Mózs József: Amikor az SZDSZ országosan elindult, úgy másfél éve, akkor belesodródtak olyan emberek, mint én is, akik se nem internacionalisták, se nem nacionalisták, se nem kozmopoliták, egyáltalán semmiféle …isták, egyszerűen itt élő emberek, akiknek elegük volt ebből a hazug totalitárius rendszerből. A határozott változások igénye volt az, ami minket az SZDSZ-hez vonzott. Ma a képviselők, a vidékiek – de nem a vidékiséget húznám alá, inkább azt, hogy gyakorlatiasabbak –, akik többet vannak lent az emberek között, azt tapasztalják, hogy azokra a kérdésekre, amelyek az embereket foglalkoztatják, a politika meg sem próbál választ adni. Egyfajta elitpolitizálás alakult ki, a pártok csúcsain úgy viselkednek az emberek, mintha Magyarországon már kialakult demokratikus rendszer lenne. Úgy tesznek, mintha egy-egy pártpolitikai gesztusra feltétlenül másik pártpolitikai gesztussal kellene válaszolni, mintha kivárásra lehetne játszatni stb., stb. Holott Magyarországon nincs kialakult demokratikus rendszer, nincsenek meg a társadalomban azok az önszerveződési formák, amelyekre támaszkodni lehetne. Az emberek félnek, kiszolgáltatottság van, nyomorúság van és igazságtalanságok tengere. Most nyilvánvalóan nem lehet senki annyira naiv, hogy ezt önmagától fel tudná számolni, de mi, legalábbis én, az ezen való változtatás szándékát sem látjuk. Emiatt van az, hogy vagyunk néhányan, akik egyre rosszabbul érezzük magunkat a frakcióban, a politikában. És emiatt van az is, hogy a demokratikus pártok támogatói leolvadtak, a vidéki tagság értelmesebb része szétszéledőben van. Tehát nem valami pártszakadás kezdeményezéséről van szó, nem ellenségeskedésről. Én azt hiszem, hogy több közöttünk az, ami összeköt, mint ami elválaszt.
Beszélő: Ezt a helyzetet, a kiábrándultságot, amiről beszélsz, természetesen sokan érzik. Az a kérdés, hogy lehet-e valami mást tenni. Kialakult az a vélemény, hogy politikai apály következett be, ennek a létezését tudomásul kell venni, és semmiféle aktivizmus nem tudja a társadalmat kihúzni a letargiából, mert hiszen a gazdasági helyzetből, a politikai mozgástér beszűküléséből ered. Látsz-e lehetőséget más politikai magatartásra?
M. J.: A politikai apály gondolatával csak részben értek egyet. Az emberek rossz érzése nagyrészt abból származik, hogy hiányzik a szolidaritás a társadalomból. Az önszerveződés lehetőségének biztosítására, a szakszervezeti viszonyokra és hasonlókra gondolok. Nem hiszem, hogy mi, SZDSZ-esek mindent megtettünk, amit tehettünk volna. A parlamentben is és a társadalomban is az egyik legnagyobb probléma az, hogy az emberek nem tudnak egymással kommunikálni. Rosszindulatú feltételezések vannak, és sajnos vannak olyan megnyilatkozások, rendre, amelyek ezt erősítik. Nem hiszem például, hogy nálunk egy hatpárti alapon megszerveződő konzultatív testület, amely a problémákat rangsorolná, ne segítene hozzá ennek a kommunikációs vákuumnak a feloldásához. Azt tapasztaltam, hogy egész sereg ember van a parlamentben különböző oldalakon, akikkel szemtől szembe nagyon jól szót lehet érteni, ugyanakkor a parlamenti viták a legritkábban győznek meg bárkit is a másik oldalon. A szavazásoknak nem sok köze van ahhoz, hogy ki milyen érvrendszert használt a saját állítása mellett. Ennek a feloldása volna szerintem égetően fontos. A tét az, hogy ez az egész kialakulóban lévő demokratikus rendszer nem omlik-e mindenestül a fejünkre.
Beszélő: Az érvelésedben mintha két különböző állítás csúszna egybe. Az egyik az, hogy a pártok irányítói próbáljanak egy konzultatív testületben szót érteni egymással. A pártok közötti nézeteltérés, a megegyezni nem tudás azonban nem valamilyen kommunikációs zavar következménye, hanem azé, hogy alapvetően különböző politikai koncepciók állnak szemben egymással. Már a nagykoalíció sem volt lehetséges. Antall József helyesen ítélte meg, hogy nem lehet összeegyeztetni azt, amit ő akar, és azt, amit mi akarunk. Ez egy konzultatív testületben sem alakulna másképp. Egy efféle konzultatív testület csak szentesítené azt, amit a kormány csinál, és amit amúgy is megtehet. Hiszen az ország úgyis azt hiszi, hogy a parlament szavazza meg a törvényeket, amelyekkel elégedetlen, amelyeknek a következményeit megszenvedi, és nem veszi tudomásul, hogy ezeket a törvényeket nem a parlament, hanem a parlamenti kormánytöbbség szavazza meg. Ez az egyik értelmezés. A másik értelmezés, hogy mindegyik pártban vannak emberek, akik egymást jobban megértik, mint a saját pártjuk jelenlegi vezető csoportját, ezeknek kellene tehát egymásra találni. Ez egészen más dolog, mint egy konzultatív testület. Melyikről van tulajdonképpen szó?
M. J.: A kettőről egyszerre. A végével kezdeném. Fel kellene használni, hogy a pártokban vannak egymást jól megértő emberek, egymással kommunikálni képes emberek, meg lehetne kísérelni feloldani a kommunikációs görcsöket. Az SZDSZ – így mondják – a helyhatósági választásokon megnyerte az önkormányzatokat, SZDSZ-es polgármesterek döntenek, ők birtokolják a hatalmat. A kormány viszont a törvényeivel keresztbe akar tenni az önkormányzatoknak. Elméletileg ez így is van. A valóság viszont az, hogy az önkormányzatok szenvednek, nincs mozgásterük, és hatalmuk se nagyon van. Mi az ördöghöz lenne hatalmuk; elosztani a szűkös lehetőségeket, hogy működjenek az iskolák. Sok helyen élethalálharcot vívnak az apparátusokkal, hogy egyáltalán meg tudjanak valamit is valósítani abból, amit megígértek a választóiknak. Ez a helyzet, a politizálás mind a két oldalról ebben a keretben történik. Ha volna egy emberközelibb kommunikációs felület, akkor előbb-utóbb kiderülne, hogy a nyomorúság közös, és sehová nem vezet egymás törekvéseinek a gátlása és gáncsolása.
Beszélő: Akármennyit beszélünk a kommunikációról, nem lehet figyelmen kívül hagyni az MDF-vezetés, személy szerint Antall József etatista, centralizáló politikai elképzeléseit. A kormány önkormányzat-ellenessége valóban nem annak a következménye, hogy az SZDSZ győzött a helyhatósági választásokon. Csak az történt, hogy ha MDF-többség lenne az önkormányzatok zömében, akkor az önkormányzatok kézben tartása problémátlan lenne. Minthogy azonban az önkormányzatokban ellenzéki többség van, nyilvánvaló, hogy az önkormányzatokat nem lehet utasításokkal irányítgatni. Ezért olyan költségvetést kell készíteni, olyan törvényeket kell hozni, amelyek lehetetlenné teszik az önkormányzatok működését, mert különben – véli Antall – elhatalmasodnak az országban az ellenzéki önkormányzatok, és az ország a következő választásra SZDSZ-es lesz. A harc tehát a hosszú távú politikai berendezkedésért folyik. Persze lehet, hogy vannak olyan képviselők, akik távol akarják tartani magukat ettől a politikai harctól, és egy harmadik modellben gondolkodnak. Csak azt nem tudom, mi ez a harmadik modell.
M. J.: Nagyon vigyázni kell az olyan fogalmakkal, mint a hosszú távú berendezkedés. Aki egy kicsit is ismeri a valóságot, vagy veszi magának a fáradságot, hogy utánanézzen a dolgoknak, annak rá kell döbbennie, hogy Magyarországon nincsen valós alapja annak, hogy hosszú távra be lehessen rendezkedni. Itt a tét az, hogy vagy tudnak működni az önkormányzatok, vagy nem, és ha efféle mesterkedések miatt nem fognak tudni működni, akkor ez ugyanúgy sújtja Antall Józsefet és a kormányát, mint az SZDSZ-t. Ha a politikában részt vevő emberek nem kényszerítik rá egymásra a valóság elfogadását, akkor ezek a hosszú távúra tervezett mesterkedések romba dönthetnek mindent. Elfogadom, hogy a kormányzatnak vannak centralizációs törekvései, de valójában csak a hivatalok burjánzanak, semmi mást nem tudtak ez ügyben megvalósítani. Mit uralnak ők, a hatalom birtokosai? Igazából semmit, sem a gazdasági folyamatokat, sem a társadalmi folyamatokat, és előbb-utóbb rá kell döbbenniük erre. Nem hiszem, hogy egy normális párbeszéddel vagy az erre való késztetéssel ne tudnánk előrébb jutni.
Beszélő: Mi lehet a perspektívája ennek a párbeszédnek? Lehetséges, hogy az SZDSZ-ből is elindul egy elkülönülés, az MDF-ből is elindul, és végül létrejön mondjuk egy hetedik frakció? Vagy csak elevenebb kommunikáció jön létre, és ez befolyásolhatja a pártközi viszonyokat, esetleg a szavazások eredményeit? Melyiket tartod lehetségesnek, melyiket kívánatosnak?
M. J.: Ezekben a kérdésekben mindenki nagyon szemérmes. Az értelmezési különbségek, amelyekről beszélgetünk, egyformán megjelennek mind az SZDSZ-, mind az MDF-frakcióban. Az MDF-ben az egyéni képviselők jelentős része ugyanazokba a problémákba ütközik, mint az SZDSZ egyéni képviselői.
Nem vagyok olyan merész, hogy ezt hetedik frakciónak képzeljem. Úgy mondanám inkább, hogy egy gyakorlatiasabb platform áll szemben egy elméletiesebb platformmal; az SZDSZ vonatkozásában egy liberálisabb egy radikálisabbal, és lehetséges, hogy a két pártban lévő platformok egymástól nem is esnek olyan messze. Vidéken nagyon sok helyen esetleges volt, hogy ki lett MDF-képviselő, és ki lett SZDSZ-képviseló. A pártok összetételében is nagyon sok az esetlegesség, és nem látom, hogy az emberek ideológiai alapon különülnének el egymástól.
Beszélő: Nem tartasz attól, hogy ebből a „közeledésből” egy olyan strukturálatlan parlament jöhet létre, mint amilyen a pártállami parlament volt, amely már végül nem egy párt parlamentje volt, hanem 380 képviselőé?
M. J.: Magyarországon nagyon gyorsan játszódott le a pártosodás, és emiatt sok esetleges vonása is volt. Ez a kiválás (ha már valahogy el kell nevezni) ahhoz vezethet, hogy a magyarországi pártstruktúrák jobban körvonalazottak lesznek. A jelenlegi pártok, a jelenlegi formájukban nem örök életűek. Az embereknek meg kell találni a saját helyüket, mert nem biztos, hogy ma mindenki ott van, ahol lennie kellene. Nem hiszem, hogy ha az emberek kommunikálni tudnak egymással, az kezelhetetlen masszává változtatná a magyar parlamentet, inkább a viszonyok tisztázásához vinne közelebb.
Beszélő: Milyen lenne ez a hetedik párt, ha mégis létrejönne? Milyen pártot képzelsz el magad körül? És nem tartasz-e attól, hogy az MDF-esek, minthogy kormányon vannak, csak beszélnek a kiválásról; valójában akármennyit morgolódnak, nagyon-nagyon kevés ember az, aki hajlamos arra, hogy elhagyja a kormánypártot. Így hát ha az SZDSZ-frakcióból néhányan, valószínűleg ugyancsak nem sokan, esetleg kiszakadnak, az útjuk mégis csak a függetlenekhez vezet.
M. J.: Az előbb azt mondtam, hogy nem tartom kizártnak ezt az átrendeződést, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül valószínűsítem is. Egy vidéki MDF-es képviselőnek semmi haszna nincs abból, hogy kormánypárti, sőt csak bajai és nehézségei vannak belőle, mert nagyon gyakran kell olyan álláspontot képviselnie, ami szemben áll a személyes meggyőződésével. Ilyen fajta belső szervezkedést kezdeményezni, nem hiszem, hogy erre – akár náluk, akár nálunk – sok ember kapható lenne. Viszont ha feltételezzük, hogy innen is, onnan is kiválnak hasonlóan gondolkodó emberek, arra viszonylag könnyű válaszolni, hogy azok milyenek lehetnek. Csakis olyanok, akiknek semmifajta ideológiai korlátjuk nincs. Egyszerűen tudomásul véve a valóságot, reális és földhözragadt megoldásokat próbálnának kierőszakolni, amelyekkel ennek a mai ingatag magyar politikai életnek az összeomlása talán elkerülhető lenne.
Attól, hogy néhányan, hozzám hasonlóak, kiszorulunk ebből vagy abból a pártból, nem tartok igazán, mert mi ezeknek a pártoknak részesei vagyunk, és ránk is szavaztak az emberek. És nagyon fontos, talán az elején már említettem, hogy azért sokkal több közöttünk az, ami összeköt, mint ami elválaszt. Egy ilyenfajta vitának nem az a célja, hogy szétzilálja a pártot, hanem az, hogy az segítsen tisztábban látni, hogy azokat a problémákat, amelyekről nagyon nehéz beszélni, ki lehessen mondani. Ettől a vitától is azt várom, a kérdések komolyan napirendre kerüljenek, és ne legyenek örökké lesöpörve, mintha nem léteznének.
- Vita [6]