Skip to main content

Duna menti füzér

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egy olyan világkiállítási program, amilyet az utóbbi évtizedekből ismerünk, s elsősorban a fejlett térségek technikai bravúrjaival dicsekszik – a világ számtalan rémítő bajának háttere előtt –, a mai Magyarország számára nem megfelelő. Sem szellemi, sem erkölcsi, sem merkantilis értelemben nem lehet az.

Az 1995-ös, tervezett világkiállítás megrendezésében Bécs és Budapest között az egyenlő arányú részvétel a két ország nagyon eltérő felkészültsége miatt nem célszerű.

E két gondolatból az következik, hogy a kisebb magyarországi világkiállítás-hányadnak méreteihez illő programot kell találni.

Ilyen program volna, például – mondjuk ezer lakóház felépítése a Duna mentén Budapesttől (talán) Esztergomig, több és többfajta helyszínen több lakásfajta és -forma alkalmazásával. E lakóházaknak (szintén csak például) a felét magyar építészek terveznék, felét pedig a világ minden tájáról meghívott (felkért) jeles építészek tervei szerint építenék fel, vagyis 600-800 építész működne közre a lakóházak tervezésében és építésében. Így nem csak a lakásfajták és -formák lennének különbözőek, hanem a beruházási-megvalósítási konstrukciók is. E lakóházak és csoportjaik Duna menti füzérének meglátogatása a bécsi nagy kiállítás látogatóinak idillikus víkendje lehetne.

A lakóházak csoportjainak infrastrukturális ellátása és e lakókörnyezetek teljessé tétele is a program részét képezné. A kiállítás „bezárása” után ily módon a kiállítási anyag teljes egésze valóságos és természetes használatba kerülhetne. Ezért a lakások tervezésének feltétele, hogy azok telepítése, méretezése, felépítése, használata, üzemeltetése, karbantarthatósága a belátható jövő magyarországi viszonyokhoz alkalmazkodjon, ám szellemi hatásukat az anyagi korlátok ellenére is (vagy éppen annak jóvoltából) kifejthetik.

E program – még akkor is, ha célszerűen több más kulturális és művészeti eseménnyel egészülne ki – nem haladná meg az ország pénzügyi lehetőségeit, mégis jelentős hozzájárulás lehetne az emberi élet minőségének méltóbbá tételéhez. És ez a hozzájárulás nemcsak a fejlett ipari országokban jól élőket, hanem a dogmák és hódítások marta országok lakóit is közvetlenül érinthetné.

A fenti cikket A VÁROS című lap novemberben megjelenő számából vettük át. (Szerkeszti: Langmár Ferenc, Papp Emília)














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon