Mindent szabályozni
Eörsi Mátyás képviselő szerint az előprivatizációs törvényre nincs igazán szükség. Nem tartja szerencsésnek azt a pártállamiság idejéből átörökölt gyakorlatot, hogy egy gazdasági folyamatot mindenképpen új és új törvényekkel kell szabályozni, irányítani.
Egyébként is úgy gondolja, hogy a polgári törvénykönyv önmagában is lehetőséget ad a privatizációs folyamatok kézben tartására. Gyakran hangoztatott érv az előprivatizációs törvény szükségessége mellett, hogy az megakadályozza a spontán privatizációt. Eörsi úgy véli, ebben van ugyan némi igazság, mégsem kellene túlhangsúlyozni ezt az indokot. Emlékeztet arra, hogy az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások idején az ellenzék kiharcolta, hogy a Németh-kormány intézkedéseket hozzon a spontán privatizáció megakadályozására. Akkor hozták létre a vagyonügynökséget, és akkor született meg az állami vagyon védelméről szóló törvény. Eörsi szerint ezek az intézkedések elegendőek voltak arra, hogy a spontán privatizáció legkirívóbb eseteit megakadályozzák. Elképzelhető, hogy ennek ellenére történtek visszaélések, és kétségtelennek tűnik, hogy a törvény ezeket az esetleges visszaéléseket is megakadályozza. Azonban vigyáznunk kellene, nehogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntsük. Jelenleg ugyanis gyakorlatilag minden döntést a vagyonügynökség hoz, és ez rendkívüli módon lelassítja, ellehetetleníti az előprivatizációt.
Hogy a törvény mégis megszületett, annak Eörsi három fő okát látja. Az egyik a már említett, előző rendszerből átörökölt rossz mechanizmus. A másik az, hogy az MDF választási kampánya során eltúlozta a spontán privatizáció problémáját. A harmadik, talán legfontosabb ok, hogy az előprivatizációs törvény jól illeszkedik az MDF központosítási törekvéseibe.
Eörsi a törvénytervezet tárgyalása során számos módosító indítványt nyújtott be. Ezek egy részét – a kisebb jelentőségűeket – elfogadták, míg a három legfontosabbat nem. A törvény alapvető hibájának tartja, hogy az előprivatizációt csupán lehetővé teszi: annak kereteit biztosítja, de nem teszi kötelező jellegűvé. Olyan típusú vagyontárgyak, melyekre az előprivatizációs törvény kiterjed, nem maradhatnak állami tulajdonban, még akkor sem, ha ezek csak veszteségesen értékesíthetők. Ezek az üzletek csak akkor tudnak jól működni, ha magánkézben vannak, mint ahogy Nyugaton is. Nálunk jelen pillanatban az érintett vállalat egyetlen boltot sem köteles eladni, ha az csak a vagyonügynökség által megállapított kikiáltási ár alatt értékesíthető. Eörsi szerint jobb lett volna, ha a törvény kimondja, hogy a vagyonügynökség a kezelésében lévő vagyontárgyakat két éven belül köteles értékesíteni.
A másik probléma, amit a törvénynek nem sikerült megoldania, az állami ingatlanokon lévő üzletek, boltok értékesítése. A vagyontárgyak többsége ugyanis állami tulajdonú ingatlanon van. Ilyen esetekben a vevő tulajdonképpen csak a know-how és a bérleti jog birtokába jut. Eörsi belátja, hogy ennek a kérdésnek a megoldása nem könnyű, ezért módosító indítványában olyan áthidaló javaslatot dolgozott ki, mely szerint a vevő az állami tulajdon értékesítése esetén (bérház társasházzá alakítása stb.) kikiáltási áron elővásárlási jogot kapna a boltra. Ezt a javaslatot szintén nem fogadták el.
A törvény harmadik, alapvető hibája, hogy csak magánszemélyek és magánszemélyek által létrehozott társaságok vehetnek üzleteket az előprivatizáció során. Emiatt is lassú az előprivatizáció, hiszen Magyarországon jelenleg nincs elég tőke magánkézben, nincs elég fizetőképes kereslet. A nyugati tőke kizárását Eörsi hibás döntésnek tartja.
Döntsön a piac!
Megkerestük az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalatot is, melynek fejlesztési osztályvezetője, Farkas János készséggel nyilatkozott. Kérésünkre elmondja, hogy a törvény értelmében a vállalat 40 boltját kötelesek értékesíteni. Rendkívül sajnálatosnak és egyszersmind elkerülhetetlennek látja, hogy az értékesítésre kerülő üzletek legnagyobb részénél profilváltásra kerüljön sor. Elmondja, hogy a jelenlegi alkalmazottak kisfizetésűek, tőkével nem rendelkeznek, ezért semmi esélyük sincs arra, hogy sikerrel pályázzanak. Valószínű, hogy a boltokat azok kapják meg, akik a nagyobb profit reményében, de megfelelő szakértelem híján azokból presszókat, butikokat, egyéb gyorsabb megtérülésű üzleteket alakítanának ki. Számos vidéki kisváros esetében ez a város egyetlen ékszert árusító boltjának megszüntetését jelenti. Abszurd lenne, hogy valakinek, mondjuk, Záhonyból a megyeszékhelyre kellene utaznia, ha jegygyűrűt akar vásárolni. Kérdéses az is, véli Farkas, hogy a profilváltás esetén mi lesz az üzletek berendezésével. A boltok jó részében a berendezés új, és több millió forintot ér. A vállalatnak se pénze, se kapacitása nincs tárolásukra, és egyáltalán nem biztos, hogy az új tulajdonosok átvennék.
Farkas gyanúját – miszerint az új üzletek más profilúakká lesznek – látszik erősíteni az a tény, hogy az ékszer-kereskedelem kis árréssel dolgozik, és a piacon jelenleg keresletcsökkenés mutatkozik. Az új tulajdonosok költségei viszont aránytalanul magasak lesznek. A boltok körülbelül ötmillió forintért fognak elkelni. Ha ezt az összeget hitelként veszik fel, törlesztése (az első türelmi év után) hozzávetőlegesen egymillió-hatszázezer forint évente. Legszerényebb becslés szerint is hárommillió forint kell ahhoz, hogy a boltot árukészlettel feltöltsék (ami után a kamat egymillió forint évente). A munkabérek és a társadalombiztosítás, megint csak a legszerényebb számítás szerint, évi egymillió forintra rúgnak. De a legbizonytalanabb tényező a helyiségbér. Negyven boltjukból harmincnyolc az önkormányzaté. Farkas tud olyan üzlethelyiségről, amelynek havi bérletét 6200 forintról több mint 150 ezerre emelte az új önkormányzat.
A kiadások így tehát hozzávetőlegesen évi négy–ötmillió forintra rúgnak. Az üzletek éves bevétele ennél még hozzáértő vezetés mellett is jóval kevesebb. Farkas tragikusnak tartja azt is (e ponton eltér Eörsi érvelésétől), hogy az üzletek eladásával egy nyereséges vállalatot bontanak meg. Minden százforintnyi befektetésre körülbelül százötven forintot fizetnek be az államkasszába, különböző adóelvonások formájában. Ez vállalati szinten évi több milliárd, az eladott boltok esetében évi sok millió forintot jelent. Ezek az összegek a jövőben elvesznek az államkassza számára, állítja az osztályvezető. A vállalaton belül sikerült létrehozniuk egy olyan konstrukciót, melyben a kiugróan nyereséges üzletek bevételeiből mintegy dotálni tudták azokat a veszteséges boltokat, melyeket a lakosság ellátása érdekében tartottak fenn.
Az osztályvezető fontosnak tartja elmondani, hogy nem a privatizációt ellenzi, de jobb megoldásnak tartaná, ha a vállalatot részvénytársasággá alakítanák, és a részvényeket a piacon próbálnák értékesíteni. Ily módon – érvel – az állami bevételek sem csökkennének.
Hitelre fel!
Mint az újságokból értesülhettünk, befulladt az Egzisztencia Alap, mely az előprivatizáció során a befektető hitelezésének problémáját volt hivatott megoldani. A Németh-kormány nem járult hozzá, hogy az általa fölajánlott összeget az állami vagyon privatizálására fordítsák. A Pénzügyminisztérium tájékoztatása szerint az alap pótlására új hitelkonstrukciót (E-hitel) dolgoznak ki. Megkérdeztük Villányi Katalint, a Pénzügyminisztérium munkatársát, hogy mikortól igényelhető az új hitel. Elmondta, hogy a rendeletet, melynek szövegezése folyamatban van, a kormány valószínűleg csütörtöki ülésén fogja tárgyalni. A hitelkonstrukció egy hónapnál előbb semmiképpen sem léphet életbe. Arra a kérdésünkre, hogy van-e érdeklődés a bankok részéről az E-hitel iránt, ezt válaszolja: egyelőre nincs, és nem is valószínű, hogy a jövőben tolongani fognak. Az E-hitel ugyanis számukra rendkívül kedvezőtlen feltételekkel fog működni. Megkérdeztük Villányi Katalintól, mi lesz akkor, ha egyetlen bank sem jelentkezik. A kormánynak meg kell találni a módját, hogy rávegye a bankokat a közreműködésre – válaszolja sokat sejtetően.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]