Az a baj velünk, illetve nemcsak az – van velünk annyi, hogy hajjaj! –, hogy nekünk még szuvenírjeink sincsenek igazán. Bezzeg mások! És főleg, persze már megint, a németek! Azok a nett kis csomagok, benne a Fal morzsáival! És persze veszik, mint a cukrot! Pedig az ötlet a miénk volt – de a vasfüggöny (arasznyi drótocskái) már megint a nyakunkon maradt(ak)… Vagy a „kommunizmus utolsó lehelete”! Pedig az ötlet nem is a miénk volt, hanem az izraelieké (akiket ugye csak orientációs fordulatként szeretünk, de össznemzetileg, az össznemzeti szívünkből nem igazán…). Nekik bezzeg bejött a „Szentföldi levegő” feliratú üres szardíniás doboz, az ember megveszi, és szinte alig várja, hogy meghaljon, hogy végre felbonthassa. Mi meg hánykolódunk itt (a két, külpolitikailag egymással jó viszonyba sodródott antagónia), a múltjukat gemütlichhé varázsolt németek és a transzcendentális jövőt bedobozoló izraeliek között, az egyiktől elcsórjuk a dizájnt, a másiknak kitaláljuk a know-how-t; üzlet meg sehol.
Illetve dehogyis nincsenek szuvenírjeink. Ami azt illeti, éppenséggel ki sem látszunk közülük – a dobozba bűvölés és a gemütlichhé varázsolás mesterségét, azonban, szerencsére, még nem tanultuk meg, így aztán, mint házaló a nyakán maradt készletet, cipelhetjük tovább. Legalább a miénk marad még egy ideig.
Legyünk egy pillanatra optimisták, és képzeljük el, hogy egyszer majd kialakul egy gazdasági rend a mostani káosz helyett, és akkor minden, még a színház is a helyére kerül. Lesz bulvárszínház és lesz rétegszínház, sőt a réteg képes lesz el is tartani színházát, és akkor majd Fodor Tamás rendezéseinek színhelyét sem kell előzetesen fél óráig keresni a térképen; miután megtaláltuk rajta a Fővárosi Gázművek Művelődési Házát, nem kell magunkat egy kultúráért áldozó Scott kapitány önhittségébe ringatnunk, miközben, hátunkban ciklonbés asszociációkkal botorkálunk a theresienstadti anzikszra emlékeztető lakótelep barakkjai között. És miután odaértünk magához a művházhoz, nem kell azon hüledeznünk, hogy Fodor Tamás színházához még ennek is csak a hátsó bejáratán juthatunk el.
Más kérdés persze, hogy ettől jobb lesz-e nekünk. Most ugyanis, a fennálló vadregényes körülmények között, még az a néző, aki korábban sohasem hallott Fodor Tamás színházáról, és csak a véletlen szeszélyéből, vagy aktuális partnerének tett engedmény eredményeként vetődött ide – még ez a néző is megnyugodhat. Ma este, történjék bármi is, nem fogják átverni, nem fognak a pofájába hazudni, a tapsrendben nem fognak összekacsintani a feje felett; vagyis megússza mindazt a veszélyt, ami pedig a színházba járóra általában leselkedni szokott.
A színház – közismerten – keserves mesterség. Alig akad ugyanis még egy, amely ennyire egyértelműen és jóvátehetetlenül leplezné el a gyakorlása közben elkövetett hibákat, erényeiről azonban diszkrétebben hallgat a Bond Street-i úri szabónál is. Persze, ha ritkán is, de akadnak kivételek fenti íratlan szabály alól. Ilyen például az akrobatikai, cirkuszi virtuozitást színházába sikerrel beépítő Jérome Savary – hazai pályán pedig Ács János kaposvári Marat/Sade-ja és Zsámbéky Gábor „Revizor”.
Fodor Tamásnál azonban szó sincs ilyesmiről. Ennyire pimaszul pofon egyszerű, reálszituációk kidolgozásából építkező, a feszültséget színészi partnerkapcsolatok felizzítását kereső – és megtaláló –, ennyire minden „eszközről” lemondó színházat ma már nemigen látni. A színház, amely a film és a tévé ellen küzdve vívogatja a maga szélmalomharcait, többnyire a konkurencia überolásában keresi – és persze hogy nem találja a megváltást. Az egyetlen küzdőtérről, ahol pedig verhetetlen lehetne – a jelenlét küzdőteréről – többnyire inkább kivonul, méghozzá önszántából.
Ezt a tökéletes színpadi jelenlétet, a színész és vezetésével a néző maradéktalan átlényegülését, tehát azt, ami a színház tulajdonképpeni értelme, ugyanis nehéz elérni. Hiszen az eleve meglévő képességeken kívül csupa olyasmire van hozzá szükség, ami eddig se nagyon volt, de most aztán még kevésbé lesz. Például idő. Nem lehet színházat csinálni – legalábbis olyant nem, amilyennek valami értelme is van – hat-, nyolchetes próbaidőkkel, mert annak az eredménye – eltekintve esetleg egy-két, isteni szikrát felvillantó pillanattól, illusztráció lesz csak.
A Stúdió „K”-ról azonban közismert, hogy hónapokig, akár évekig is próbál egy darabot – ami viszont Szilágyi Andor Szűz tíz tojással című darabjának esetében lehet, hogy azt is eredményezte, hogy a színház ezúttal lecsúszott egy aktualitásról. A szürreális, de azért egyértelmű politikai ihletésű darabot ugyanis mintha kissé elmosták volna az idén történtek. A „kommunisták”, a darab főhősei eltávoztak körünkből, nekünk pedig kisebb gondunk is nagyobb annál, semmint hogy az ő emlékeikkel viaskodjunk. Életünket többé nem a szocialista szürrealizmus (metaforái), hanem a szépen cseperedő kapitalista realizmus szikár tőmondatai igazgatják. Az eszme pedig, amelyet szűznemzéssel a világra hoztak, nem lehet semmiféle véres Krisztus, akit még idejében el kellett volna vetélni. A Martech cég begyógyítja a föld sebeit, mi kinyalogatjuk a magunkéit, holnapra kutya bajunk…
Hogy ezek után kell-e nekünk ez az egyébként szellemes, végső kicsengéséből megkapóan fájdalmas – de legalábbis felszínén mégiscsak aktualitását vesztett darab? Nos, a Stúdió „K” előadásában, a tökéletes színészi jelenlét izzásában az előadásról lehull mindenfajta aktualitási kényszer. A kommunizmusnak vége, egyszer talán kereszténység sem lesz többé; az értük kifizetett nyomor nélkül fogunk élni – de az emlékeiket és kudarcaikat örökül hagyó, illetve hagyni próbáló apák – és anyák – mindig szürreálisak maradnak a hozzájuk képest natúrbursnak számító fiúk – és lányok – szemében, azok meg kapálózhatnak kézzel, lábbal, puskával az örökség végül a vállukon köt ki.
Lehet, hogy Szilágyi Andor darabja egy ilyen alapkérdéseket feszegető alapmű? Lehet. A Stúdió „K” előadásában, ott kinn a gázművházi pampákon, a magától értetődő, és így revelációként ható egyszerűségében azzá válik. És ez a legtöbb – és egyben a legkevesebb, amit színházról elmondani érdemes.
- Kultúra [5]