Megmondják a csillagok

Nagy W. András [1]

Katona jött az utcán; vagy rendőr, tűzoltó – a kis Nusikának mindegy volt. Csak egyenruhája legyen! Hozzászaladt, rácsimpaszkodott. „Legyél az apukám!” – duruzsolta. Próbálta megmászni az égig érő uniformist. Hogy megfogdossa, simogassa a vállakon, nyak körül csillogó arany-, ezüstvalamiket.

És közben – a gonosz kisded – fél szemmel az anyukáját leste. Élvezte, ahogy zavarba jön, pironkodik, magyarázkodik.

Ráadásul csalt és hazudott a kis Annácska, volt neki saját apukája. Méghozzá tiszti, alhadnagyi rangban! Csak mert nem katona, rendőr, tűzoltó, hanem belügyes volt, nem hordta a csillagokat. A kis Nusikának nagyfiú mostohabátyja is volt, csak sajnos ő sem viselt egyenruhát, mert ő sem a seregben, a postán, a vasúton, hanem a belügyi szolgálatban dolgozott.

Néha azért teljesült a kis Nusika vágya; családi egyenruhát is láthatott. Az anyukán. Aki a büntetés-végrehajtásban ért el főtörzsőrmesteri fokozatot. Egészségügyi altiszt volt a Gyűjtőben.

Amikor rosszra fordult a szülők házassága és a szomszédok sem tudtak segíteni, a mama kénytelen volt magával vinni Nusikát. Be a börtönbe, a Kozma utcába. Tehette, mert a kislány, szerelmes pillantásaival, apukázásával, kapaszkodásával rég levette lábáról a fogház parancsnokát.

A megszédített parancsnok hozzájárulásával a kis Nusika egész napokat töltött a börtönben. Játékul kapott egy kiselejtezett írógépet. Ezt a gyereket a jóisten is titkárnőnek teremtette – ötlött fel a mamában, mikor meglátta, micsoda türelemmel, sőt szenvedéllyel ütögeti kislánya az ócska Remington gombjait. Valami nagy-nagy, díszvirágos, pálmafás HM-, BM-, vagy akár KGST-irodába, főnöki előszobába képzelte legszívesebben a majdani Vágner Anna elvtársnőt.

Beatrice utánfutók (jobbról a második)

Csakhogy a családi állapotok nem javultak. A kis Nusika egyre súlyosabb tehernek bizonyult. Először Pusztavámra, a nagymamához adták ki. Majd visszahozták a fővárosba, és a Németvölgyi úton, a belügyes gyerekek kollégiumába helyezték el.

De titkárnő nem lett belőle. A postán, a Krisztina-központban helyezkedett el 1980-ban, havi 2200 forintért. Ez már akkor is kevés pénz volt. Ráadásul szerencse is érte a tizenéves Annácskát. Eltartási szerződés nyomán igen korán saját lakáshoz jutott. Most már a lakás miatt is maszek munkák után kellett néznie. Egy jó gépírónő persze könnyen talált munkát abban az időben. De hallgassuk csak meg, hogyan járt az egyik megbízójával!

1982. december 14.
Belügyi kislány a Belügyben

„Estére lettem készen a stencilekkel, és vittem őket a Galamb utcába. Láttam, hogy valakik papírzsákokat hoznak le és rakják be egy kocsiba, de nem érdekelt. Felmentem az emeletre, ott volt két rendőr. Be is fordultam, hogy megnyomom a csengőt, amikor kinyílt az ajtó, és megint hoztak egy adag papírzsákot. Azt mondták: »Egy pillanat, várjon csak!« Én meg csak néztem, hogy mit akarnak ezek tőlem?! Ja, és nem volt nálam a személyim, otthon felejtettem, mert épp csak elugrottam a stencilekkel. Igazoltatni akartak, mondtam, nem messzire lakom, ugorjunk haza! Szó sem lehet róla, bevisznek a Tolnaiba!

És be is vittek, és el akarták venni a stencileket a kocsiban! De én nem adtam oda nekik! Egy kicsit úgy rájátszottam – pedig akkor már tudtam, hogy ez házkutatás, meg minden, de rájátszottam egy kicsit –, hogy én milyen buta vagyok. És tudtam, hogy oda kell majd adni, de úgy csináltam, mintha nem tudnám! Megmondtam nekik, hogy fizessék ki! És akkor egy kicsit ilyen csodabogárnak tartottak! Mert amikor oda bevisznek valakit, az mind a jogaira meg ilyesmire hivatkozik. Én meg pénzt kértem! Megmondtam, hogy kétezer-valahány volt az összeg, és ezt fizessék ki nekem!

De már előzőleg egy váróterembe tettek, ahol egy rendőr egy ilyen géppisztolyt rám fogott! Mert én rámosolyogtam, és elkezdtem kérdezgetni. Hogy most mi van, most miért nem mer megszólalni? Nem mer beszélni a foglyokkal? Vagy megtiltották; ennyit azért csak megtudhatok?

És ettől a rendőr annyira ideges lett, hogy elkezdett az arca rángatózni, és elkezdett velem üvölteni. Hogy ennyire hülye vagyok, nem tudom, hol vagyok?! Én mondtam, hogy tudom, de attól beszélgethetek, nem? De az már nem szólt, csak rám fogta a géppisztolyt.

Azután bevittek egy irodába, és bejött egy öltönyös ember a titkárnőjével. És akkor azt mondták, hogy én tanú leszek ebben az ügyben, és most ilyen tanúkihallgatás fog történni.

Elkezdtek mindenféléket kérdezni, hogy mióta csinálom ezt, meg mióta járok a Rajk-butikba? És én elhatároztam, hogy egy csomó dologban hazudni fogok; tehát nem semmit sem mondok, hanem mást mondok, mert azt jobban elhiszik. És vissza is kérdeztem tőlük, hogy ezt miért kérdik? És ettől megint ki voltak bukva! Megkérdezték, hogy pénzt kapok-e azért, amit csinálok. És elmondtam, hogy miért kérdez ilyen hülyeséget; pénz nélkül ki fog dolgozni? És kérdezték, hogy ismerkedtem meg ezekkel az emberekkel? Én mondtam, hogy nálam mindig voltak ilyen házibulik, és egyszer mikor elment a társaság, én meg takarítottam, az ágy alatt találtam egy ilyen cédulát, hogy gépírónőt keresnek. Erre megkérdezték, hogy hallottam-e korábban erről az egész szamizdatbutikról? Én mondtam, hogy igen, buszon, amikor utaztam. Mire megkérdezték, hányas buszon, hányadikán, meg kitől? Én meg vihogni kezdtem, hogy ilyen hülyeségeket kérdeznek! Hát honnan tudjam én azt, hogy hányason, meg mikor?

És ettől ők megint ki voltak akadva. Azt mondták, hogy itt én nem kérdezhetek; itt csak ők kérdezhetnek!

Azután megkérdezték, kik a szüleim. Én meg mondtam, hogy az apám alezredes; mert összekevertem, mert alhadnagy a fokozata, de én ezeket nem tudtam megjegyezni.

Szamizdatprincessz

Erre nagy csend lett! Megkérdezték, hogy mi a neve, és bizonytalanok lettek, és állandóan ki-be rohangáltak. Megkérdezték tőlem, hogy kérek-e kávét. És amikor felvették a jegyzőkönyvet – egy ilyen semmitmondó jegyzőkönyv volt, pár soros –, akkor mondták, hogy elmehetek. Akkor én felcsattantam, hogy ők hoztak el ide, a lakásom közeléből, önhibámon kívül, most meg éjszaka van, vigyenek el ők! Erre még jobban ledöbbentek, hogy milyen szemtelen vagyok! De lehet, hogy mégis kezdték elhinni, hogy tényleg alezredes az apám, mert azt mondták, jó, rendben, elvisznek. És két ember jött a civil kocsiban, amibe betettek. Én meg útközben egyfolytában kérdeztem tőlük, mondják meg, miért pont most volt a házkutatás, meg mit fognak csinálni a szamizdatokkal, és amikor nem válaszoltak, én mondtam nekik: biztos azért nem szólnak, mert félnek egymástól; félnek, hogy az egyik feljelenti a másikat; és akkor ezek is ki voltak akadva, és rám ordítottak, hogy maradjak már csendben legalább öt percig!”

Világcsúcs?

Idővel a házkutatásokról is lekopott az újdonság varázsa. Jönnek, kifosztják, de szabadlábon marad – ezzel a feltevéssel várta a rendőröket a kései idők kicsit megfáradt, nagy tapasztalatú szamizdatosa.

A ’82. decemberi nagy akció a Rajk-butik és más nyomdahelyek ellen azonban az első komoly rendőri bevetés volt. Nem lehetett tudni, hová fejlődik. Hogy a fiatalabbak is értsék! 1980-ban, ’81-ben, amíg tartott a lengyel munkásforradalom, a magyar ellenzéknek jó dolga volt. A hazai pártelit csak ült és figyelt. Az ellenzék meg, persze, elszemtelenedett. A biztonságosnak vélt Rajk-butikban, vagyis Rajk lakásán például hivalkodó nyíltsággal árulta a tiltott irodalmat. A Jaruzelski-puccs viszont újra meghozta a diktatúrák önbizalmát. Világos volt, hogy az itthoni pártelit is arra készül, hogy behúzzon egy jót az ellenzéknek. Csak az volt a talány, hogy mikor mekkora felütés következik?

Egyáltalán nem volt megnyugtató, hogy a régi, sztálinista recept szerint a rendőri akciót megelőzően sajtóbírálatban részesítették az ellenzékieket, kimutatván, hogy az imperializmus ügynökei. (Lásd Rényi Péter: Nem babra megy a játék! Népszabadság, 1982. dec. 11.)

Túl nagy meglepetést nem keltett volna, ha egy szép napon egyik vagy másik főszamizdatos Nusika fogadott apukájánál, a Kozma utcai börtönben találja magát.

Most, az akció után, nagyon kellett volna egy kis megtámogatás, egy kis szolidaritás! Szolidaritás? A Kádár-rendszerben?

„Ne a mások bőrére politizáljanak, kedves uraim!” – vágta keményen Rajk és Demszky szemébe egy eladdig lelkes szamizdatvásárló csoport szószólója. Egy idősebb férfiú pedig, lisztfehéren, hideg verejtéket hullatva, szamizdattal megtömött, tonnányi bőröndöt húzkodott fel az ötödikre. „Itt van, vigyék, kérem!” – hörögte vádlón, s úgy távozott, hogy még a vételárat sem kérte vissza. Ezért aztán Demszky Gábor ugyancsak meglepődött, amikor pár nap múlva beállított hozzá Vágner Nusika. „Na, mi van? Nincs munka? Biztos elégedetlen vagy velem, azért nem adsz!”

S itt kell megvallanom, hogy az előzőekben, a mélyebb igazság érdekében, kicsit eltúloztam Vágner Nusika ártatlanságát. Tudta ő, persze, hogy kiféléknek dolgozik. S nem is teljesen véletlenül cseppent az ügybe.

Hol hagyta már, szegényke, a családi hátteret! Szakadtak, sittesek, csövesek voltak a jó barátai. A legendás, betiltogatott Beatrice együttes egyik törzspártolója, tinirajongója lett. És egyáltalán nem szerette már a rendőröket! Sem hazulról, sem a Blaháról, sem az útlevélosztályról, ahol, alighanem egy disszidált barátja miatt, nem adtak neki útlevelet. Szinte feldobta, hogy azoknak dolgozhat, akik az ő ellenségeinek ellenségei!

Úgyhogy Demszky, visszanyelve kis gyanakvását – mert hát ki ne gyanakodott volna szegény Nusikára? –, adogatni kezdte a munkát.

’83. március 29-én Vágner Nusika újból csak Rajkhoz készült. Rajkot ugyan kidobták az első lakásából, de az új helyen megint csak szamizdatárudát nyitott. Hozta hát a stenciles szatyrot Vágner Annuska. De az esti félhomályban meglátott egy hapsit, aki ott álldogált, pipázott, és egy noteszbe írogatott! Akár egy bolond is lehetett, de őt Maigret felügyelőre emlékeztette. Nem ment be Rajkhoz, megállt ő is, leskelődött a sötétben. És egyszer csak tényleg jöttek a belügyesek! Nusika meg, uzsgyi, szedte a lábát, futott elfelé a szatyorral!

Demszky viszont, akinél szintén házkutatás volt ezen a napon, úgy hallotta, lekapcsolták Nusit; odalett a befektetés.

Hiába, nem hoz szerencsét ez a csaj!

„És amikor én megint kerestem, hogy mi van, azt kérdezte Demszky: hát téged nem kaptak el az ajtóban? És én mondtam, hogy persze, hogy nem! És akkor már látta, hogy velem érdemes dolgozni!”

Annyira érdemes volt, hogy idő után már csak egy nagy gondja maradt Demszkynek. Hogyan tudná elmarni Nusika mellől a többi szamizdatost, Nagy Jenőt, Krassót, Sulyokot, Modor Ádámot vagy éppen hőn szeretett főszerkesztőnket, Kőszeget. Mindenki a kislánnyal akart dolgoztatni. Mert gyorsaságban, külalakban, nyelvhelyességben, zagyva szövegek kibogozásában ő a csúcs! Őstehetség.

Kisiparos (Fotó: Szilágyi Lenke)

Nem is győzte már, eljött a postáról. Beállt figuránsnak a földmérőkhöz; semmi pénzért, de sok szabadidővel. Később, mikor már lehetett, önálló kisiparossá lépett elő.

A magyar politikai rendőrség nyomdákra, nagy volumenű végtermékre, nem pedig kéziratokra vadászott. Nusika házát, mint a kiugrott belügyes, Zólyomi Tamás elárulta, figyelték ugyan, s most már végképp nem kapott útlevelet, de egyebekben nyugton hagyták. És nagyon is érthető, hogy első kihallgatása után a belügyesek nem igazán vágytak másodszor is kihallgatni őt.

Mindezeknek következtében Nusika az évek során iszonyatos mennyiségű tiltott iratot hozott nyomdakész állapotba. Időnként a teljes magyar szamizdattermelést ő készítette elő. A lengyel – és talán a szovjet – illegális össztermék persze nagyobb, mint a miénk. De ott több városban, szétszórtabban, óvatosabban kellett dolgozniuk. Olyan koncentrált bűnelkövetésről, mint amit Vágner Nusika folytatott, náluk nemigen lehetett szó.

Majdnem biztos, hogy nincs még egy személy Európában, de talán a kerek világon sem, aki az elmúlt tíz évben egymagában, önkezével, több tiltott, üldözött szót írt volna le, másolt volna át, mint ez a kiscsaj!

Ez talán nem rekord? Ezt nem kéne beírni a könyvbe?

Upádána. Bhava.

Csakhogy Nusikára már rég nem hatnak az efféle mennyiségi mutatók!

Manapság, a rendszerváltás után már a história sem foglalkoztatja annyira, mint az illegális időkben. Akkoriban, mivel sok mindent nem értett az elé rakott nagyokos fejtegetésekből, esti gimnáziumba is beiratkozott. El is végezte.

Ámde a legfontosabb dolgokat, a dalművészetet, a buddhológiát, az asztrológiát nem tanítják az esti gimnáziumban.

Mert annak, aki azt hinné, hogy Nusika csak egy dologban, az írógépelésben őstehetség, azt ajánlanám: ugyan, ne sajnálja az időt; menjen már el egyszer a Fekete Lyukba! Ott majd, a nagy Waszlavik Gazember Velorex Sámán-dalcsapatban meglátja, meghallja, miben szuper még a mi szamizdathercegnőnk! Kár, hogy én már túl öreg vagyok, és nem tudom igazán jól interpretálni ezt a zeneművészetet. Annyi biztos, hogy Velorex-kategóriában ma messze ez a legjobb sámánmuzsika egész Közép- és Kelet-Európában!

Art (Fotó: Szilágyi Lenke)

Nusika nem most kezdte a dalt. Már 1986-ban tagja volt a „Szalonspicc” együttesnek. Ez a társulat azonban mindjárt a második fellépése után feloszlott, mert a művészek úgy összevesztek valamin, hogy majdnem megverték egymást.

Pedig Vágner Anna nem szereti a civakodást, és azt állítja, fél a színpadon. Megnyugvást, harmóniát a magasabb dolgokban keres.

A buddhista misszió elkezdte vele gépeltetni a szent szövegeket. S mivel Nusika sok mindent nem értett a dharmából, szanszkárából, avidjából, beiratkozott a buddhológiai tanfolyamra. Ott aztán Horváth József – aki nem láma ugyan, de nem tudom, micsoda – felfedezte, milyen jó asztrológus lehetne ebből a lányból!

S tényleg, nem kapkodott-e már pelenkáskorában a váll-lap-csillagok után? Most tehát Vágner Anna az asztrális hatásokat vizsgálja, horoszkópot készít, jövőt kutat. És sikerrel! Megjósolta például, hogy Demszky Gáborból nagykutya lesz! Lett is!

Én viszont egyáltalán nem szeretem, ha virágzó ifjú hölgyek váratlanul spirituális fordulatot vesznek, baglyokkal, üveggolyókkal, félszemű patkányokkal kezdenek el társalogni.

Szerencsére a buddhistának nem kell azért sárig innia a forrást.

„Például a buddhizmus se nagyon csípi, ha valaki alkoholizál” – magyarázza Nusika. „De ha nagyon nem tudja abbahagyni, akkor inkább igyon! Vagy ha például valaki nem tudja elnyomni magában, hogy állandóan szexeljen, a buddhista azt mondja, akkor inkább csak szexeljen, mert különben kijön rajta valahol másutt!”

Hát ha ez ilyen engedékeny tanítás, akkor én is hadd jósoljak már egyet!

Nem upádána-e Vágner Nusika? Ami, ha jól értem, a buddhai tan kilencedik fokozatát és az élet utáni vágyat, az élet birtokba vételét jelenti. Nagy esélye volt, hogy ne őt hallgassák ki, hanem ő legyen a kihallgató titkárnője! Csak közbejött az upádána, és minden fordítva lett!

Viszont akárhogy is forgatjuk mi meg, a buddhai kilencre a buddhai tíz, a bhava, a „létesülés” következik, ami a tizenegynek, a dzsátinak, vagyis hát „születésnek, szülésnek” az előzménye.

Szóval, már most is éppen elég bráhmanista gigerli, zen-buddhista széptevő settenkedik a mi kis szamizdatprincesszünk körül. Valamelyik egyszer csak beköti a fejét neki!

Akkor aztán nagy lagzi lesz! Volt belügyeseknek, ellenzékieknek, mahájánistáknak, juruparimuzsikusoknak kell majd összefogódzkodni, hogy együtt ordítsák: „nyár éjszakán pacsirta szólt a fán.”

Még a szent életű reformkatolikusok, bulányista elhajlók sem maradhatnak ki a borszagú kornyikálásból. Az ő szövegeiket is Nusika gépelte.

• Belföld [7]