–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Hogy került sor erre az utazásra?

Mózs József: Még a nyáron – mikor Albániában megrohamoztak néhány követséget, köztük a magyart, s albán menekültek kerültek Magyarországra – spekulálni kezdtem, hogyan segíthetnénk az albán reformfolyamatokat. Úgy gondoltam, hogy ha a magyar Országgyűlés felvenné a kapcsolatot az albánnal, az semmiképpen sem értékelhető a konzervatív kommunista rezsim támogatásaként. Elvégre nyitott külpolitikát hirdettünk meg. Végül félhivatalos delegációt küldtünk az ősszel kinevezett albániai nagykövetünkhöz, Póka Ferenchez. Ő aztán előkészíthet néhány találkozást.

Beszélő: Hogy lett Póka Ferenc tiranai magyar követ?

M. J.: Azon kevés magyar közé tartozik, akik tudnak albánul. Évekig dolgozott már alacsonyabb beosztásban a tiranai követségen, később ő volt Horn személyi titkára. Jól előkészítette az utunkat, sikerült találkozni néhány jelentős, miniszterhelyettesi szintnek megfelelő vezetővel.

Beszélő: Említetted, hogy „civil” kapcsolatot is találtatok az itt lévő albán menekülteken keresztül.

M. J.: A negyven menekültből már csak huszonöt van itt, a csillebérci táborban, a többi felszívódott, alighanem a zöldhatáron át. Roszik Gábor fölkereste őket az utazásunk előtt, és talált közöttük valakit, aki politikai okok miatt volt internálva. Tőle megkapta egy ottani katolikus pap címét, akivel együtt volt a börtönben. Az értünk aggódó itthoni hivatalosságok egyébként óva intettek bennünket attól, hogy kapcsolatba lépjünk ellenzékiekkel, de nem tudtuk megállni, és fölkerestük ezt a korábban internált papot. Ebben nem kértük a követség segítségét, megkerestük, alighogy betettük a lábunkat Albániába. Egyébként azonnal akadt egy családegyesítési feladatunk is, egy házaspár hároméves gyerekét hagyta Albániában. Közbenjártunk a családegyesítés érdekében, úgy tűnik, a kisfiút ki fogják adni, ha a Vöröskereszt fordul hozzá.

Beszélő: Albániában kivel tárgyaltatok erről?


M. J.: A parlament elnökségének a titkárával. Megemlítettük neki, s másnap meg is kaptuk tőle a választ.

Beszélő: Milyen nyelven tudtatok boldogulni egy ilyen partizánakciónál?

M. J.: Ketten együtt valahogy elboldogulunk öt nyelven. Egyébként a fiatalok meglepően sokan beszélnek valamit angolul, az iskolában elég nagy súlyt fektetnek erre.

Beszélő: Hol lakik ez a pap?

M. J.: Skhodrában – régen Szkutárinak hívták. Jó 100 km-re Tiranától. Ez Albánia kevés városának egyike, olyan Kaposvár-méretű.

Beszélő: Milyen a képe egy ilyen városnak?

M. J.: Albánia az első pillanatban egy kicsit lehangoló. 30 km/óra a legtöbb helyen a megengedett sebesség, de nem is mehetsz gyorsabban, mert olyan állapotban vannak az utak. A város régi központja egyébként eléggé karban van tartva, olyan mediterrán jellegű, mint Jugoszlávia déli részének városai. A külváros: 3-4 emeletes szocreál blokkházak, nagyon rossz állapotban. A város legnagyobb része az „olasz korszakból” származik, a századfordulóról és a század elejéről. Palotaszerű, nagy, szecessziós, eklektikus épületek. Olyan nagy építkezések nem folytak ott a szocializmusban. Ott a betont inkább bunkerépítésre használták. Rengeteg bunker van mindenütt. Ezeket akkor építették, amikor 1968 után kiléptek a Varsói Szerződésből. A szovjetveszély elhárítása érdekében. Egyszemélyes, kis családi bunkerek hálózzák be az országot. Üresek, elhanyagoltak, tele vannak sz…-va. Amerre mész, bunkereket látsz. A városok peremén, a városokban benn, kinn a földeken. Kérdezősködtünk egy albántól, azt válaszolta, hogy minden albánnak van egy bunkere. Építkezni úgy lehet, hogy előbb fel kell építeni a bunkert, ami a házhoz tartozik. Azt hiszem, ez a külső fenyegetettség pszichózisának a fenntartására szolgált.

Beszélő: Eszerint folyik magánépítkezés a városokban?

M. J.: Igen, kisméretű, szokványos, új családi házakat láttunk, téglából. A pap egyébként a jelek szerint valaha jobb körülmények között élt. Nem papi hivatásából él, hiszen mindössze két hete volt vallásszabadság, mikor nála voltunk. Egyébként minden üldözés ellenére is őrzik a vallási hagyományokat, a hétköznapi viselkedésben is. Persze főleg muzulmán szokások ezek. Nincs alkoholizmus, este nem látsz nőt az utcán. A követ egészen elsápadt, amikor megmondtuk neki, hogy milyen találkozót szerveztünk magunknak. Mindenki figyelmeztetett, hogy a külföldieket végig figyelik, amint beteszik a lábukat Albániába, de mi nem tapasztaltuk. Alighanem az olvadással ez is enyhült.

Beszélő: Mi az, hogy albán „ellenzéki”?

M. J.: Azokat az emberek jelenti, akiket a hitük vagy a véleményük miatt internáltak. Leginkább vallási üldözöttek. Most visszaállítottak néhány templomot, és járnak is az emberek. Voltunk egy kolostorban is, gyönyörű, a berendezése is több száz éves, s ezek a kulturális kincsek teljesen el voltak zárva a világ elől. Idegen gyakorlatilag most sincs Albániában, a belföldiek sem utazhatnak szabadon, útvonalengedélyt kell kérniük. Nekünk is kellett, de egyszer ellenőrizték összesen. Igyekeztünk lobbyzni az utazási szabadság érdekében. Nem zárkóztak el.

Beszélő: Beszéljünk a hivatalos találkozásokról is!

M. J.: Két pragmatikus embert emelnék ki, egyik a külügyminisztérium területi igazgatója, a másik úr a kereskedelmi miniszterhelyettes. Mind a kettő művelt, européer gondolkodású, mindketten beszéltek angolul és németül. Hívei a reformoknak, a maguk posztján ezt képviselik. Nagyon örültünk, hogy a magyar nagykövet megtalálta őket. De beszéltünk a külügyi bizottságuk elnökhelyettesével is, aki egyébként a helyi egyetem rektora, ez a hölgy már más volt. Váltig bizonygatta, hogy velük Sztálin rendes volt, ezért ragaszkodnak a kultuszához.

Beszélő: Ennek a kultusznak vannak látható jelei?

M. J.: Ó, hogyne! Szobrok.

Beszélő: Lenin?

M. J.: Lenin is van, de mintha nagyobbak lennének a Sztálin-szobrok. A kínai kapcsolat legfőbb maradványai az ősöreg teherautók és traktorok, amik belepik az utakat, harminc éve kapták őket Kínától. Az utca olyan, mint egy közlekedési múzeum.

Beszélő: Milyennek láttátok az életet Tiranában?

M. J.: A tömegközlekedés gyerekcipőben jár, rengeteg a gyalogos és a biciklis. Munkakezdés előtt, mint a hangyaboly, kinn nyüzsög mindenki az utcán. Este is, mert mohamedán szokás szerint sétálnak. Csencselés, bazár nincs, kávéházat nem láttunk. Kocsmát igen, de oda nem mertünk bemenni, penetráns olajszag áradt belőle. Nem volt zsúfolt, néhányan sörözgettek. Részeget nem láttunk. A boltok borzasztó szegényesek; bizonyos cikkeket, főleg a ruházatiakat, a munkahelyeken osztják. Van bizonyos sorban állás, főleg ruházati és iparcikkekért, helyenként külön sorban állnak a férfiak és a nők. Zöldség, gyümölcs piacon is kapható most már, van bőven. Ez évben engedélyezték a magánszektort, például rengeteg magánnyájat terelgetnek. A Tsz-ek állatállományát kiadták maszekba. Húst csak a piacon lehet kapni. Legalábbis nem láttunk másutt.

Beszélő: Hogy néznek ki az emberek?

M. J.: Súlyfölösleget nem láttunk, pedig keresztülszeltük az egész országot. Mindenki szikár. A ruházkodásra azt lehet mondani, hogy igen szerény. Konfekció, de nagyon kevés variációval. A fogyasztói társadalom nagyon a kezdetén tart. A boltok egyszerűen nem nyitnak ki, ha úgy gondolják.

Beszélő: Mondtad, hogy tárgyaltatok a kereskedelmi miniszterhelyettessel. Mohó érdeklődést tanúsított a kereskedelmi kapcsolatok iránt?

M. J.: A barterüzletben lenne fantázia. Az albán piacon az Amo szappantól kezdve a cipőkrémig minden elkelne. Albánia viszont a világ harmadik nikkelkitermelő országa. Ez érdekes nekünk. Magyar részről lenne érdeklődés a kapcsolatok bővítésére, albán részről nem kaptunk határozott választ. Még csak most kezdték a reformokat, kicsit bátortalanul állnak hozzá ezekhez a kérdésekhez. Eddig szigorú kontingensekben gondolkoztak. Viszont nemrég elfogadtak egy törvényt, ami lehetővé teszi a vegyesvállalatokat, kivihető a profit. Koncessziós törvény is készül. Várják az idegen tőkét.

Beszélő: Utolsó kérdés. Van-e valami nyoma jó illatú, csinos kislányoknak, tűsarok, kis festék, szóval olyan jellegzetes európai városi külsőségeknek?

M. J.: Ilyen nincs. Fiatalok farmernadrágban – ez a maximum. Albánia ugyan nem gyárt farmert, nem is importál, de bejön már a görög és jugoszláv kishatárforgalomból.

Beszélő: Mennyit kellett várni az albán határon?

M. J.: Semennyit. Befelé nem volt senki, kifelé már tudták, hogy jövünk, előre felnyitották a sorompókat, és mosolyogtak. Ez is bizonyítja, hogy sikeres volt a missziónk.

• Külföld