Nem az a misztikusan hangulatos mélykék, nem az a játékosan csillagfényes, mint a könyv borítóján. Koromfekete, s egyre feketébb, kihunyó csillagokkal. Oly ritkán, s az idő előrehaladtával egyre ritkábban felderengő halvány fényekkel, s egy-két, minden sötétségen átvilágító, mesebelinek tűnő csillagóriással. Néhány évtized késéssel ezt az éjszakát is végigszenvedhetjük, az Elie Wieselét. (A közelmúltban az Európa Kiadó gondozásában megjelent Az eskü című regénye is.) A máramarosszigeti vallásos s a családját rajongva szerető zsidófiúét. A kamaszét, aki a meleg otthon békességéből, nyugalmából, a mélyen átélt vallási tanok köréből, a szigeti utcák fölött lebegő világból bekerül a marhavagonok, aztán Birkenau, Auschwitz, Buna, végül Buchenwald poklába. Ahol ez a tizenöt éves gyerek a nélkülözések, verések, kínzások, borzalmak közepette leginkább a szeretettől szenved, legtöbbet a szeretettel viaskodik. Az apja és az Isten iránt érzett szeretettel. Hogy mindig az apja mellett tudjon maradni, hogy segítse, hogy egyetlen sorsdöntő pillanatban se feledkezzék meg róla – s a táborban szinte minden pillanat sorsdöntő –, emberfeletti feladat. Ott, ahol látja maga körül az erőltetett menetektől, fagytól, éhezéstől gyötörtek, a halál szélén állók között, hogyan üti agyon apját a fiú egy kis darabka kenyérért. És Elie sem szent, de elszörnyed, amikor ráébred, hogy gondolatban már megkönnyebbülve búcsúzik az apjától, s az is megfordul a fejében, hogy talán igaza van azoknak, akik azt mondják, hogy ne adja oda haldokló apjának a fele levesét, kenyerét. Istennel könnyebben és hamarabb leszámol. A borzalmak kezdetén megtagadja őt, aki tétlenül szemléli a szörnyűségeket. De ezzel nem ér véget a küzdelem. Mert a hit helyén űr, rettenetes üresség tátong, s ettől talán mindennél pokolibban szenved. És a szeretet borzalmai mellett még egy, a jámbor belenyugvás horrorja. Ami mindent megelőz, s aztán mindent végigkísér. Hiába a hírnök, hiába Samesz Mojse szavai. Nem hiszik el, nem menekülnek. (A haszid zsinagóga mindenesét, a többi külföldi zsidóval együtt már 1942 végén elhurcolták. Egy galíciai erdőben árkot ásattak velük, majd belelőtték őket. Mojse csodás véletlennek köszönhetően megmenekül. Visszatér, hogy elmondja, hogy figyelmeztessen. És senki sem hisz neki.) És később is, hiába a néhány alkalom a menekülésre, lázadásra.
A fegyveres harcot szervező holland óriás, társával, a légies kisfiúval magányos csillagok az éjszakában. De erős a fényük. És hiába hunyjuk le a szemünket…
(Láng Kiadó, fordította: Balabán Péter)
- Rábeszélő [6]