Vita a fővárosi törvényről
Szerelmet vallottam. Élő adásban, az ország nyilvánossága előtt, a Parlamentben. Bevallottam (ismét), szeretem a fővárost. Egy szép nőhöz hasonlítottam, akit most szét akarnak szedni. Udvarlói testrészeit külön-külön imádnák. Pedig – eddigi tapasztalataim szerint – ha szerelmünk tárgya, minden porcikája együtt a miénk, az élvezet nagyobb…
Évtizedeken át megszabták, ki, mikor s hogyan csókolhat kezet neki, előírták, milyen legyen a virág, s előre megírták szerelmes szavainkat is. Ennek vége. Szerelmünk bent áll a krétakörben, s huszonkét oldalról húzzák, tépik szét.
A szituáció sok mindennel magyarázható, indokolható, s utólag majd megértően látjuk be hibáinkat és okait.
A jelenség nem ismeretlen azok számára, akik már tanulmányozták Magyarország történelmét. Eleink ott álltak Mohácsnál, illetve Mohács alsón és Mohács felsőn; elég erősek is lettek volna – együtt…
A főváros egyesítése előtt 45 évvel, 1828-ban írta Széchenyi István: „Buda-Pest fekvése kies, s olyan, mely egyesítő középpontnak sok tekintetben helyesnek lenni látszik.” „Nevét Budapestre kellene változtatni…” „A szívből buzog minden – Magyarország szíve Pest és Buda.” „A két város egyesülne, mely most nem legjobb szemmel nézi egymást. Mily haszon áradna ezen egyesülésből, mily virágzó fővárosa lenne Magyarországnak. (…) Egy fővárosnak kellene ezeknek lenni, egy és nem megosztott, ellentmondó szívnek.”
Ma sokan idézik Széchenyit, sokan olyanok is, akiktől szelleme távol áll. Még olyan módosító javaslat is fekszik a T. Ház asztalán, amely a kerületeknek törvényben biztosított jogot adna az önálló szoborállításra – az egyeztetés kényszere nélkül. Hogyan magyarázzam meg, hogy ehhez nem kell törvény, bízzunk (a mohácsi tapasztalatok ellenére) a józan észben. Bízzunk abban, hogy bárki, aki szobrot, emlékművet kíván állítani a fővárosban – egyezteti tervét a nagyobb, a befoglaló közösséggel, hogy képes együtt gondolkodni. Vagy ha nem, hát legyen törvényi szabályozás, de az írja elő a jog mellé az egyeztetési kötelezettséget is.
Mielőtt bárki megróna, szeretném leszögezni, egyetértek azzal, hogy a fővárosi kerületei önállóan gazdálkodjanak, s sok-sok jogot kapjanak az önigazgatáshoz. Hiszen mindegyikük egyenként is nagyobb, mint az ország nagyvárosai. Legyenek önállóak annyira, mint egy család tagjai, olyart családé, amelynek tagjai együtt, egy fedél alatt, egy költségvetésből élnek – egymást megbecsülve, szeretetben.
A baj az, hogy a család 40 éve nagyon felszaporodott, s a családfő cezaromániás „vezető szerepe” miatt az egymással együtt élni kényszerítettek már néha látni sem bírják egymást. Tehát a szakítási hangulat indokolt. De ha az egyik a konyhaberendezést viszi magával, a másik a hálószobát, harmadik a tetőt, negyedik a kályhát…?
1950-ben a megalomániás téboly óriásivá dagasztotta Budapestet. Hozzácsatoltak hét megyei várost és tizenhat nagyközséget, meghúzták a mai kerülethatárokat. Ettől kezdve megszűnt a korábban önálló települések saját „arculata”, s minden lehetőségük az önigazgatásra. Az évszázadok alatt kialakult történelmi városrészeket pedig úgy vágták két- vagy többfelé, mint amikor Afrika országainak határait alakították ki – vonalzóval. Sok törzs ma sem veszi figyelembe ezeket a vonalakat. Újlak vajon miért tartozik a II. és a III. kerülethez egyaránt, miért van egy rész Gellérthegy az I. kerületben, míg a zöme a XI.-ben? És folytathatnám a sort. Egységes-e vajon a XVI. kerületben Cinkota, Rákosszentmihály, Mátyásföld, Sashalom, Nagyicce? Természetesen nem.
Vajon a mostani nagy osztozkodásnál miért pont az 1950-ben kialakított 22 kerület mai határa az irányt adó? Mert „ez van”? Igen, átmenetileg talán ez a megoldás.
A készülő törvény biztosítja a lehetőséget arra, hogy a kerületek és a főváros határai is akár megváltozzanak. Az Önkormányzati Törvény pedig lehetőséget ad részönkormányzatok létrehozására. Ez utóbbit próbálom meg – a főváros sajátosságainak megfelelően – továbbszabályozásra ajánlani módosító javaslatomban. Ennek elveit a főváros és a kerületek közötti egyeztető tárgyalásokon – úgy tűnik – elfogadták, s remélem, a törvény része lesz.
Meggyőződésem, hogy Budapestet nem lehet mint 23 egyenjogú önkormányzatot, mint egy fővárost és 22 kerületet vizsgálni és alakítani másként, csak úgy, ha figyelembe vesszük azt a több mint 200 – történelmünk során kialakult – városrészt is, amelyekből a főváros és kerületei összeállnak.
Vannak közöttük számosan, amelyek máris képesek az önigazgatásra, mint az egykor önálló Soroksár, Pesthidegkút, Nagytétény, Újpest és a többiek. Vannak olyan városrészek, amelyek csak összeállva kapnának erőre, mint például az egymás mellett fekvő Zugliget, Virányos, esetleg Kútvölgy… És vannak olyanok, amelyeknek meg kellene adni az újraegyesülés lehetőségét, mint például a Vízivárosnak, Krisztinavárosnak stb.
A XIII. kerületiek tudják, hogy a kerület nem Angyalföld. Hiszen e kerület határai között van még Vizafogó, Újlipótváros, Népsziget is, többek között.
Vajon beszélhetünk-e Békásmegyerről, Káposztásmegyerről úgy, mintha a IV. kerület egységesen Újpest lenne? Vajon milyen azonos problémája lehet a II. kerülethez tartozó Máriaremetének és az Országút nevű városrésznek, amely a Mártírok útja „partján” fekszik?
Budapesten mindössze két olyan kerület van, amely önálló városrész eleve, VI. kerület = Terézváros és XIX. kerület = Kispest. De Terézváros is valaha kétszer akkora volt, még a felének Erzsébetvárossá átkeresztelése előtt.
Sorolhatnám a példák tömegét, amivel bizonyíthatnám, hogy a jelenlegi kerületeknél kisebb önigazgatási egységek az igazán fontos alkotóelemei Budapestnek. Úgy vélem, ezt indokolják az utóbbi évben alakult városvédő egyesületek, polgári körök, mint például a Svábhegy Önkormányzati Egyesület, a Herminamező Polgári Kör. Ha megteremtjük a lehetőségét a polgári önszerveződések újjáéledésének, ezek majd megalakulva, társulva, együttműködve megteremtik az új kerülethatárok, illetve a főváros határainak újrarajzolásához az alapot. Lehet, hogy ez nem alakul ki egyik napról a másikra, lehet, hogy nincs is meg minden városrészben az igény az önigazgatásra. De ez csak azután fog kiderülni, ha a lehetőséget biztosította számukra a törvény.
Kell-e önálló kerületi szoborállítási jog – fővárosi belebeszélés nélkül? Lehet. Aztán néhány év múlva esetleg többféle párt jut egy-egy kerületben vezetéshez, s a Kiskörút egyik oldalán Nagy Imre, a másikon Kádár János szobra áll majd. Újabb néhány év, és jöhet a szokásos magyar szobordöntögetés…
Senki sem vitatja ma, hogy el kell kezdeni a vagyont s a felelősséget megosztani. De szükség van valamiféle önmérsékletre.
Számomra a szimbólumok nyelvén szóló riasztó jel, hogy a kerületi testületek nem hajlandók használni a főváros, csak az ország címerét, mások meg éppen új címer alkotására adnak megbízást. Az 1873-ban szentesített budapesti jelképet egy éve sincs, hogy sikerült újra elfogadtatni… Vannak kerületek, amelyek olyan sok városból, illetve városrészből állnak, hogy kénytelenek a kerület sorszámával jelölni magukat. Mások pedig még hivatalos irataikon is csak a városrésznevet hajlandók feltüntetni. Senki sem vitatja, hogy Budapest az egyesítés utáni évtizedekben vált világvárossá, akkor, amikor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa egyeztette a telekgazdálkodást, az építészeti tervezést. Meg kell jegyeznem, hogy az összes budapesti közterület el- vagy átkeresztelése is e testület hatáskörébe tartozott. Ma – az érvényes rendelet szerint – csak a több kerületet érintő és a személynevet viselő utcák és terek névadása tartozik a főváros hatáskörébe. Néhányan ezt is szeretnék megváltoztatni – értelmetlenül. Hiszen a kezdeményezés most is lehet bárkié, s a kerületek határozatának figyelembevétele nélkül még egy döntés sem született a rendszerváltás kezdete óta. Összehangolni pedig sok mindent kell egy ekkora városban. Még ezt is.
Rémálom, hogy belépti díjat szednek majd a Vár és Csepel kapuinál, hogy vámot kell majd fizetni a Király utcában, mielőtt átmegyek az egyik kerületből a másikba, hogy a munkáskerületek (amelyek elvitték a „szocializmus építése” során az összes pénzt az – ettől – időközben lepusztult belső negyedektől) büszkén és gazdagon elválnak a megunt szeretőtől, az elszegényedett Budapesttől… S ez utóbbi talán nem csak rémálom.
Szeretném, ha az önálló hatáskörök, az önálló gazdasági lehetőségek jogos igénye nem párosulna oktalan vaksággal és dühvel, amelyet az előző rendszer váltott ki, s amelyet Budapesten akarnak megtorolni, gondatlanul szaggatva szét fővárosunkat. A 40 éves kerülethatárok csak átmenetiek lehetnek. Erre kéne gondolni az új címerek alkotásánál éppúgy, mint a vagyonmegosztásnál.
Sok-sok kisebb-nagyobb polgári szerveződésre van szükség, amelyek összefogva önkormányzati egységeket hoznak létre, s döntéseikkel intézik szűkebb közösségük ügyeit, valamint együtt szeretik, védik és szépítik közös fővárosunkat, Budapestet.
Önök tudják, mikor, hol szállt meg Széchenyi Pest-Budán, tudják, hol lakott? Én nem. Csak azt, hogy műve ott van az V. kerületben, az I. kerületben s közöttük, a Dunán. Ott van, ahol lovat tenyésztenek, hajóznak, vonatra ülnek az emberek. És Széchenyi István mondta, kérem, higgyenek neki:
„Egy fővárosnak kellene ezeknek lenni, egy és nem megosztott, ellentmondó szívnek.”
Hivatkozott cikkek
- Belföld [7]