi habozás után ugyanis ígéretet tettek, hogy a követségeken tartózkodó albánok minden külön elbírálás nélkül útlevelet kapnak, és büntetlenül távozhatnak az országból. Néhány követségen, köztük a Kornidesz Mihály vezette magyar misszión, a kihirdetés után rögtön elkezdték kiosztani az útlevélkérő lapokat, habár még nem volt világos, hogy Magyarország befogadja-e a követségre betelepült kb. 40 albán kivándorlót.

Miután a nyugatnémet nagykövetségen két napig nem reagáltak a dekrétumra, az albán külügyminisztérium nyilatkozatokban támadott meg több, meg nem nevezett államot, amelyek az akadályok elhárulása ellenére húzzák az időt, hogy „mesterséges feszültséget” keltsenek Tiranában. Nem hivatalosan azt is terjesztik, hogy a nyugatnémet követségen kábítószerezik a menekülteket, és nem engedik őket vissza otthonukba. Ramiz Alia a pénteki pártplénumon azt hangoztatta, hogy a megtévelyedett fiatalok külföldi sugalmazásra választották a menekülés e hazafiatlan módját. A helyi televízió rendszeresen bemutat egy-két szülőt, aki hangos rimánkodással próbálja meg visszatérésre bírni gyermekét.

A nem régóta érvényben lévő új útlevélrendelet szerint elvileg mindenki előtt szabad az út, az útlevél csak azoktól tagadható meg, akik az államhatalomra veszélyt jelentenek: ez a „hajlékony” megfogalmazás azokat érinti, akiket politikai okokból elítéltek vagy ítéletükre várnak, ám ezek köre meglehetősen széles. Jellemző, hogy a Büntető Törvénykönyv szerint súlyos büntetéssel sújtható a vallási propaganda, a szocializmusellenes propaganda, a fasiszta uszítás. Világossá vált azonban, hogy a nagykövetségekre menekültek többsége nem politikai, hanem gazdasági okokból kíván távozni. Az albán életszínvonal meglehetősen alacsony, bár a boltokban a legalapvetőbb élelmiszerek állandóan kaphatók, a félfeudális gazdálkodás csődje láttán a kormányzat előtt is bebizonyosodott, hogy nem lehet többé elzárni az országot a világtól.

Bár itt a hazafiságot a gyermekkoruktól kezdve sulykolják az emberekbe, olyan jeleneteknek lehettem tanúja, amelyek arra utalnak, hogy ez a hazafias nevelés vajmi kevés sikerrel járt, sokan ugyanis máris igen hevesen igyekeznek bizonygatni lojalitásukat a menekülteket majdan befogadó államokhoz, egyebek közt Németországhoz. A nyugatnémet követség kertjében az egyik menekülő egyévesforma gyermekét feje fölé emelve kiabálta: „Deutsch, Deutsch!”, a labdarúgó vb-döntőt követően pedig valóságos örömünnep támadt. A hatóságok a rendbontások megelőzése érdekében a követséghez vezető utakat lezárták, katonákkal biztosították. Szervezett tüntetés nincs, de gyakran tűnnek fel civilizáltan viselkedő kisebb-nagyobb csoportok. Láthatóan nincs olyan szervező erő, olyan vezető, aki az emberek elé állna. A határozatlan elégedetlenség és az elsuttogott jelszavak (demokráciát, szabadságot) hatástalanul foszlanak szét.

A menekülők minden valószínűség szerint előbb-utóbb új hazát találnak, az itthon maradó 3 millió albánnak azonban gyorsított ütemben kell elviselhetőbb életfeltételeket teremteni, hogy a nagyobb elégedetlenségi hullámnak elejét vehessék.

A gyárakban az emberek gyakran életveszélyes munkakörülmények között sem keresnek többet 550-600 leknél, miközben egy üveg üdítő 7-10 lekbe, Enver Hodzsa művei pedig kötetenként 10-20 lekbe kerülnek. A falvakban teljes a „demokratikus röghözkötöttség”: a fiatalok csak bonyolult, bürokratikus procedúra, számtalan kérvény beadása után kereshetnek más vidékeken munkát.

A pártplénum jó néhány személyi változtatást is elhatározott: az új belügyminiszter egyúttal a miniszterelnök-helyettesi posztot is betölti, az új hadügyminiszter pedig az egykori vezérkari főnök lett. Az új élelmiszeripari miniszter ígéretet tett a kiegyensúlyozottabb ellátásra: ennek érdekében a plénum is újabb döntést hozott a bérezési rendszer korszerűsítéséről, és a bérek egységes 15-20%-os emeléséről. A külvilág elégedetten figyeli, hogy Albánia, ha lassan is, de elindult a változások útján. A kérdés az, hogy Albánia népe bírja-e türelemmel.

Amúgy Tiranában nagyon szép az idő, tiszta a levegő és kedvesek az emberek.

• Külföld