Beszélő: Hogyan értelmezhető nemzetközi jogi szempontból a Visegrádon aláírt nyilatkozatok státusza?
V. L.: A három ország által aláírt két dokumentum olyan politikai deklarációnak tekinthető, amely nem tartalmaz nemzetközi jogi normákat. Ebben az értelemben leginkább a helsinki záróokmányhoz hasonlítható, amely szintén egyfajta politikai kötelezettségvállalást fogalmazott meg bizonyos kérdésekben, ám nemzetközi jogi szempontból sohasem vált kötelező érvényűvé.
Beszélő: Ez azt jelenti, hogy a dokumentum tartalma nem is kérhető számon, s a nyilatkozat csupán politikai gesztusnak tekinthető?
V. L.: Mivel nem nemzetközi jogi szerződésről van szó, végrehajtásának ellenőrzése sem terelődik jogi útra. Ez azonban semmit nem von le értékéből, a politikai kötelezettségvállalás mozzanata ebben a formában is jelen van: a felek közös célokat és elveket fogalmaztak meg, még ha nem is konkrét magatartási szabályokat írtak elő.
Beszélő: Jelent-e új elemet e három ország nyilatkozatban rögzített együttműködése az új európai biztonsági rendszerben?
V. L.: Ez a nyilatkozat egyértelműen arról szól, hogy a három ország hogyan koordinálja lépéseit az európai integrációba való bekapcsolódás felé. Biztonságpolitikai kérdéseket csak egyetlenegy pont érint, amennyiben a felek megállapodtak arról, hogy rendszeres konzultációt folytatnak a biztonságukat érintő kérdésekről. Nagyon fontos viszont, hogy rögzítették: tiszteletben fogják tartani minden nemzet jogát identitásának megőrzésére, érvényt szereznek a kisebbségi jogoknak, a helyi, regionális közösségek iránti toleráns magatartás igényének stb. A nyilatkozat tehát nem szán új szerepet a három országnak az európai biztonsági rendszerben. Ezt nem is teheti, több okból sem. A Párizsi Charta aláírói által körvonalazott biztonsági rendszer ugyanis köztudomásúan több intézményből áll: egy titkárságból, egy válságmegelőző központból és így tovább. Ezekben a szervezetekben mindegyik tag saját jogán vesz részt, és így a három ország az új rendszerben nem képez külön csoportot. A jelen nyilatkozat nyomán tehát nem képződik sem katonai, sem más értelemben külön blokk. A létrejött formát inkább Belgium, Hollandia és Luxemburg együttműködéséhez lehetne hasonlítani.
Biztonságpolitikai egyezményről már csak azért sem lehet szó a három ország között, mert egyik országnak sincs olyan jelentős fegyveres ereje, amely elegendő lenne egy katonai szövetség létrehozására. Arra sem lennének képesek, hogy kölcsönösen biztosítsák egymás védelmét egy külső támadás esetén.
Beszélő: Mennyiben tükrözi a nyilatkozat külső hatalmak, adott esetben az USA, a nyugati országok vagy épp a Szovjetunió érdekeit?
V. L.: Nem tudnám pontosan megmondani, ki vetette fel először az együttműködés gondolatát, az viszont bizonyos, hogy a nyugati országok egy ideje már különböző csatornákon ösztönözték a kelet-európai országokat arra, hogy létesítsenek egymás között szorosabb, baráti együttműködést. A Nyugatnak ugyanis nem áll érdekében, hogy ebben a térségben a szovjet hegemónia megszűnése után az itt található országok között kiújuljanak bizonyos, a régi történelmi ellentétek. Akárhol is született a gondolat, az biztos, hogy a Nyugat nagyon melegen támogatja ezt az együttműködést, és nyilván nagyon kedvezően fogadta a visegrádi találkozó sikeres lebonyolítását.
Beszélő: Hogyan értékeli a TASZSZ elutasító kommentárját?
V. L.: Nagyon meglepett, hiszen szerzőinek nagyon pontosan kellett volna érzékelniük, hogy a három ország intenzívebb kapcsolattartása senki ellen nem irányul, így a Szovjetunió ellen sem. A „kisantantra” való utalást végképp nem értem: a TASZSZ-kommentár egyszerűen hibás történelmi analógiát használ. Attól tartok, hogy egyes szovjet körökben a régi reflexek működnek: a mostani helyzet azokra az évtizedekre emlékeztet, amikor a szovjet külpolitika egyáltalán nem inspirálta a kisebb kelet-európai országokat arra, hogy egymás között szorosabb viszonyt alakítsanak ki.
- Beszélő [6]