Catherine David, Nicole Leibowitz

Nyomtatóbarát változat

Le Nouvel Observateur: Wajda legújabb filmje Janusz Korczak, a lengyel zsidó tanító történetéről szól, aki 1942-ben, a varsói gettó árvaházából egészen a gázkamrákig kísérte el a gyerekeket. Ön botrányosnak találta ezt a filmet. Miért háborította fel ennyire a Shoah alkotóját egy olyan film, amelynek a priori dicsérendőek a szándékai?

Claude Lanzmann: Azért mentem el a Rocard asszony rendezte vetítésre, mert nagyon megkértek rá. Addigra már ellene voltam a filmnek – meg is mondtam Rocard asszonynak, amikor odaértem -, mert elolvastam Danièle Heymann cikkét a Le Monde-ban, amely kimondta az igazságot erről a rossz, unalmas és mindenfajta érzelemtől mentes filmről. Nevezetesen, a cikk szerzője a film ocsmány utolsó jelenetére hivatkozott, a Treblinkában elgázosított gyerekek bukolikus repülésére, s azon is csodálkozott, hogy a filmben olyan kevés lengyelt lehet látni. Én nem voltam meglepve ezen. Már láttam Wajdának egy másik filmjét is, Az ígéret földjét. Már ez is annak az alávaló Julius Streichernek zsidóellenes lapja, a Sturmer karikatúráinak szintjén ábrázolta a lódzi zsidókat. Úgyhogy már megvolt a véleményem Wajdáról. A Korczak megtekintése csak megerősített ebben a véleményemben. A vetítés alatt hideg fejjel elhatároztam, hogy botrányt csinálok. Ilyen képekkel szemben az ember nem érvelhet. Ezeket csak leleplezni lehet.

N. O.: Vannak olyanok, akik látták Az ígéret földjét, s azt mondják róla, hogy antiszemita film. De furcsa módon ez a tény – úgy tűnik – nem veti a gyanú árnyékát sem Wajda többi filmjére, sem pedig mély meggyőződésére… Wajda minden gyanú felett áll. Elisabeth Badinter, aki védi a Korczakot, a következőket írta a Le Monde-ban: „Ezt a filmet lehet szeretni és lehet nem szeretni, bizonyos részeket lehet az alkotója szemére vetni, viszont csak az vádolhatja antiszemitizmussál, aki elfogult vele szemben.”

C. Lanzmann: Ez a film elég visszás, így alkalmas arra, hogy megtévessze azokat az elvont demokratákat, akikről Sartre beszélt a Reflexiók a zsidókérdésről c. írásában. Egyébként Badinter asszonynak kerülnie kellene a „részlet” szó emlegetését, mert ez itt veszélyes dolog… Valamivel később ezt írja: „El kell fogadni azt, hogy nem-zsidók is szólhatnak a zsidó történelem fájdalmas pillanatairól.” Ezek szerint a Holocaust nem volt több, mint egy rossz pillanat, amin túl kellett jutni? Az utolsó jelenetben, amikor a gyerekeket elgázosítják, s lebegni kezdenek a mezők fölött, ez, s az a művészien elmosódott kép, ahogy tálalják, egy részlet lenne csupán? El kell olvasni, hogy mit írt Elisabeth de Fontenay e tárgyban a „Messager européen” 4. számában: „Végül is ez a befejezés is megrázhatja az embert azzal, ahogy az augusztusi reggel könnyű ködjével a gáz képzetét kelti, azt remélve, hogy a könnyező néző megvigasztalódik…” Szegény néző! Hát nem veszik észre, hogy milyen szemérmetlen és obszcén ez a vigasztalni akarás? Ki vigasztalta meg a gyerekeket a gázkamrák „könnyű ködjében”? A zsidók kiirtására nincs vigasz. A baj nem gyógyítható. Azok, akik védik ezt a filmet, képtelenek szembenézni a katasztrófa végtelen komorságával.

N. O.: Vannak, akik annak örülnek, hogy Wajda „objektíven” mutatta be a gettót, azt, hogy voltak kabarék és üzérkedő zsidók is.

C. Lanzmann: Amikor Finkielkraut úr azon örvendezik a Téléramában, hogy Wajda ki merte mondani az „igazságot” azzal, hogy megmutatta a „gengszter és nyerészkedő zsidókat”, akkor felmerül az emberben a kérdés, hogy valójában mit is szeretne bebizonyítani. Hogy a zsidók felelősek a balszerencséjükért? Hogy gazemberek voltak vagy engedelmes báránykák? Ezen túl pedig, mindazokat, akik nem lubickolnak boldogan ebben a „felfedezésben”, azzal vádolja, hogy a zsidókat angyali lényeknek tekintik. Holott nem erről van szó, hanem az igazságról. Talán Filip Müller úgy beszéli el a Shoahban a zsidók halálát a gázkamrákban, mint akit az a szándék vezet, hogy angyaloknak láttassa őket? Talán egy ideig valóban működött kabaré is a gettóban, hiszen végül az sem osztály nélküli társadalom volt. Amikor hiányhelyzet van, akkor pedig beindul a feketepiac. Franciaországban is volt, ha jól tudom. De miért olyan fontos Wajda és Finkielkraut uraknak, hogy éppen ezt hangsúlyozzák? Amikor ennek semmi jelentősége nincs! A lényeg az, hogy a gettókban töltött hónapok és évek, a nyomorúság, szorongás és megaláztatások után ezeket az embereket elgázosították Treblinkában. Hogy egy lengyel úgy merje megmutatni a „zsidó gengsztereket”, hogy közben a többi zsidóról megfeledkezik! Megérkezünk Treblinkába, és huss, már repülünk is a szabadban! És a zsidó rendőrség! Vajon látjuk a lengyel rendőrséget is? A „kékeket”, ahogy őket nevezték, azokat, akik alig várták már a zsidókat, hogy aztán átadhassák őket a németeknek? És a németek? Hol vannak a németek? És vajon láthatjuk-e a varsóiakat, akik elmentek megnézni a varsói gettólázadást, s látták, mint repülnek fel a papírok a lángoló égre, s mint hullik a gettóra a pernye. Mindezt úgy nézték végig, mint valami ünnepséget! Mit látunk mindebből? Miért ilyen méltatlan képeket választott Wajda? A gazdag zsidókét, akik német dalokat énekelnek! Azét az alakét a kabaréban, aki a bankjegyeivel táncol, s úgy ropja, mint egy medve. Ebben a jelenetben Wajda visszatalál Az ígéret földje hangvételéhez. Eláraszt bennünket a zsidó sztereotípiákkal: gyávaság, pornográfia, haszonlesés…

N. O.: A kabaréjelenet a német propagandafilmekre emlékeztet…

C. Lanzmann: Persze! Wajdának itt a PK., a Wehrmacht Propaganda Kompanien által forgatott jelenetek szolgáltak mintául. A nácik kényszerítették a nőket, hogy kifessék magukat és táncoljanak. Be kellett bizonyítani a külvilágnak, hogy milyen jó élet van a gettóban, meg azt is, hogy milyen nyámnyilák a zsidók. Még egyszer mondom, nem arról van szó, hogy mindezek a dolgok nem léteztek, léteztek, mint ahogy minden társadalomban, de egyáltalán nem voltak lényegesek, s ott és akkor kevésbé voltak jellemzőek, mint másutt. Egyedül az igazság számít, az, hogy bemutassuk a tragédiát a maga hatalmasságában és tisztaságában. A Shoahban a náci Suchomel elbeszéli, hogy félig hullákkal telt vagonok érkeztek, mert az anyák felvágták a lányaik ereit. A Shoahban semmit sem mutatunk, de mindent látunk. A Korczakban mindent megmutatnak, és semmit sem látunk, Wajda azt mondta, hogy egy „lengyel filmet rendezett a lengyeleknek”. Nagyszerű! Akkor nézzék csak Lengyelországban! Igazán nem érdemes exportálni! Tudja, mit jelentett ki Wajda az egyik interjújában, néhány nappal ezelőtt? Azt, hogy Lengyelországban sem volt nagyobb antiszemitizmus, mint Olaszországban vagy Franciaországban! Szóval már itt tartunk!

N. O.: Ön szerint csak egy zsidó mondhatja el ezt a történetet?

C. Lanzmann: Ezt a kérdést így nem lehet feltenni, és én fel sem teszem. Csak Badinter asszony.

Egy nagy művész kitalálhat egy világot. De ahhoz, hogy valaki egy ilyen témát bontson ki, elengedhetetlen, hogy mélységes szeretet lakozzék benne, és empatikus legyen, és Wajdánál enyhén szólva éppen ez hiányzik. Minden azon múlik, hogy milyenek vagyunk, s nem pedig azon, hogy zsidók-e vagy nem-zsidók. Ez nem copyrightkérdés, ahogy Elisabeth de Fontenay hiszi. Én csak az igazság copyrightját követelem meg. De az ilyen elvont humanista logika szerint miért is tiltanánk meg egy nácinak, hogy filmet forgasson a Judenratról és a zsidó együttműködésről? Mit tud Wajda a zsidó félelemről? Mit a zsidó bátorságról? Hol vannak ebből a filmből a gettó lázas tömegei? Hol vannak azok a zsidó anyák, akik harminc-negyven szerencsétlennel egy pincében összezsúfolva, párnákkal fojtották meg a csecsemőiket, hogy ne kiabáljanak, s így megmentsék a többiek életét? Ez megtörtént Vilnában, Varsóban, Bialistokban! Mindenütt! Mi ez a sterilizált gettó, ahol csak egy Korczakot látunk, szöszi kisgyerekeket, egy szent lengyel nőt meg kollaboráns zsidókat?

N. O.: Elisabeth Fontenay szerint „egy mű hitelességét nem azon kell lemérni, hogy mennyire hűen követi a történelmi eseményeket…”

C. Lanzmann: Téves elképzelés. Ha a mű, amelyet létrehozunk, ilyen témát taglal, a történelmi igazság alapvetően fontos. Ebben a filmben semmi értelme nincs a korhűségnek. Abban az időben ugyanis, amikor ez a történet játszódott, 400 ezer zsidó volt a varsói gettóban. Hol vannak? Nem lehet őket látni.

N. O.: Egyesek úgy vélik, hogy még ha „kicsit hamis” is a film, rendelkezik némi pedagógiai erényekkel, s meg tudja értetni a nagyközönséggel, hogy mi történt a zsidókkal a háború alatt.

C. Lanzmann: Állítom, hogy aki eddig nem volt tisztában az eseményekkel, Wajda Korczakjából sem fogja megtudni, hogy mi történt valójában. Wajdánál már ott kezdődnek a visszásságok, hogy épp ezt a történetet választotta ki, ezt az egy egyéni történetet, amely eltér a zsidóság általános történetétől. Természetesen mindenféle torzulás létezett a Holocaustban. Még olyan zsidó is volt, aki náci egyenruhát hordott.

Napjainkban az egyedi piszok szennyáradattá növekedésének tanúi vagyunk. Kiválasztanak egy helyi történetet, egyetemes jelentéssel ruházzák fel. És átalakítják a történelmet. A Shoahban nincsenek egyedi történetek. A Shoah zsidó túlélői semmit sem mondanak el személyes sorsukról, arról, hogyan maradtak életben. Nem mondják azt, hogy „én”. Azt mondják, hogy „mi”. A halottak szóvivői ők, s a krematóriumok küszöbén túlról szólnak hozzánk. Ez az igazi probléma; az emberirtás, az azonnali halál. Az összes többi másodlagos. A táboron belül a túlélők civakodtak, ezt mindenki tudja, s ez nem is lehetett volna másként. Én úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom azzal a nevezetes „szürke zónával”, amelyről Primo Levi beszél, s ami valamiért Finkielkrautnak is a vesszőparipája. Csinálhat valaki olyan filmet, amely egyéni szempontból tökéletesen pontos, mégis teljes egészében meghamisítja a történelmi képet.

N. O.: Ön szerint Wajda miért Janusz Korczakot választotta főszereplőjéül?

C. Lanzmann: Korczak ellentmondásos figura; ellengyelesedett zsidó. A naplójában nagyon kemény szavakkal szól a gettóban élő zsidók felfogásáról. Bizonyára figyelemre méltó nevelő volt. De az ő nevelési központjaiban tilos volt a jiddis használata, csak lengyelül beszéltek. Feltétlenül ő volt a lengyelek jó zsidaja. De mostantól már Wajdának hála, ő a zsidók jó lengyele is – ő jelképezi a lengyelek zsidók iránt tanúsított jóindulatát. Az ember csak azon töpreng, hogy akkor hogy is van ez az angyalokkal?… Néhány lengyel tényleg segítette a zsidókat, ez igaz. Maroknyian… Ez a zsidó Korczak, aki nem mentette meg a gyerekeket, mivel meghalt velük együtt, azokat a lengyeleket hivatott képviselni, akik megmenthették volna őket, de ezt nem tették meg. Ebben rejlik ennek a filmnek az alapvető visszássága. Wajda ezt a hősies és kihívó magatartású zsidót választja filmje hőséül, mellőzi a zsidó rettegés, a szerencsétlen, meggyötört, megvert, vérbe borított hordák bemutatását, azokét az emberekét, akiknek Korczakkal ellentétben nem volt választási lehetőségük. Ez a lengyelek és a zsidók igazságának teljes eltorzítása.

N. O.: És az is a módszeréhez tartozik, hogy a többi zsidót a kontraszthatás kedvéért vagy gazemberekként, vagy olyan bárányokként mutatja be, akik – jól ismert kép – hagyják magukat a vágóhídra vezetni?

C. Lanzmann: Nem lehet szétválasztani, hogy egyfelől voltak a hősök, másfelől pedig a bárányok. Egyazon emberek voltak hősök és bárányok is. A bárányok öngyilkosok lettek. Az anyák felvágták a lányaik ereit. A bárányok hősiesek voltak. A nácik arra kényszerítették a zsidókat, hogy részt vegyenek önnön elpusztításukban. Az egyik lengyel kisvárosban történt, hogy a zsidótanács huszonnégy tagja egyazon éjszaka, együtt lett öngyilkos. Ebből a történetből már eleve képtelen és obszcén ötlet lenne játékfilmet tervezni. A tisztázás nem azt jelenti, hogy elrejtjük az igazságot, hanem azt, hogy eljutunk a lényeghez, a zsidó nép kiirtásához.

(Fordította: Sarkadi Ilona)


Le Nouvel Observateur (1991. 01. 17–23.)

• Kultúra