Visegrád véget vetett a három ország közti rivalizálásnak, s ezentúl Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország együttműködését a szolidáris partnerség fogja jellemezni – állapítja meg a Zycie Warszawy hétvégi elemzése, s a vadkeleti zsurnalizmus e remekénél nehéz lenne leegyszerűsítőbb gondolatot elképzelni. Visegrádban ugyanis semmi sem történt: az ott kötött megállapodás a három országot semmire sem kötelezi.
Kiinduló feltételek
A kérdés csakugyan az, hogy a jaltai status quo megszűntét követően milyen új – politikai, biztonságpolitikai és gazdasági – szövetségi modellek keletkeznek a volt KGST-térségben. A második világháború utáni európai berendezkedést a 80-as években két esemény borította fel. Egyrészt az, hogy a Szovjetunió belső gazdasági csődje miatt végül is fokozatosan lemondott a sztálinista módon értelmezett korábbi kelet-európai befolyásáról, másrészt pedig – ezzel szoros összefüggésben az, hogy megszűnt Németország kettéosztottsága.
Mindez azzal a következménnyel járt, hogy pillanatok alatt összeomlott a KGST korábbi – abszurd mechanizmusokat kifejlesztett – gazdasági kapcsolatrendszere, óriási átállási költségeket okozva a tagországoknak. A szovjet kereskedelmi kapcsolatok drámai módon csökkennek, s a volt NDK-val folyó kereskedelemben is súlyos zavarok keletkeznek, hogy a keletnémet tartományok az EGK részeként gyökeresen új piaci feltételek közé kerültek. Ráadásul a térség kisországai közötti gazdasági kapcsolatok már 1990-ben történelmi mélypontra zuhantak – amint ezt Illés Iván és Szegvári Iván egy most elkészült elemzése is kimutatja.
Versenyfutás Európáért
Az új történelmi helyzetben számos elképzelés született a térség új geopolitikai és gazdasági arculatának a kialakítására. A nyugati elemzők és politikusok egy része megpróbálja meggyőzni az újonnan felszabadult kelet-európai kisállamok vezetőit és szakembereit arról, hogy továbbra is a Szovjetunióval egy táborban a helyük. Szerintük a Szovjetunió már nem a térség elnyomó hatalma, s most, az új viszonyok között lehetőség van az igazi regionális együttműködés, egy „új KGST” létrehozására. Elképesztően naiv – ha nem rosszindulatú – gondolat. A mögöttes szándék nyilvánvaló: letudni a most felszabadult, de roppant gazdasági problémákkal küszködő országok gondjait. Az utóbbi hónapok fejleményei nagyrészt diszkreditálták ezt a megközelítést.
A térség államainak új politikai elitjei olykor nem kevesebb szűklátókörűségről tettek tanúbizonyságot. Különösen a három legfejlettebb ország vezetői jártak élen a versenyfutásban az Európához való felzárkózásért folytatott – nagyrészt képzelt – stafétában. Mindannyian azt hitték, hogy éppen ők érdemesek arra, hogy elsőként szakítsák át a célszalagot. Magyarország jutott a legmesszebbre a piaci reformokban, s így kétségkívül a magyar gazdaság a legérettebb az európai integrációra. Csehszlovákia komoly történelmi – ipari és polgári – tradícióira hivatkozva gondolja, hogy jobbak a felzárkózási esélyei, mint a többieknek, míg Lengyelország azért véli úgy, hogy bérlete van az első számú új európai lakó szerepére, mert az ottani ellenállás járult a legjobban hozzá a kommunizmus széteséséhez.
Együttműködési lehetőségek
„Maradjon a KGST együtt” vagy „külön-külön rohanjunk Európába”? Nem kétséges, melyik alternatívát kell választani ahhoz, hogy az új regionális kooperáció az európai integrációhoz való csatlakozás érdekében működjön. Az elmúlt bő egy évben számos kísérlet történt a mély sorsközösségben lévő három ország közötti szorosabb együttműködés kialakítására, ezt azonban megakadályozta az, hogy az érintett kormányokban mindig volt kellő számú ellendrukker.
De miért pont e három ország működjön együtt? A Szovjetunió a jelenlegi helyzetben nyilvánvalóan nem lehet tagja egy szorosabb kooperációs mechanizmusnak. Az ország dezintegrálódik, gazdasági válsága minőségileg súlyosabb, mint akármelyiké az érintett államok közül, kulturális-politikai értelemben is sokkal több, ami elválaszt, mint ami összeköt – s ez nem a fejlettebb közép-európai gőgje, hanem tény.
És Jugoszlávia? A legfőbb akadály itt is a gazdaság dezintegrálódása, ám hosszabb távon – a közeljövő politikai fejleményeitől függően –, mégis kívánatos a délszláv kapcsolatok elmélyítése. Egy biztos: biztonságpolitikai szempontból még a délszláv államközösség felbomlása vagy fellazulása esetén is jó viszonyban kell lennünk Szerbiával is, még ha itt másként alakulnak is a politikai perspektívák, mint Horvátországban és Szlovéniában.
Bulgária és Románia fejlődési pályája leginkább Szerbiáéhoz hasonlítható: sokkal mérsékeltebb mind a demokratizálódás, mind a piacgazdaság melletti politikai elkötelezettség, mint a térség „nyugatosabb” országaiban. Úgy gondolom, hogy a szorosabb együttműködésben – a „klubhoz való tartozásban” – indokolt bizonyos minimumfeltételeket kikötni. És ezeket a Balkán említett országai egyelőre nem teljesítik.
A hármas koordináció egyetlen igazi alernatívája tehát elvileg is csak a – főleg a volt monarchiai területeket magában foglaló – pentagonále-együttműködés lehet. (A pentagonálénak tagjai: Ausztria, Olaszország, Jugoszlávia, Csehszlovákia és Magyarország). A pentagonálét azonban más tényezők mozgatják: a régmúlt tradíciói és az észak-olasz tőke félelme a kelet-európai német gazdasági- és tőkebehatolástól, míg a visegrádi hármas koordináció alapja a jelenlegi helyzetben megmutatkozó sorsközösseg.
A német és orosz faktor
Európa jövőjének a döntő kérdése ma a német egyesülés. Azaz, leegyszerűsítve: ha az európai egyesülési folyamat kiállja a német egyesülés szakítópróbáját, az egyesült Európa érdekelt lesz egy „konfliktusmentes Kelet” kialakításában is; s eme geostratégiai érdekének valószínűleg érvényt is tud majd szerezni. Ha a német egyesülés szétfeszíti a közös piaci integráció kereteit, új gazdasági integrációs rajzolatok jelennek meg a kontinens térképén. Ez az eset a kelet-közép-európai kapcsolatok szövetét is szétzilálná. Ez azonban kevéssé valószínű – így hamarosan oldódhatnak a jelenlegi félelmek a német dominanciától vagy a két nagyhatalom közé szorulástól csehszlovák és lengyel oldalon, a „kisantanttól” nálunk. Így hát hamarosan feloldódhatnak azok a félelmek, amelyek a lengyeleket és a csehszlovákokat tartják fogva a német dominancia vagy a két nagyhatalom közé szorulás miatt, s nekünk sem kell a „kisantant” miatt aggódnunk. És ezzel a regionális együttműködés is realitássá válhat.
Közben persze még a szovjet konzervativizmus is beleszólhat terveinkbe. Valószínűleg ez történt már 1990 novemberében is, amikor a tervezett hármas pénzügyminiszteri találkozót a csehszlovák miniszter állítólagos szovjet tárgyalásai miatt kellett elhalasztani. A TASZSZ tegnapi kommentárja ugyancsak mintegy szovjetellenes éllel ruházza fel, s a valóságosnál sokkal mélyebben értelmezi a hármas egyeztetést. Pedig a Szovjetunió akkor járna el bölcsen, ha üdvözölné a regionális koordinációt – elég újra csak a második világháború előtti konfliktusos felállás Szovjetunióra kedvezőtlen következményeit említenünk.
A hármas összetartás tartalmi lehetőségei
Még egyszer tehát: az együttműködés legfontosabb eredménye az összetartozás, a regionális szolidaritás élménye lehet. Ez persze nem alternatívája az európai integrációnak, hanem csak előszobája. A visegrádi nyilatkozat nem elég: a különböző szintű konzultációk (csúcsszintű, szakminiszteri szintű és szakértői szintű) rendszerét intézményesíteni, azaz rendszeresíteni kell. Ennyi kötelezettséget feltétlenül vállalniuk kell a részt vevő országoknak! Nem lenne szerencsés, ha megrekednének a pompázatos szimbolika semmire el nem kötelező formuláinál.
A rendszeres konzultációkon érinteni kell a külpolitika és biztonságpolitika területeit is. A Varsói Szerződés katonai szervezetének feloszlatását is feltehetően meggyorsította a három ország egybehangzó álláspontja.
Gazdasági téren különösen sok lesz a tennivaló. Az egymás közötti kapcsolatok már 1991-ben tovább fognak zsugorodni: a dollárelszámolás miatt még szinte egyáltalán nem rendeltünk egymás áruiból. Nagyon megfontolandó lenne – amint arra a már hivatkozott tanulmány szerzői is javaslatot tesznek – a regionális fizetési unió, egyfajta multikliring rendszer bevezetése, ami hátrányai ellenére jótékonyan hat a kereskedelemre a keményvaluta-hiány körülményei között. Ezt a rendszert nyugat-európai partnereink is jól átláthatják, s ezt a tervet Brüsszel (illetve az EBRD-n keresztül London) is minden bizonnyal finanszírozná.
Az EGK-ba való – kívánatos esetben egyeztetett – belépésig a három ország közötti szabadkereskedelmi megállapodásra van szükség. Ez fokozatosan hatna az áruforgalomra, így kevéssé sértene iparvédelmi érdekeket. Az agrárkereskedelem ugyancsak vámmentessé tehető a három együttműködő fél között, akár már 1992-től kezdődően is. A kereskedelempolitikai koordináció hasonlóan perspektivikus területén csupán a Szovjetunióval folytatott kereskedelem jelent akadályokat. Csehszlovákiában egész iparágak kerülnek súlyos helyzetbe, ha leáll a szovjet export. Az elmúlt évben több terv készült a veszteségek finanszírozására. Előbb Dienstbier csehszlovák külügyminiszter, majd Jeffrey Sachs amerikai közgazdász dolgozott ki olyan javaslatokat, amelyek megfelelő kiindulópontul szolgálhatnának egy, a fejlett országok segítségére építő projektre. Kár, hogy kormányaink nem mutatattak különös készséget egy konkrét közös terv kidolgozására.
Pedig az egyeztetés európai intézményekbe való integrálódásunk esélyeit is növeli. Egy ilyen, lazábban intézményesített, de tényleges kötelezettségekkel járó együttműködés jó előgyakorlat az európai csatlakozáshoz, amely másfelől lemondást igényel a nemzeti szuverenitás nagy szeletéről. Ugyanakkor a hármas koordináció keretein belül meggyőzőbben bizonyíthatjuk, hogy érettek vagyunk a modern integrációra.
- Beszélő [6]