Egy amerikai kollégánk szerint, amikor az ősember átment a szomszéd barlangba, hogy megnézze, mi újság odaát, már megkezdődött az akkulturáció, a kultúravesztes, a kultúraváltás. Bár meggyőződésem, hogy az akkulturációnak nem lehet elmélete, minden egyedi eset tanulságul szolgálhat, hiszen „természetünknél fogva” érdekel bennünket a kultúrák sorsa.
A következőkben olvasható történet hősei guarani indiánok (akiket az olvasó Voltaire Candide-jából, újabban pedig a Misszió c. filmből ismerhet): maroknyi, néhány ezer fős csoportjaik élnek a 140 milliós Brazíliában, a technikai civilizáció állandó fenyegetettségében kialakított kis etnikai szigeteken. Évszázadok óta fokozatosan gazdasági függőségbe kerültek, falvaik létszáma csökkent – ám a törzsi hagyományokhoz (a mitoideológiához) és nyelvükhöz való szívós ragaszkodásuk kulturális mentőövként szolgált. Sámánjaik manapság (1990-ben) is úgy vélik: meghalnak, ha nem énekelnek saját nyelvükön, és ha nem táncolják régi táncaikat.
1935 áprilisában, egy esős reggelen, Francisco Oliveira dos Santos, a guarani indiánok neves sámánja és főnöke összehívta a falu lakóit, és így szólt hozzájuk:
– Álmomban megjelentek a segítő szellemek, és megjövendölték, hogy közeleg az üvü-opá, a világ vége! Csak akkor menekülhetünk meg, ha eljutunk a Gonosz nélküli Földre!
A falu népe egy emberként úgy döntött, hogy elindul, s meg sem áll, amíg el nem éri a Tengert… A nagy guarani család minden tagja csatlakozott hozzájuk (köztük az akkor kislány Valentina, akit néhány éve még láttam), és csakhamar elérték az Atlanti-óceán partját.
Mi lehetett a vándorlás előzménye?
Francisco Oliveira dos Santos semmiben sem különbözött a többi guarani indián főnöktől: nappal törzsének ügyes-bajos dolgait intézte mint menedzser, este-éjjel pedig sámánként szellemeket faggatott: mit hoz a holnap, milyen lesz a holnapután? A Rio Branco partjánál, őserdők övezte településen tucatnyi rokon család lakott a vályogkunyhókban. A messzi Paraguayból jöttek, ahol egykoron őseik a jezsuiták kormányozta missziókban éltek.
„Amíg a Nap az eget járja, az indián asszonyok az ültetvényeken a maniókát, az édesburgonyát vagy a kukoricát ápolják – ezalatt a férfiak az erdőket járják vad után: hadd legyen friss hús a manióka mellé…”
A sámánok hajnalig énekeltek Nyanderú istenről, a világnak és dolgainak teremtéséről, és csörgők hangja mellett minden férfi és nő, az egész falu táncra perdült, hiszen a sámánok azt mondták: „Ha nem táncolunk, s nem éneklünk – meghalunk! S nem portugálul és nem spanyolul, hanem guarani nyelven kell énekelnünk, és guarani táncokat kell járnunk, különben minden hiába!”
„Az esős évszak kezdetétől a végéig tart a tánc, hogy elérjük az aguidzsét, a tökélyt: testünk a tánctól és az énektől könnyűvé válik, átszellemül. Akkor út nyílik Nyanderúnak, a sámánnak, és elindulhatunk Napkelet felé. Elérjük a legelső vizeket… S azt is mondták a próféták, akik nem voltak mások, mint a sámánok, hogy el kell érnünk a tengert, át kell kelnünk rajta, és akkor eljutunk a Gonosz nélküli Földre, a Boldogság Szigetére, a Paradicsomba…”
Milyen lehet a Paradicsom? Sebastião sámán szerint: „inkább az Égre hasonlít, mint a Földre…, annyi biztos, hogy van ott egy nagy tó, közepén hatalmas kereszt áll…, körülötte rengeteg gyümölcsfa: ha levágunk egy banánfürtöt, tüstént kinő helyette egy másik; aki ott lakik, megél a gyümölcsből, nem kell dolgoznia! Ha ott megöregszünk, nem halunk meg, hanem újra megfiatalodunk! De sietnünk kell, mert nagy tekintélyű sámánok megjövendölték a világ végét, az üvü-opát!”
Nimuendaju, a jeles brazil etnológus a század elején, 1905-ben a São Pauló-i tengerparton hallotta először a guaranikat énekelni a Boldogság Szigetéről. Ő nyomozta ki azt is, hogy 1820-ban, majd 1870-ben, de századunkban is mind gyakrabban indultak el a kontinens belsejéből az indián csoportok a titokzatos óceán felé. Talán már korábban, a jezsuita missziók szétverése után határoztak így a főnökök és a sámánok…
S az indián főnök egyszer csak ott állt az Atlanti-óceán hullámverte partjainál. Most mitévő legyen? Francisco Oliveira dos Santos megálmodta, hogy hajót fog szerezni, másként nem kelhet át népével a hatalmas tengeren…
A tekintélyes sámán úgy vélte, a fehérek nagy hatalmú törzsfőnöke biztosan meghallgatja kérését! Felkerekedett, és meg sem állt az Elnöki Palotáig, ahol az idő tájt a híres-hírhedt diktátor, Vargas lakott. Hogy, hogy nem, az elnök fogadta az indián küldöttséget! A sámán elbeszélte Vargasnak mitikus látomását: „Közelednek a guarani nemzet végnapjai, el kell jutnunk a Boldogság Szigetére! Ehhez azonban kellene egy hajó. El kell érnünk a tenger túlsó oldalát!”
Mi hatotta meg a diktátort, még találgatni sem érdemes, tény azonban, hogy egyszer csak üzentek az indián főnöknek: egy bárka várja az indiánokat a kikötőben! A hír szélsebesen terjedt. Santos főnök rokonain kívül több falu, így Aguapiú és Itariri lakói is hanyatt-homlok jelentkeztek: ők is mennek, látni szeretnék a sámánok évszázados álmát, a Gonosz nélküli Földet…
Hogy mi történt pontosan, nem tudjuk. Csak annyi derült ki, hogy hetekig hajóztak, talán már harminc napja, és amikor már azt hitték, a Boldogság Szigetén kötnek ki, kiderült, a brazíliai Salvadorba érkeztek, és ez volt a hajóút vége… (A bárka nem is volt alkalmas nagyobb tengeri utakra.) A kétségbeesett vándorok partra szálltak, és döbbenten látták: csupa fekete bőrű veszi őket körül! Valóban, a legfeketébb városba érkeztek, hiszen Salvador (Jorge Amado regényeinek színtere) századok óta az Afrikából behurcolt rabszolgák első számú kikötője volt.
A csalódott guaranik úgy döntöttek több csoportra oszolva megpróbálnak visszajutni oda, ahonnan elindultak, és ahol megálmodták a Boldogság Szigetét.
Három évig tartott a vándorút, mire ismét meglátták a Rio Brancót. A guaranik azóta is táncolnak és énekelnek…
- Hátsó oldal [5]