Ash Szolidaritás-krónikája nemcsak azért érdekes, mert a korabeli kommentároknál mélyrehatóbban tárgyalja a szóban forgó korszakot, hanem mert Lengyelország mai politikai és társadalmi dilemmáihoz szól hozzá. Ash munkájának legfőbb értékét épp az mutatja, hogy bár a változó időben megváltoztak a könyv dimenziói, épp azért tud a máról beszélni, mert tárgyszerűen és hitelesen elemzi azt, ami történelmileg már tegnapnak nevezhető.
Vegyük a terminológiát. Ash a Polish Revolution kifejezést használja, ám felhívja a figyelmet, hogy mind a független szakszervezet aktivistái, mind az értelmiségi tanácsadók vagy a külső szimpatizánsok kínosan kerülték az ilyesféle nagy szavakat. A Szolidaritás „önkorlátozó” mozgalomnak hirdette magát, ezzel kívánta tudtára adni a világnak, hogy levonta a korábbi politikai demonstrációk, balvégzetű munkásmegmozdulások tanulságait, azaz nem akar elhamarkodott lépéseket tenni; nem célja se a szovjet vezetés, se a varsói kommunista helytartók ingerlése, ugyanakkor nem hajlandó lemondani alapvető célkitűzéséről sem.
Az igazi kérdés persze az, hogy mi is volt ez az alapvető célkitűzés. Mindenki előtt kezdettől fogva nyilvánvaló lehetett, hogy a tét a kommunizmus megbuktatása. Ash rámutat, hogy annak idején – tehát még a Brezsnyev-éra utolsó éveiben – „békés átmenetre” semmiféle reális lehetőség nem volt. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy a történelmi fordulat, amelynek ma tanúi vagyunk, nevezzük bárhogy, 1980-ban kezdődött. Vagy mégsem? – teszi fel Ash egyik legfontosabb kérdését.
Úgy véli: a „munkásállammal” szembeni lengyel munkásforradalom Jaltával indult el. Hisz a lengyelek számára Jalta azt jelenti, hogy miután a lengyel hadsereg elsőként állt ellen Hitlernek, a Nyugat mégis kiszolgáltatta Sztálinnak az országot; azt jelenti, hogy a lengyel tisztikart Katynban és másutt a szovjetek lemészárolták, a polgári lakosság jelentős részét Szibériába hurcolták (Andrzej Gwiazda, a Szolidaritás egyik radikális vezéralakja is ilyen Szibériába hurcolt szülők gyermeke); továbbá jelenti az 1944-es varsói felkelés tudatos sztálini cserbenhagyását (nyilvánvalóan azért, hogy a „burzsoá” ellenállás önmagát eméssze föl), és jelenti a nemzeti ellenállási mozgalom vezérkarának 1945 tavaszán történt tőrbecsalását és elhurcolását a Szovjetunióba. A lengyelek szemében tehát Jaltával a történelem visszakanyarodott a nemzeti függetlenség elvesztéséhez: ismeretes, hogy Sztálin még a második világháború után sem tett le arról, hogy „visszacsatolja” az egykor cári fennhatóság alatt álló Lengyelországot, mint a Szovjetunió „tizenhetedik tagköztársaságát”. Akinek volt a kezében az AB Kiadónál még szamizdatként megjelent Toranska-kötet, az ONI (ŐK), annak nem újdonság, hogy az ötvenes évek prominens kommunista politikusai épp azzal mentegették magukat utólag, hogy „szembeszegültek” ezzel a sztálini tervvel, amely talán nem is volt kidolgozott terv, inkább afféle Damoklész kardja a lengyelség feje fölött. És épp ez Ash jaltai hivatkozásának a lényege: a Szolidaritás tündöklését és hanyatlását csak ebben a történelmi összefüggésben érthetjük meg. Walesa és Mazowiecki párviadalában is erről volt szó: nem egyszerűen arról, hogy Mazowieckinek kellett a népszerűtlen gazdasági intézkedéseket meghoznia, hanem arról is, s talán elsősorban arról, hogy Walesa hatásosabban tudott antikommunista és a szovjet-orosz nagyhatalmi fenyegetettséggel szembeforduló politikusként fellépni. Éppen mert érzelmi-hazafias alapon tette ezt, s nem reálpolitikusként, mint Mazowiecki.
És az Ash-féle történelmi analízisből teljesen nyilvánvalóvá válik a Szolidaritás e kettős eredete. Vagyis az, hogy elsősorban hazafias érzelmi alapon szerveződött, ugyanakkor annak az értelmiségi ellenzéknek „okos sugallata” alapján, amelyet most Walesáék nem kis pejoratív hangsúllyal „laikus baloldalnak” neveznek, s amelyet „magyarul” a leginkább liberális szellemiségnek mondanánk. Garton Ash ebből a kettősségből kiindulva elemzi a tömegmozgalomként megszülető Szolidaritás belső ellentmondásait. Elemzi a hetvenes évek értelmiségi ellenzéke és a munkásság közötti, történelmileg páratlan szövetséget, amely az 1976-os ursusi és radomi sztrájkok után a Munkásvédelmi Bizottság – közismert lengyel rövidítése szerint a KOR – létrejöttével köttetett meg. Ebből az elemzésből kiindulva érthető meg, mit jelentett akkor Michnik és Kuron neve – és mit jelent ma Mazowiecki és Balcerowicz neve. És ugyanezen források alapján válhat világossá az is, hogy szükségszerű volt-e tehát Mazowiecki és a nevével fémjelezhető liberális tábor mostani bukása, hisz 1980–81-ben ők alkották Walesa bizalmas tanácsadói körét, az elmúlt esztendő során foganatosított gazdaságpolitikájukkal pedig a nyugati világ elismerését tudhatták maguk mögött. És bár Garton Ash nem fogalmazta meg axiómaszerűen, történelmi analíziséből mégis sejthető az alábbi kérdés: a Szolidaritás győzelme a Szolidaritás bukását jelentené?
- Olvasónapló [6]