Skip to main content

A csodálkozás esélyéért

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1896. Az ezredéves kiállítás a magyar építészettörténet fordulópontja. A kiállítás legtöbb részlete még a múltat idézi, de csírájában jelen van már minden, ami az elkövetkező korszakban, a magyar építészet legeurópaibb korszakában a felszínre kerül. Éppen az a kiállítás célja, hogy megmutassa Európának és önmagának: az ezeréves kultúrájú nemzet készen áll a továbblépésre. A valóságban ilyen fordulóponton állunk 100 év elteltével ismét: sem a múlt, sem a jövő nem látszik tisztán. A kérdés mégis az, lesz-e esély arra, hogy a magyar tervezők megpróbálják a múltra és a jövőre vonatkozó kérdést megválaszolni. Természetesen egy építész számára minden feladat esély arra, hogy a legjobb megoldás megtalálásával megfogalmazza nézeteit. De a világkiállítás nagyon sajátos feladat. Nem egyszerűen kiállításokra, tárgyalásokra, üzletkötésre, hajókikötésre és helikopterfelszállásra alkalmas helyeket kell megtervezni, hanem mindezeken túl a kiállítás (és persze a kiállítás kerítésén túl az ország) egészével kell egy képet megteremteni. Egy mindenkihez szóló, mindenki által megragadható képet, amiben magunkra kell ismernünk (azaz a külföldnek ránk kell ismernie), és amiben fel kell ismernünk a jövőnket is. Meg kell formálni valamit, ami még nem létezik, de olyan erősen fog összekötődni jövőképünkkel, hogy a jövőt magát fogja általunk alakítani. Természetesen fizikai értelemben is így van ez, például az új közlekedési létesítmények meghatározzák évtizedekre a városszerkezet alakulását, én most mégis elsősorban a lelkünkben továbbélő képről beszélek. Lesz-e esély arra, hogy a szakemberek széles köre, akik mindeddig távol voltak a részvétel lehetőségétől, egyáltalán a gondolatától is, kipróbálhassák, hogy tudnak-e élni a szabadsággal, amiben kevés részük volt eddig? Nem fővárosi építészeknek lesz-e esélyük arra, hogy saját vidékük üzenetét hozzátegyék a közösnek kívánkozó képhez? Egyetemisták, fiatalok juthatnak-e apró, ám az összhangzatba belecsendülő feladatokhoz, meglesz-e a lehetőségük saját válaszaik megfogalmazásához? Lesz-e esélyük hazai kivitelezőknek tudásuk fitogtatására, mert ha félreállítja őket az, hogy „úgyse rúghatnak labdába”, akkor végleg elhagyhatják a pályát. Ennek a képnek nem mércéje ugyanis a „legfejlettebb nyugati technológia”, mert egyáltalán nincs mércéje. A legfontosabb benne, hogy valóban a jövőre vonatkozik-e, csak ez lehet a megítélés alapja. Számtalanszor elhangzott már: vajon egyoldalú folyamat-e az Európához történő csatlakozás, nem kell-e Európának is előrelépnie egy találkozás irányába? Ha a világkiállítás egész vállalkozói konstrukciójában nem vagyunk egyenrangú partnerek, akkor a jövőként elénk vetülő kép egy elmúlt világ lejárt eszményeit sugározza. Meg kell találni azt az együttműködési formát, amelyben a magyar szellemi tőke olyan helyzetbe kerül a nyugati működő pénztőke segítségével, hogy saját jövő változatát kialakíthassa. Meg kell találni azt a szervezési formát, hogy a magyar szakemberek egyenlő eséllyel próbálkozhassanak hozzájárulni ehhez a képhez. Ha erejükből nem telik többre, mint provinciális másolatokra, akkor a mindennapi feladatokban úgysem tudnak teremtően jelen lenni. Ha van bátorságuk és tehetségük megragadni az ismeretlent, akkor van esély arra, hogy egész Európa számára figyelemre méltó eredmény jöjjön tétre. Ezért - bár lehet, hogy racionálisnak látszik – veszélyes lépés a nyugati expanzió részévé tenni a világkiállítást, a megépítését egyszerűen egy tervezett gazdasági folyamat állomásának tekinteni. A szellemi szabadság nem bontakozhat ki meghatározott keretek közötti részfeladatok területén. A világkiállítások története azt mutatja, hogy a magyar önreprezentáció mindig meglepte a világot, és elismerést váltott ki. A nyugati nemzetek valószínűleg még sokáig újra és újra csodálkozni fognak, hogy Magyarország egyáltalán létezik.


Legalább a csodálkozás esélyét fenn kell tartanunk az 1995 utáni évekre is.

A fenti cikket A VÁROS című lap novemberben megjelenő számából vettük át. (Szerkeszti: Langmár Ferenc, Papp Emília)

 






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon