„Függetlenségi Nyilatkozat”
„Kijelentjük: közös akarattal küzdünk a politikai demokráciáért, országaink függetlenségéért, az önigazgatás elvére épülő pluralizmusért, a megosztott Európa békés egyesítéséért, demokratikus integrációjáért és valamennyi kisebbség jogaiért.”
A fenti idézet abból a nevezetes Közös Nyilatkozatból való, amelyet a magyar forradalom harmincadik évfordulója alkalmából lengyel, cseh, szlovák, magyar és német ellenzékiek írtak alá. A deklarációról a londoni Times annak idején azt írta, nem lehetetlen, hogy valamikor Kelet-Európa Függetlenségi Nyilatkozataként fogják emlegetni.
Az összetartozás evidenciája már a múlté. A felszabadult országok politikáját sehol sem kizárólag azok az erők határozzák meg, amelyek annak idején az ellenzékben együvé tartoztak: számos mai politikus mint az ördögöt űzte volna el azt, aki aláírásra kínálja fel neki a nyilatkozatot. Ugyanakkor az aláírók – vagy potenciális aláírók – közül ma sokan aligha kívánnának egy politikai körbe tartozni.
Mégis a régi ellenzékiek szűk körű találkozóján a múlt hét végén ott volt Prágában egy sor ’86-os aláíró: Jiri Dienstbier, Miroslav Kusy, Martin Palous, Jaroslav Sabata, Anna Sabatova és Peter Uhl. Ott volt Adam Michnik és Kis János meg e sorok írója is.
Vitázó liberalizmusok
A közösség újramegtalálását részint az önkép bizonytalan volta teszi komplikálttá, részint az, hogy minden országban másféle az ellenfél. A lengyelek a legnagyobb veszélyt abban látják, hogy a társadalom depolitizálódása a politika perszonalizálódásával jár együtt. A Walesa-jelenséget nem lehet beleszorítani az ismerős politikai kategóriákba. Populista kampánya után a megválasztott elnök hitet tett a Balcerowicz nevével fémjelzett gazdaságpolitika mellett, és felajánlotta az alelnöki posztot legnagyobb ideológiai ellenfelének, Adam Michniknek, mit sem törődve azzal, hogy az alkotmány nem ismer ilyen tisztséget. A lengyel liberális demokraták szemében a személyi tekintéllyel, a megszemélyesült hatalommal szemben a parlamenti rendszer a legerősebb ellensúly.
Mi magyarok, egy konzervatív-etatista kormány ellenzéke, liberalizmusunk első számú politikai ismérvének az antietatizmust mondtuk. Geremek professzor ellenünkben úgy vélte, az átmenet korszakában az államnak vannak szociális kötelezettségei. Kis János ezzel egyetértett, de hangsúlyozta, az állam ne kenyéradóként teljesítse ezt a kötelezettségét, hanem a folyamatos érdekegyeztetés egyik szereplőjeként.
A cseh liberálisok Václav Klaus konzervatív liberalizmusával szemben a maguk liberalizmusának szociális vonásait hangoztatták. Ebből az is következik, hogy aggodalmasan tekintenek a piacgazdaságra való gyors átmenet programjára. Ebben az SZDSZ-felfogás nyilvánvalóan nem azonos az övékével. Bonyolítja a helyzetet, hogy Szlovákiában Meciar miniszterelnök populizmusával szemben a Klaus vonalához közel álló Kucerák miniszterelnök-helyettes az egykori chartisták szövetségese.
Itt a pillanat?
Kelet-Európa demokratikus ellenzékei, amióta csak léteznek, arra törekedtek, hogy a pártállami elnyomással szemben kinyilvánított szolidaritáson túl megteremtsék a politikai együttműködés feltételeit is. A pártállam időszakában ezt a hatalmi erőszak tette legalábbis nehézkessé. A kommunizmus összeomlása után épp az ellenkezője: Csehszlovákiában és Lengyelországban a régi ellenzékiek váratlanul kormányra kerültek, de áttekinthetetlen koalíciós viszonyok között kormányoztak együtt olyan erőkkel, amelyek nem kívánkoztak a hagyományos ellenzékek liberális klubjába. A tisztázatlan koalíciók szükségszerű szétesése, a párttá válás megindulása után kezd kialakulni az a helyzet, amely lehetővé teszi, hogy a térség egyívású liberálisai – nevezzük őket (magunkat) szociálliberálisnak, antiautoritárius, sőt radikális demokratának vagy aminek tetszik, többé-kevésbé értjük, miről van szó – rendszeres és rendezett kapcsolatba lépjenek egymással. Persze szebb lett volna a diadalmas Polgári Fórummal, a hatalmas Szolidaritással jutni effajta egyezségre, erre törekedni azonban politikai utópia lett volna.
Mai lehetséges szövetségeseink még innen vannak az erőpróbákon. A német Új Fórum példája mutatja, hogy a téves helyzetértékelés pillanatok alatt semmivé tehet érdemdús politikai erőket. Az SZDSZ története viszont azt példázza, hogy egy politikai csoport kitörhet a karanténból, és nagy párttá válhat a demokratikus küzdelemben.
Az SZDSZ sajtótájékoztatóján Prágában az újságírók élcelődtek: Közép-Európa liberálisai megalakították a LIBINFORM-ot, a liberális pártok Tájékoztató Irodáját.
Erről persze nincsen szó. De egy olyan együttműködés kezdetéről igen, amelyben jelenleg az SZDSZ a legerősebb párt, de amelynek olyan nagynevű ellenzékiek a részesei, mint Michnik és Geremek, Sabata és Dienstbier.
- Belföld [6]