Kedden délután, amikor ez a cikk készül, még tart a háború. De már nem túl érdekes. Már az offenzíva kezdete előtt sem lehetett sok kétség afelől, hogy közeleg az iraki ellenállás összeomlása. A keddi hírek pedig tudtul adják, hogy egyre többen szeretnének fogságba esni, e tettel fejezve ki, hogy az iraki katonáknak és az iraki népnek elege van a háborúból és Szaddám Huszeinből. A hadsereg zöme pedig menekülve, űzve takarodik kifelé az elátkozott pusztasággá változtatott országból. A menekülésre a bagdadi vezetés is utasítja őket: Szaddám Huszein kedden reggel bejelentette, hogy lemondva a zsákmányról (amit nem voltak képesek megtartani, csak földúlni), kiürítik Kuvaitot, és fegyverszünetet kérnek.
A Biztonsági Tanács azonban nem járult hozzá a fegyverszünethez; határozat nélkül oszlott szét, mert tagjainak többsége szerint Irak még nem teljesítette a világszervezet összes feltételét. A fő front a BT ülésének berekesztése után is az ENSZ New York-i székháza, a folytatódó diplomáciai megbeszélések színtere.
Az ENSZ-palota termeiben a határozatok teljesítéséről folyik a vita, de valójában nem a határozatokról van szó. A valódi alternatíva így hangzik: elegendő-e, ha Irak távozik Kuvaitból, avagy ütni kell a vasat Szaddám Huszein teljes vereségéig és vereségének mindenki számára egyértelmű demonstrációjáig. Másként mondva: akkor kell-e megállni, ha megvalósultak a Bush kezdeményezte „új közel-keleti rend” előfeltételéi, avagy meg lehet őrizni a szovjet illetékesek által sűrűn és magasztalólag emlegetett iraki „belső struktúrát”.
De van még nagyobb tét is: a szovjet–amerikai viszony jövője. Ennek taglalása előtt néhány mondat az International Herald Tribune egyik múlt heti számából. Néhány szélsőséges, túlzó, de a hivatalos és nem hivatalos Amerika tényleges hangulatát nagyon jellemző mondat.
Az esély a túlélésre
„Nem kell dühöngeni Gorbacsov és partnere, Szaddám Huszein miatt. Azt teszik, amit két ideges diktátornak tennie kell, ha ki akarja rántani a fejét a hurokból. A nyilvánvaló és nyílt Moszkva–Bagdad-tengely azon fáradozik, hogy visszaszerezze mind a Szovjetunió, mind Irak elvesztett közel-keleti tekintélyét. És szolgálja a két személy másik közös érdekét: a túlélést.”
Szaddám Huszein esélyei a túlélésre kevésbé biztatóak. A nagy pókerező és társa, Tarik Aziz elismerésre méltóan játszottak ugyan, ha eltekintünk a kérdéstől, ami valójában a fő kérdés: mennyi gátlást kell levetkezni, hány parancsolatot kell megszegni egy embernek ahhoz, hogy ne legyen többé tárgyalópartnernek, ellenfélnek tekintendő, hogy többé ne lehessen emberszámba venni. Szaddám Huszein átlépett sok lényeges határt. És még fontosabb: megmutatta, mi lappang bokrának megette. Mire lenne képes még ezután, ha hagynák. A The Daily Telegraph azt ajánlja, hogy ne hagyják; vétkeiért állítsák bíróság elé. Egy másik londoni újság, a The Independent szükségtelennek tartja, azt hiszi, a bagdadiak a szokásos módon végeznek vele: halálra kergetik a város utcáin.
A sportszerűség azonban megkívánja, hogy nyugtázzuk taktikai ügyességét. Arafatról mondták egykoron: egész ménese van trójai falovakból. De Szaddám Huszein túltett Arafaton. A múlt csütörtökön – azon a napon, amikor utoljára volt igazi választási lehetősége – emlékezetes produkciót mutatott be. Külügyminiszterét arra késztette, hogy csigalassúsággal kocogjon Moszkva felé – miközben Gorbacsov (akinek tökéletesen megfelelt volna a badgadi szovjet követség útján továbbított, de sürgősen továbbított válasza) tűkön ülve várta az ő fátuma szempontjából sem közömbös közlést. Ekkor bejelentik, hogy Szaddám Huszein még Tarik Aziz Moszkvába érkezése előtt beszédet mond. Mennyire hiú – gondolják sokan –, „ellopja Aziztól a show-t”. Óriási tévedés. Még hiúbb! Kardcsörtető, provokatív beszédet mond, s megcélzott hallgatósága: a világ arabjai. Az arab nacionalizmus és az iszlám fundamentalizmus húrjait pengeti; az erre fogékony lelkekben fölkelti a múlttal való azonosulás reflexeit, a mártíromságot, a fő-fő dicsőségnek tartó példák követésére buzdítja az egyszerre jámbor és harcias, egyszerre kisebbrendűségtől szenvedő és irreálisan nagyravágyó hallgatókat. Önnön fejére pedig jó előre fölteszi a mártírkoronát. Azaz: csodálói szemében majdani győzelemmé varázsolja a közelgő vereséget.
Műsor utáni ráadás
Ezután következett az igazi rászedés: Aziz – amint egy újabb napot nyerve, pénteken hajnalban közlik – igenlő választ hozott. Pontosabban az előzőeknél valamivel kedvezőbb alkut ajánlott, feladva a félig belerántott, félig önként belemászó Gorbacsovnak a leckét, hogy fogadtassa el az új kompromisszumot, amelyben talán lemondanak Kuvaitról, de biztos, hogy Szaddám Huszeint győztesnek kiáltják ki. De a diktátor beszéde utáni meglepetés valójában műsor utáni szám volt. Ráadás, ami már nem érdekelte a kritikusokat. Amit a további, ugyancsak immár csekély érdeklődést kiváltó ráadások követtek, hétfőn éjfélkor, kedden délelőtt. Szaddám Huszein már csütörtökön meggyőzte ellenfeleinek zömét, hogy a zsarnokra mért teljes vereségnél nem adhatják alább.
Ezért minősítette Bush a Kuvaitból való kitakarodást bejelentő, de az arab dicsőség emlegetéséről sem megfeledkező keddi Szaddám Huszein-beszédet „felháborítónak”, ezért nem fogadták el sem az angolok, sem a franciák a fegyverszünetre vonatkozó felhívást, miközben csapataik akadályozzák, hogy a köztársasági gárda visszavonuljon Bagdadba. Azaz Szaddám Huszein segítségére siessen.
A helyzet alakulása – az iraki arcvonal felbomlása, Bush elismerést követelő határozottsága, s a zsémbelődó nyugat-európaiak felzárkózása az Egyesült Államok mellé – a szovjeteket is más belátásra késztette. Arra, hogy mérsékeljék Szaddám Huszein iránt érzett hevületüket. Arra, hogy csak ellentmondjanak, és ne ellenálljanak. Gorbacsov keddi – „törékeny és javításra szoruló” szovjet–amerikai kapcsolatokról példálózó – beszéde mutatja, hogy most nem viszik kenyértörésre a dolgot. De (efelől az előző napok kemény, „hidegháborús” hangvételű megnyilatkozásai sem hagynak kétséget), hogy a múlté Sevardnadze politikájának vezérlő gondolata: az osztályharcos szemlélet helyett a közös értékekre épülő együttműködési politika. Megint a két világnézet, a két szuperhatalom, a két tábor ellentétéből kiinduló és a támaszpontok szerzését, fegyverzeti fölényt a középpontba állító koncepció az időszerű.
Hadseregi pártkonferenciák
A bizalmatlanság repríze összefügg a belpolitikával, a párt és a hadsereg hatalmi igényeinek növekedésével. Ezek az igények a hadsereg mostanában feltűnően gyakori pártkonferenciáin kapják a legmarkánsabb megfogalmazást. Az „imperializmus változatlan természetét” hangoztató szólamok divatossá válása összefügg az Irak ellen bevetett fegyverek modern voltával. Az amerikaiak Irakot az új fegyverek gyakorlóterévé teszik, hangzik fel mindenünnen, párosulva a követeléssel, hogy költsenek többet a fegyverkezésre. „Azt szokták mondani a Szovjetunióról, hogy »Felső Volta rakétákkal«. Hamarosan Felső Volta leszünk, de rakéták nélkül” – humorizált a szélsőjobboldali Szojuz csoport egyik vezetője.
A katonákat bőszíti, hogy Irakban az amerikai tankok verik a szovjet tankokat, és várhatóan csak védelmi kapacitássá fokozzák le az iraki támadókapacitást, legyöngítve a potenciális szövetségest és megfosztva a jól fizető vevőtől az ipari-katonai komplexumot. Általában rosszallják, hogy miközben ők a határon belüli bástyák megerősítésével vannak elfoglalva, veszendőbe mennek az utolsó külföldi támaszpontok. Anélkül – teszik hozzá –, hogy valamit is kapnának cserébe.
Intő Eisenhowernek
Gorbacsov megpróbálta, hogy a jobboldal kedvében járjon, de megakadályozza a szakítást az Egyesült Államokkal. Humanista palástba burkolt kísérlete – azt mondja, a további vérontást akarja megakadályozni – kudarcot vallott, bár a papírforma szerint hasznos volt. A hivatalos Amerika megköszönte, hogy fáradt, és sajnálkozott, hogy nem járt eredménnyel. De eközben elmarasztalták utólag Eisenhowert. A hajdani elnöknek felrótták a (magyar ’56 szempontjából sem közömbös) vétket, hogy rosszul mérte föl a szuezi válságot. Feleúton leállíttatta az angolok, franciak, izraeliek Nasszer elleni offenzíváját. Vagyis, lehetővé tette, hogy az egyiptomi vezető a fél vereséget teljes diplomáciai győzelemmé alakítsa át. A nem hivatalos Amerika azonban nem éri be a példálózással. Olyanokat mondanak, hogy Gorbacsov közbelépése a szárazföldi támadás előtt többet ártott az amerikai–szovjet kapcsolatnak, mint a szoldateszka brutalitása a Baltikumban. És a két szuperhatalom jelenlegi viszonyának meghatározására mind többen folyamodnak a „hideg béke” kifejezéshez, amely a hidegháborút követő enyhülés utáni legújabb korszakot jellemzi.
A hírügynökségek jelentései szerint a Szaddám Huszeinért rajongó arabok között nagy az elképedés és az elkeseredés. Nem akartak hinni a fülüknek, amikor Szaddám Huszein bejelentette, hogy Kuvaitot már nem tekinti Irak 19. tartományának, lemond róla. Jordániában sokan azt mondták, nem ő beszélt, valaki utánozta a hangját. Marokkóban, Algériában most gondolnak rá, hogy önkénteseket toborozzanak az iraki vezető megsegítésére. A legjobban a palesztinok keseredtek el, és úgy érzik, kétfelől leselkedik rájuk veszély. Vezetőik figyelmeztették a Kuvaitban élő palesztinokat, rejtőzzenek el, mert Szaddám Huszein iránti odaadásukért a hazatérő kuvaitiak bosszút fognak állni.
A Reuter bejrúti tudósítója egy szíriai katonát szólaltatott meg. „Jobb lett volna, ha kitér a háború elől, és megóvja az arab büszkeséget a megalázástól. Nem lett volna szabad meghátrálnia. Méltóbb lett volna, ha harc közben esik el.”
- Külföld [6]