És mit hozott Visegrád–2? Ma még korai lenne végleges mérleget vonni; mindenesetre valószínű, hogy – a külpolitikai sikerekre éhes lengyel külpolitika és sajtó lelkendezése ellenére – kevesebbet, mint korai elődje. Historikus lelkületű politikusaink mintha elfeledkeztek volna a XIV. századi magyar külpolitika dilemmájának aktualitásáról; egyedül Göncz Árpád fogalmazott másképp: ő volt az, aki a visegrádi csúcs „tárgyának” jelölésére a „köztes Európa” vagy a találóbb német megnevezéssel Zwischen-Európa fogalmat javasolta. „A magyarság” – a Hóman–Szekfű-féle történetírás szavaival – „a rokon sorsú lengyelekkel és horvátokkal együtt, minduntalan szembekerült a három világtáj felől váltakozva feléjük irányuló támadások elhárításának, a nyugati, délkelet-európai és ázsiai erők ellensúlyozásának kérdésével.” Válaszként – mai szóval: külpolitikai doktrínaként – ez a veszélytudat két koncepciót „termelt ki”. Az egyik a „Nyugattal”, azaz a nyugatrómai birodalommal való szövetség – a keleti veszedelem ellenében; a másik a „nyugati kultúrkör keleti határon élő népeket” egyesítő s az esetenként dél és kelet felé expanzív tartalommal telített, imperialisztikus koncepció. A majd’ 700 év hosszú idő; a legutóbb közbeékelt 40 év – a sajnálatosan behatárolt emberöltő emlékezetében – még hosszabb. A „köztes európaiság” ma értelemszerűen más válaszokat kíván, mint a XIV. században. De ellentétben korai elődeinkkel, ma nincs külpolitikai doktrínánk; s e hiánynak Visegrád–2 is tanúságtétele volt.
Szövetség – vagy ünnepi együttlét?
Mi végre jöttek össze tehát „a nyugati kultúrkör keleti peremének” demokratikusan megválasztott vezetői? Kinyilvánítani, mint tette ezt Antall József feltűnően sokszor, hogy szövetkezésük „senki ellen nem irányul”? A történelem még nem ismert olyan szövetséget, amely önmagáért való lett volna, azaz híján minden negatív tartalomnak, ellenségképnek. Nem ismertek ilyet a XIV. századi elődök sem, s nem ismer ilyet a Szovjetunió sem (amelyet a magas tárgyaló felek óvakodtak volna irritálni), mint ahogy a TASZSZ hírügynökség értetlen és mérges kommentárja a visegrádi csúcsról tanúsítja.
De hát egyáltalán szövetkezés volt-e Visegrád–2? A résztvevők megint csak nem győzték hangsúlyozni, hogy „együttlétük” nem valamiféle új blokk nyitánya a KGST és a Varsói Szerződés jövő heti – mit ad Isten – budapesti alkonyán. Konzultálnak majd – mondják – biztonságpolitikai lépéseikről: de hát ezt amúgy sem tudnák megkerülni a Nyugat szemében való egymásrautaltság és a széthulló szovjet birodalom túlsúlya szabta szorításban. Egyeztetik majd – vélik – az új nyugatrómai birodalommal, az Európai Közösséggel való társulásuk menetrendjét: erről viszont majd amúgy is az EK fog gondoskodni. Elősegítik – nyilatkozzák – országaik piacalapú gazdasági együttműködését: miközben történelmi léptekkel mérve csak pillanatok kérdése, hogy a közép-európai kereskedelmi övezet Európa legkevésbé kedvezményezett kereskedelmi zónájává váljék.
Visegrád–2 ünnepi perceit Közép-Európa vezetői nem óhajtották megkeseríteni kevéssé ünnepi konfliktusaik megvitatásával. A Visegrád lábainál fekvő Nagymaros – úgy tűnik – nem szerepelt a napirenden, mint ahogy a szlovákiai magyar kisebbség is csak érintőleges, általános utalásra érdemesíttetett. Hallgatás övezte a csehszlovák–lengyel vízumkényszer ügyét is. A vár vendégei egyetértettek abban, hogy nem értenek egyet sem a baltikumi törekvések diplomáciai kezelésének módját illetően, sem a Magyarország által már elfogadni tűnt KGST-utód szervezet létjogosultságában.
Csapda, kényszer vagy késztetés?
Visegrád–2 nem értékelhető ily haszonelvű szemléletben. A csúcs célja és értelme, hogy a „köztes Európának” beszélő viszonyban kell lennie önmagával. Ma, a Szovjetunió megállíthatatlan szétzüllésének vészterhes napjaiban még inkább, mint korábban. Tudta, tudja ezt a Nyugat is. Visegrád–2 létrejötte mögött minden bizonnyal ott van Nyugat-Európa és az Egyesült Államok kimondott s kimondatlan diplomáciai késztetése. Akkor kezdjetek beszélgetni egymással, ti, ott Közép-Európában – mondják –, most, amikor érdekütközéseitek még úgy-ahogy kezelhetők; holnap vagy holnapután, a nemzeti társadalmi elégedetlenség fokozódásával s az ezekre adott, esetleg populista válaszokkal, a cseh és szlovák széthúzás erősödésével, a mai/egykori Szovjetunió nyugati peremén megjelenő új erők és érdekek vonzásában/taszításában, Moszkva „oszd meg és uralkodj” manővereinek kiéleződésével talán már civilizált együttlétre sem lesztek képesek.
Tanulságos, hogy a közép-európai együttműködés intézményesítésén, gazdasági létformáinak megteremtésén mindmáig jobbára csak Nyugaton tűnődtek. A Nyugat koncepcionális közreműködése, a politikai, gazdasági, pénzügyi ösztönzők nélkül még elképzelni sem lehet valamiféle szorosabb közép-európai együttműködést. A megosztott Nyugat-Európa regionális együttműködése a 2. világháború után is kézzelfogható amerikai támogatással és határozott külső politikai nyomásra indult meg. A konspiráció emlőin nevelkedett közép-európai politikusok azonban hajlamosak csapdát szimatolni a nagy nyugati igyekezetben: „mellékvágányra tennének minket; gyötörjük egymást, ezt akarják, ahelyett, hogy őket ostromolnánk segély- s felvételi kérelmeinkkel.”
Mindaddig, amíg Közép-Európa egyes országai úgy hihették, hogy a többieknél, ha kicsinykét is, de előbbre tartanak az „európaiságban”, a csapdaelmélet erősen tartotta magát. S mi tagadás, az elmúlt egy-másfél év során csehek, magyarok és lengyelek mind így hitték. A magyar kormány még ma sem szalaszt el egyetlen lehetőséget sem, hogy a magyar átalakulás élenjáró voltát hangsúlyozza; Walesa elnökké választása óta úgy hiszi, hogy Lengyelország az első számú esélyes a térség európai felzárkóztatására; a csehek pedig még ma is bársonyos forradalmuk civilizált voltát és a térségben egyedülálló demokratikus hagyományaikat hangsúlyozzák.
A politikusok önhitt és önáltató reményeit azonban a Nyugat nem igazolja vissza: mit számít, hogy Magyarország néhány hónappal előbb lett tagja az Európa Tanácsnak, mint Csehszlovákia? Magyarország valóban vezet a térségbe irányuló külföldi beruházások tekintetében; de a sokasodó előrejelzések a változó vonzerőt tekintve hol Magyarországot, hol Csehszlovákiát hozzák ki „győztesként”. Lengyelország jó eséllyel számíthat az adósságelengedésre, ami valóban egyedülálló eset lesz a modern világgazdaság történetében, míg Csehszlovákia meglepően nagyvonalú külső (nyugati) finanszírozásban bízhat. Kiderült mára, hogy lépéselőnyeink egymással szemben pillanatnyiak, változók és viszonylagosak. S ha ez így van, akkor a „Nyugat csapdája” már nem igazi csapda. Akkor akár már együtt is működhetnénk, mi itt Közép-Európában. Feltéve persze, hogy a Nyugat vállalja az ezzel kapcsolatos terheket. Visegrád–2 kulcskérdése ez lett volna. Mit ér a Nyugatnak köztes Európa együttműködése? Mit ér a belső s keleti erjesztő hatások féken tartása; az újabb megosztottság tompítása? Következő, krakkói csúcstalálkozójukon Közép-Európa vezetői talán már e kérdésekre is választ keresnek…
(Közép-Európai Kutató Központ)
- Beszélő [6]