Az Úr ezerháromszázharmincötödik évében, Szent Márton ünnepe körül János cseh király és fia, Károly meg a lengyelek királya Magyarországra, Visegrád várába jött Károly királyhoz,hogy ott örök békeegyezséget kössenek. Ez meg is történt. A cseh király ebédjére Magyarország királyának bőkezűségéből mindennap kétezerötszáz kenyeret adtak, és a királyi étekből is bőségesen; a lovaknak pedig egy-egy napra huszonöt mérő abrakot. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen; borból száznyolcvan hordót mértek ki. Magyarország királya különböző drága ékszerekkel is megajándékozta a csehek királyát, úgymint ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüst márkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval. Mivel Lengyelország királya adófizetője volt a csehek királyának, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül bírta a lengyel király nővérét: Magyarország királya, Károly, ötszáz márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királynak fizetendő adózástól. Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.
Thuróczy-krónika
Havel elnök és Antall kormányfő egy pillanatig sem esett ki szerepéből: mindketten következetesen igyekeztek tartani magukat az eszmei látszathoz, Lech Walesa azonban már a parlamentben megemlítette – a nép egyszerű gyermekének naivitását színlelve –, hogy itt bizony pénzről van szó. Így aztán a jelen lévő újságírók számára aligha maradhatott talány – amit a bennfentesek már jó előre tudtak és következetesen tagadtak –, hogy bizonyos nyugati államok győzték meg a Hármakat a közös összefogás célszerűségeiről. A meglepetések tehát elmaradtak, s izgalmat legfeljebb csak a további Göncz–Antall-súrlódások ígértek, melyek azonban szerencsére nem következtek be. Köztársasági elnökünk „hozta formáját”. Megnyilatkozása egyszerű volt, stiláris csiszoltsága mégis mérvadó, s amit kimondott, azt lényeges és egyértelmű adalékként könyvelte el mindenki, pedig a találkozó alapeszméjét – hála néhány kormánytagnak – majdnem megint sikerült kétértelművé átfogalmazni. A körítés viszont egyértelmű volt. Bár nem a kormánynak, csak a helyi önkormányzatnak jutott eszébe középkori farsangi mulatsággal tarkítani a Visegrádon történtek külsőségeit. A politikusok mindenesetre levonhatták a megfelelő következtetéseket a magyarországi politikai eklekticizmus mibenlétéről. Mindössze néhány rangrejtett román és jugoszláv tudósító igyekezett kitartóan félreérteni a helyzetet. S bizonyságot szerezni arról, hogy vajon ők beférnek-e a Göncz Árpád által sugallt „Köztes Európa” határai közé, s hogy a pentagonáléból lassan kihulló Jugoszlávia státuszával ugyan nem akarják-e Lengyelországot megajándékozni. Rajtuk kívül azonban alighanem senkiben sem maradt kétség afelől, hogy Kelet-Európában a helyzet – Visegrád ellenére – változatlan.
- Hátsó oldal [5]