Lapozgatom a Szentírásban az evangélisták érzékeny húsvét körüli riportját. Jó, hogy ilyen kíméletlenül őszinték. Kár, hogy ennyire gyarlók a mellékszereplők. Vagy nem mindannyian?
Hogyan csaphatott át virágvasárnap eufórikus forradalmi hangulata nagypéntek gyilkos őrjöngésévé? Ha az apostolok nem értik félre a helyzetet, s nem építgetik oly vakon remélt pozícióik légvárait, talán akkor nem oldanak oly sebesen kereket a legforróbb pillanatban; ha egyikük nem adja el a rabszolgák napi árfolyamán Mesterét, s ha a saját hősiességébe szerelmes Péter, megriadva egy nagyszájú cselédlány ugratásaitól, nem tagadja meg átkozódva a Názáretit, talán ha az egyházi elit nem olyan egyöntetűen Kajafás-párti…
Mert amúgy olyan soványka a tényállás! Hogy Jézus félreérthetően fogalmazott az egyházi ingatlan sorsát illetően, s küldetéstudatát a hangulatformáló demagógok istenkáromlásnak minősítették.
Mondom, a mellékszereplők hitványsága nélkül talán nem lenne ennyire komor a passió háttere.
Mindenesetre a szenvedéstörténetben évről évre megakad a szemem a felajzott forgatagban egy csoportnyi nőn. Nagyon szeretem őket. Nemcsak Jézus anyját vagy Zebedeus céltudatos feleségét, hanem a kis utcalányt, Magdalénát is. Az ő vonzalmuk az érthetetlen általános hangulatváltásban mit sem torzult. Könnyük – állhatatos, csöndes demonstráció – nem vigasztalan zivatar. Inkább valamiféle kristály, amelyen át a mánál távolabbra, a húsvéthajnal sötét, üres üregén is túlra, a reménység, az élet győzelmes világosságába pillanthatunk.
- Harmadik oldal [6]