Az iszlám világ és a keresztény Nyugat ellentéte elsősorban nem a két vallás szembenállására vezethető vissza, még ha azok bizonyos pontokon erősen bírálják is egymást. A háttérben ugyanis különböző civilizációk, kultúrák és ideológiák „ütközése”, a történelmi múltban cseppet sem békés együttélése húzódik meg. Az iszlám világ mozgástörvényei, normái alapjaiban különböznek a „nyugatitól”, az európaitól: az iszlám mint civilizáció, kultúra, ideológia, vallás és életforma a magán- és a közélet minden szféráját áthatja és befolyásolja. Az iszlám az a természetes közeg, amelybe a térség lakói „beleszületnek”.
Ezért aztán ha itt egy mozgalom vagy ideológia szélesebb támogatásra kíván szert tenni, szükségképpen legalábbis iszlám frazeológiát kell hogy használjon. (Nasszer egykori egyiptomi elnök beszédeiben az iszlámot mint a „szocializmus vallását” interpretálta, s Mohamed prófétát nevezte az első igazi szocialistának a történelemben.)
Milyen is általában véve a nem mozlimok megítélése az iszlám szemszögéből?
Mit mond a Korán?
Az iszlám a Korán szerint az emberiség egészéhez szóló vallás, maga „a” vallás. „Az igazi vallás Allah szemében az iszlám” (Korán 3:19). Az iszlám mintegy „összefoglalója” más vallásoknak. Az iszlám két alapvető „hitcikkelye” a szent könyvekben és a prófétákban való hit. A Koránban Ábrahám, Dávid, Mózes és Jézus szent könyveiről esik szó, nevén nevezve azonban csak kettő, a Tóra és az Újtestamentum szerepel.
A Korán alapján nem egyértelmű a nem mozlimok megítélése, pontosabban az iszlám által elfogadott „könyv népe”, „írás népe” kategóriájának a meghatározása. A Korán ugyanis a mai világvallások közül név szerint is csupán kettőt, a judaizmust és a kereszténységet említi. Ugyanakkor a mozlimok, zsidók, keresztények és a szábeusok nevei több helyütt is (2:62; 5:69 stb.) együtt szerepel, mint akik helyesen cselekszenek, ezért nincs okuk félelemre. Ennek alapján egyik felfogás szerint csupán a zsidók és a keresztények, a másik szerint viszont a szábeusok analógiájára más vallások követői is az „írás népe” kategóriájába tartoznak, vagyis nem „hitetlenek”.
A helyzet azonban a zsidók és a keresztények megítélése terén sem egyértelmű. Ezekről a vallásokról a Korán korántsem csak pozitív értelemben beszél, hanem több helyütt is elítélőleg (9:29–30; 4:160, 161 stb.), a keresztényeket és a zsidókat egyenesen a hitetlenekhez hasonlítva. (Ebben természetesen az adott versek keletkezésének történelmi körülményei a meghatározóak.) A Korán különböző verseivel tehát akár teljesen ellentétes álláspontok is alátámaszthatók
A nem mozlimok etikai és jogi megítélése között is vannak különbségek. Az iszlám jogrendszerének kialakulásával jogilag is szabályozták az iszlám fennhatósága alatt álló területek és a „külvilág” kapcsolatát. A jogtudósok a világot két részre osztották Az „iszlám világa” (dár al-iszlám) és a „háború világa” (dár al-harb, vagyis ellenséges területek) kategorizálás a Koránban nem szerepel, a gyakorlatban mégis alkalmazták Az iszlám kezdeti expanziója idején az általános vélekedés a „háború világában” élőket ellenségnek tekintette, akik körében minden eszközzel terjeszteni kell az iszlámot. Később ez az álláspont jelentősen módosult.
„Szent háború”
Az iszlám birodalom hódító háborúit a mozlim jogtudósok dzsihádként, „szent háborúként” értelmezték, s ezt a későbbiekben gyakran használták fel expanzív törekvések alátámasztására.
Maga a dzsihád a mai iszlám egyik legvitatottabb kategóriája. A kifejezés, illetve egyes alakjai (az erőfeszítés, törekvés jelentésű tőből erednek) harminc helyen fordulnak elő a Koránban, a legkülönbözőbb összefüggésekben, ahol harcként, küzdelemként, erőfeszítésként egyaránt értelmezhetők. A kairói Al Azhar mellett működő Iszlámkutatások Akadémiája szerint a dzsihád pontos jelentése „küzdelem Allah útján”, ami adott esetben jelenthet fegyveres harcot is, ennél fontosabb jelentése azonban az önmagunkban rejlő rossz elleni küzdelem.
A síita iszlám világos különbséget tesz a „nagyobb dzsihád” és a „kisebb dzsihád” között (Khomeini külön művet szentelt a kérdésnek), s a kettő közül az első, vagyis az önmagunk rossz tulajdonságai elleni harc a fontosabb. A „kisebb dzsihád” viszont a legtágabban értelmezhető, amint ezt Irán tette például az Irakkal vívott háború idején, úgy magyarázva, mint az igazsággal, a vallással, a humanizmussal szemben állók, a zsarnokok és kizsákmányolók ellen folytatott harcot. A különböző fundamentalista mozgalmak még tovább tágították a kategóriát: egyenesen „iszlám forradalomként” értelmezték.
Napjaink mozlim vallástudósainak jelentős része azt vallja, hogy az iszlám nevében csak támadással szembeni, védekező harc folytatható. Egyes militáns, fundamentalista teoretikusok szerint azonban minden eszközzel terjeszteni kell az „iszlám forradalmat”.
Szemben a Nyugattal
Az iszlám világban máig érzékelhető nyugatellenesség gyökerei a kolonizáció idejére vezethetők vissza. A régió ekkor találkozott először igazán Európával, az európai civilizációval, s ez a találkozás traumatikusnak bizonyult. Sokkal inkább, mint a keresztes háborúk ellenségeskedései.
A térség nagy részét politikai, gazdasági függőségi viszonyba kényszerítő európai hatalmak úgymond „civilizációs küldetést” is teljesítettek: az európai szellem és kultúra „felsőbbrendűsége” alapján próbálták meghonosítani az európai normákat egy gyökeresen különböző kultúrával és hagyományokkal rendelkező térségben. Mindez a saját kultúra fokozódó veszélyeztetettségének érzését váltotta ki, mindenekelőtt a tanult mozlim értelmiség körében.
A „nyugatosító” típusú modernizáció, amelyet a legtöbb ország követett, a gyakorlatban igencsak felemás eredményeket hozott, ellentmondásba került a helyi „preindusztriális” viszonyokkal, s nem volt képes megoldani a mind súlyosabbá váló problémákat. A hatvanas évek végére az iszlám-arab régióban mély „modernizációs válság” alakult ki, amelynek hatásai máig érzékelhetők. E válság egy komoly identitásválsággal is párosult. Közvetlen kirobbantója a szimbolikus értékű 1967-es háború és az abban az arabok által elszenvedett katonai vereség volt. Izraelt a térség legtöbb országa nyugati enklávéként kezeli, s inkább a nyugati, a közel-keleti kultúrkörhöz sorolja. Izrael 1967-es győzelme sokak szemében mint a „fejlett Nyugat” újabb fölényét jelentette. Különösen a mozlim teoretikusok körében terjedt el az az álláspont, amely a növekvő gazdasági-szociális problémákat és a morális-etikai „devianciákat” az iszlám világ „elnyugatiasodására” vezeti vissza.
Bár a Nyugat technikai kultúráját elismerik, morális szempontból állandóan bírálják; az iszlám civilizáció „spirituális” jellegét s e téren megmutatkozó fölényét állítják szembe vele.
Az Öböl-háború „iszlám hullámai”
Az iraki Baath párt korábban az iszlám világ egyik legszekularizáltabb, „szocialista” irányvonalat követő mozgalma volt. Szaddám Huszein hatalomra kerülése után nem sokkal felismerte, hogy az iszlám révén nagyobb bázisra tehet szert. Az Iránnal vívott háború idején igen sok gesztust tett az iraki síiták felé (saját családfáját Ali síita imámig vezetve vissza stb.), hogy megnyerje őket. Az iraki–iráni háborúban mégis Irán képviselte az „igazi” iszlámot, s Khomeini az iraki rendszert (a szaúdival, az egyiptomival és másokkal együtt) Amerika-barát, az imperializmust kiszolgáló rendszernek nevezte. (Az iraki vezetés egyébként a nyolcvanas évek elején radikálisan leszámolt a vele élesen szemben álló síita fundamentalista Daava párttal.)
Amikor az elmúlt hónapokban Szaddám Huszein többször is dzsihádot emlegetett, illetve az iszlám védelméről beszélt, a saját szempontjából is jó taktikai lépést tett. Nyilvánvalóan szó nincs tényleges vallási megfontolásokról, sokkal inkább az iszlám politikai célok érdekében történő felhasználásáról. Az iszlám világban újból erősödni látszik a fundamentalista mozgalom, mégpedig most már nem csupán a kormányok által üldözött ellenzéki mozgalomként. A nyolcvanas évek második felében az iszlám világ sok országában politikai liberalizálódás kezdődött, s a többpártrendszer legalizálása, a parlamenti választások következtében az iszlám fundamentalista mozgalmak immár legális politikai tényezőként jelenhettek meg Algériától Jordániáig.
Az „iszlám dimenzió” óhatatlanul előtérbe helyezi a Nyugat-, az USA-, illetve az imperializmusellenességet, amihez szervesen kapcsolódik Irak Izraellel szembeni fellépése és a palesztinkérdés. Irán máris kijelentette, hogy amennyiben Izrael válaszol az iraki támadásra, Irak oldalán (az iszlám és az „imperializmusellenesség” bázisán) azonnal részt vesz a harcokban.
Az országhatárok kérdését vagy a szuverenitást a régióban sokan másképpen értelmezik, mint Európában. Az itteni oszágok nagy része az országhatárok mesterséges megvonása révén keletkezett, nemzetállamokról a szó európai értelmében nem beszélhetünk, s az európai nagyhatalmak által megvont határok gyakran nemzetiségeket, etnikumokat, törzseket vágtak ketté vagy szórtak szét több országban. Ráadásul a modern politikai intézményrendszer a kolonizáció idején „kívülről” került át a régióba, az itteni fejlődésből eredő történelmi hagyományok kiiktatásával.
Az iszlám és Kelet-Közép-Európa
Sajátos módon a kelet-közép-európai régióban végbement változások sem egyértelműen pozitívak az iszlám világ nézőpontjából. Korábban ugyanis a „szocialista rendszerek” politikai-ideológiai doktrínájukból következően természetes szövetségesnek számítottak az „imperializmussal” szemben, ez azonban most megszűnt. A Kelet-Közép-Európában megerősödött ideológiai áramlatok közül sem a nemzeti-konzervatív, sem a liberális nem egyeztethető össze az iszlámmal.
Az iszlám világ országai aggódnak amiatt is, hogy vajon a kelet-közép-európai változások nem idézik-e elő az iszlám régió gazdasági helyzetének romlását, hisz a fejlett világ érdeklődése minden bizonnyal inkább Kelet-Közép-Európa felé fordul. A térség országai pedig a néhány nagy kőolaj-exportáló ország kivételével szinte minden területen rászorulnak a fejlett országokból érkező „transzferekre” (tőke, technika, áru stb.).
Új kihívás?
Mint a történelem során már annyiszor, az iszlám világ és a Nyugat ezúttal is kölcsönös gyanakvással méregeti egymást. Az iszlám világ attól tart, hogy a politikai-ideológiai megosztottság felszámolásával a Nyugat még erőteljesebben rákényszeríti akaratát az iszlám térségre, még intenzívebb függőségi viszony alakul ki. A Nyugat pedig a mindig is veszélyesnek, kiismerhetetlennek tartott iszlám „támadásától” tart.
Természetesen „általában vett” iszlám nem létezik, csupán különböző nézeteket valló, felfogást képviselő pártok, mozgalmak, áramlatok A fundamentalista, aktivista, militáns iszlám mozgalmak, amelyek szemben állnak mindennel, ami nem iszlám, mindig is kisebbséget képviseltek, s mozgásterük az iszlám világon belül is erősen korlátozott, hiszen a hatalmon lévő politikai rendszereket is támadják.
Az iszlám mindenképpen „kihívást” jelent az európai norma- és értékrenddel szemben. Annál is inkább, mivel egyrészről a korábbi bipolaritás megszűnése felborította a bizonyos mértékben létezett egyensúlyt, másrészről pedig növekvőben van a különbség Észak és Dél, vagyis a világ „gazdag” és „szegény” régiói között. Utóbbi kategóriába pedig nem csupán az iszlám világ (nagyobb része) tartozik.
A fő kérdés most az lesz, hogy a Nyugat miként viszonyul az iszlámhoz és az iszlám világhoz? Vajon sikerül-e túllépni azon az európai fejlődést kizárólagosnak, egyedül követendő és követhető mintának tekintő szemléleten, amely nem számolt az iszlám világ fejlődési sajátosságaival, sokakat állított szembe a Nyugattal az iszlám világban. Vajon a kereszténység és az iszlám mint napjaink két legjelentősebb világvallása megpróbálja-e kölcsönösen elfogadni és megérteni egymást?
Az Öböl-háború alakulása nagymértékben befolyásolja a kérdések megválaszolását. Amennyiben a harcok elhúzódnak, az amerikai és szövetséges csapatok hosszú ideig jelen lesznek a térségben, netán Izrael is belép a háborúba, nő annak veszélye, hogy a konfrontáció szintje áttevődik, hiszen már most érzékelhető az Amerika-ellenesség erősödése a térségben. Tartós megoldást a harcok mielőbbi befejezése, s nem csupán a regionális rendezés, hanem egy új világrend mielőbbi kialakítása hozhat.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]