Több hétig tartó véres harcok után, június első napjaiban az Iszlám Bíróságok Szövetsége (IBSZ) nevű szervezet elfoglalta Mogadishut, és bejelentette: véget vet a másfél évtizedes anarchiának, békét és rendet teremt. Csakhogy Sziad Barre elnök uralmának megdöntése (1991) óta a Sarif Sejk Ahmed vezette kabinet már a tizenötödik, amely ezt ígéri a sokat szenvedett szomáli népnek. Ez alatt a tizenöt év alatt több mint egymillióan haltak bele Szomáliában az öldöklésbe és az éhínségbe. A legégetőbb kérdés az, vajon a tizenegy iszlám bíróság mögé szerveződött milíciák vezérei meddig képesek együttműködni, osztozni a hatalmon. Bonyolítja a helyzetet, hogy kétséges, mit válaszol pártfogoltjainak vereségére az Egyesült Államok, amely vigyázó szemét rajta tartja Szomálián (is), különösen 2001. szeptember 11. óta.
Afrika legtöbb államában a polgárháborúk rendszerint a törzsi és/vagy vallási ellenségeskedésekre vezethetők vissza. A gyarmatosítók által meghúzott és az Afrikai Egységszervezet által sérthetetleneknek tekintett határok csak a legritkább esetben felelnek meg az etnikai választóvonalaknak. Ebből egyrészt belháborúk sora keletkezett, másrészt területi igények, viták a hatvanas évek táján függetlenné vált államok között. Az Afrika szarván fekvő, mintegy hét magyarországnyi területű, majdnem kilencmilliós lélekszámú Szomália esetében ez sem egyértelmű magyarázat a szüntelen fegyveres harcokra. Bár a határvonalak kirekesztettek az anyaországból több millió szomálit, s emiatt Mogadishu nemegyszer összeütközésbe is került szomszédaival, Szomália lakosságának 97 százalékát a nyelvében és kultúrájában is egységes szomáli nép teszi ki, sőt az országban szinte kizárólagos a szunnita mohamedán hit. De ezen a vidéken nem a törzs a társadalom legjellemzőbb egysége, hanem az apai ágú leszármazáson alapuló – s a mohamedán többnejűségnél fogva igencsak szerteágazó – nemzetség, azaz klán. S ez a kötelék a helyiek számára sokkal erősebb és fontosabb minden más társadalomszervező tényezőnél.
Nem is meglepő tehát, hogy – a kontinens más vidékeitől eltérően – a gyarmatosítást megelőzően sem létezett semmiféle független szomáli államalakulat. Az ókorban Egyiptom, a középkor hajnalán az etióp Akszún Birodalom terjesztette ki hatalmát a Vörös-tenger „bejáratától” délre fekvő, feltehetően már az i. e. III. évezredben is szomáli törzsek lakta területekre. Az i. sz. VII. században jemeni mohamedán arabok alapítottak városállamokat Észak-Szomáliában, s terjesztették el az iszlám hitet. Ám a virágzó kereskedelem és hajózás éltette városok önállósága a XVI. században megszűnt. Ekkor az Oszmán Birodalom és az Afrikát addigra körbehajózó portugálok kerítették hatalmukba az északkelet-afrikai partvidéket, amely rövid ideig Maszkat, később Zanzibár szultánjának is volt birtoka. A nyugat-európai nagyhatalmak a XIX. század második felében vetettek szemet Szomália földjére, a franciák és a britek az itt élő szomáli és a velük rokon danakil törzsek vezetőivel kötött szerződésekkel vették birtokukba a partvidéket, amelynek a korábbinál is nagyobb stratégiai jelentőséget adott a Szuezi-csatorna megnyitása (1869), amelynek nyomán még fontosabbá vált a Vörös-tenger és az Indiai-óceán közötti átjáró birtoklása. Nem sokkal később az olaszok is megjelentek, így 1908-ra kialakult Szomália gyarmati felosztása: az észak-nyugati szegletben Francia Szomálipart (a mai Dzsibuti), az északi országrészben Brit Szomáliföld, míg a délvidéken Olasz Szomáliföld. Az 1943-ban az Ifjú Szomáli Liga (SYL) vezetésével megindult függetlenségi harc csak 1960-ban hozta meg eredményét: a néhány nappal korábban szabaddá vált Brit Szomálifölddel egyesítve 1960. július elsején alakult meg a Szomáli Köztársaság, amelynek első elnöke Adan Abdullah Oszman lett, míg a kormányfői székbe Abdi Rasid Ali Sermarke ülhetett. Az új állam az összes szomáliak lakta terület egyesítését tűzte ki célul, így hamar összetűzésbe került Etiópiával, amelynek déli, Ogaden tartományát többségében szomáliak lakják. De feszültté vált a viszony az akkor még brit gyarmat Kenyával is, amelynek északkeleti, szomáli törzsek lakta vidékét a britek szakították le Szomáliáról 1948-ban. A kenyai affér miatt Mogadishu megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Londonnal, s Moszkva és szövetségesei barátságát kereste. Később – gazdasági megfontolásokból – megbékélt a Nyugattal is, ám ezt fiatal katonatisztek egy csoportja nem nézte jó szemmel, és 1969-ben egy rendőrtisztnek öltözött merénylő közelről lelőtte az időközben államelnökké avanzsált Sermarkét.
A hatalmat az államcsínyt végrehajtó Marehan klán milíciájának vezére, Mohamed Sziad Barré tábornok vezetésével katonai tanács vette át. A nomád pásztorok gyermekeként született Sziad Barré szorgos önművelésének köszönhetően rendkívül gyorsan emelkedett előbb a rendőri, majd a katonai ranglétrán. Az új vezetés meghirdette a tudományos szocializmus programját, amelyben a tudomány igazából az volt, hogy miként lehet minél több kelet-európai és kínai segélyt lehívni, s annak jelentős részét szép csöndben „lenyúlni”. Sziad Barré, mint annyi más afrikai szabadságharcosból lett államférfi, személyi kultuszra épülő diktatúrát épített ki. Jellemző, hogy Mogadishuban majd’ minden sarkon látható volt a Dzsalle, azaz a tábornok-elnök életnagyságúnál is nagyobb képmása. A Kreml támogatásában bízva Sziad Barré felélesztette Nagy-Szomália álmát, ám 1974-ben a Hailé Mariam Mengisztu vezette felkelők megdöntötték Hailé Szelasszié etióp császár uralmát, s a forradalmárokat a szovjet pártvezetés, élén Leonyid Brezsnyevvel mindjárt a kegyeibe fogadta. A szomáli vezér ezen megsértődött, kiutasította a szovjet katonai tanácsadókat, s megvonta a Szovjetuniótól a (szovjetek által kiépített) berberai kikötő használati jogát, amit kisvártatva az amerikaiaknak ajánlott fel. Washington élt is a lehetőséggel, hogy az etióp szövetséges elvesztése ellenére fenntartsa a katonai egyensúlyt a világnak e táján is, amely az Indiai-óceán térségének ellenőrzése miatt igen fontos volt mindkét nagyhatalom számára. Ám Gerald Ford amerikai elnök nem igazán bízott a marxizmuson nevelkedett szomáli vezérben, így csak csurrantva-cseppentve küldte a fegyvereket Mogadishunak. (Többnyire második világháborús, kiselejtezett géppuskák, aknavetők érkeztek Amerikából.) Sziad Barré mégis elég erősnek érezte hadseregét ahhoz, hogy 1977-ben újból megkísérelje meghódítani Ogadent. Ám a támadás csúfos kudarcot vallott, ráadásul a többévi aszály és a csődöt mondott ötéves terv miatt éhínség is pusztított az országban, miközben a legfelső politikai vezetés elképesztő vagyonokat harácsolt össze. Mintegy negyedmilliós összlétszámú, javarészt csak felfegyverzett nomádokból álló hadsereggel támadták meg a kubai és a szovjet segítség révén modern harci eszközökkel ellátott, jól kiképzett etióp sereget, a második legnagyobbat Afrikában. Ez az esztelen háború nemhogy elterelte volna a figyelmet a belső bajokról, összekovácsolta az egyébként korántsem összetartó klánokat.
Szomália a nyolcvanas évtized túlnyomó részét (s az azóta eltelt időszakot is) súlyos gazdasági és politikai válságban élte meg, amit jelzett az elvetélt puccskísérletek sora is. A sorozatos zendülések, puccskísérletek Sziad Barrét a hatalom még nagyobb koncentrációjára, a politikai önkény fokozására késztette. Ráadásul ezzel Washington – addig sem fenntartások nélküli – pártfogását is elvesztette, s az emberi jogok sorozatos megsértése miatt a korábban megígért amerikai segélyek is elmaradtak. A szomáliai elnök ekkor már bárkitől elfogadott volna pénzt, ezért még Moszkvával is rendezni kívánta kapcsolatait. Erre azonban már nem maradt ideje. Egyrészt azért, mert a kilencvenes évek fordulóján széthullott a szocialista tábor, s a hidegháború lezárulásával Moszkva és Washington számára egyaránt erősen megcsappant Szomália jelentősége. Másrészt azért, mert a háttérbe szorított klánok összefogtak, Egyesült Szomáliai Kongresszus (USC) néven pártot alapítva fegyveres harcot indítottak az elnök ellen, s 1991 januárjában megbuktatták a diktátort. Ám a hatalomátvétel ahelyett, hogy elindította volna a konszolidációt, tulajdonképpen a mindmáig tartó hatalmi vákuum, az anarchia, a nem szűnő fegyveres harcok kiindulópontja lett. Összeomlott a gazdaság, sőt az egész államszervezet. A győztes hadurak, Ali Mahdi Mohamed és Mohamed Farah Aidid már a diadal másnapján szembefordultak egymással, s gyakorlatilag három részre szakították az országot. Északon, az egykori brit gyarmaton az Isszak klán kikiáltotta a független Szomáliföld Köztársaságot (amelyet mindmáig egyetlen állam sem ismert el), keleten a „csak” széles körű autonómiát követelő Puntföld önállósította magát, míg a fővárost is magában foglaló déli országrész felett a Darod klán lett az úr.
Csakhogy a hatalmi osztozkodásban az érdekközösségek mentén ezek a nemzetségek is kisebb egységekre váltak szét, s az elmúlt tizenöt évben különböző és gyakran változó szövetségekbe tömörülve harcoltak egymás ellen. A szüntelen belháborúk következtében gyakorlatilag megsemmisült a korábban sem fejlett gazdaság, elpusztultak a gyárak, megszűnt az ipari termelés, és a földeket sem művelte szinte senki. A fejlett világ pedig mintha elfelejtette volna Szomáliát. Miután a hidegháború elmúltával stratégiai jelentőségét elvesztette, a Nyugat számára értékes nyersanyagai pedig nincsenek, a nagyhatalmak magára hagyták az anarchiában és a mérhetetlen szegénységben mindinkább elmerülő országot. A nemzetközi humanitárius szervezetek kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy a lakosságot megmentsék az éhhaláltól, de a különböző klánok, alklánok fegyveres bandái rendre megtámadták a segélyszállítmányokat, kifosztották a UNICEF és a Nemzetközi Vöröskereszt raktárait. A milíciák anyagi forrásait ezen kívül az ajzó hatású khat cserje levelének forgalmazása, valamint a tengeri kalóztámadások „bevételei” jelentették, s jelentik ma is.
Sziad Barré bukása óta Szomáliának nem volt olyan kormánya, amely az egész országot uralta volna. A tizennégy kormányalakítási kísérletet jól jellemzi, hogy ha egy kabinet be is merészkedett a fővárosba, annak legfeljebb néhány kerületét volt képes befolyása alá vonni, de a kabinetek többnyire kívül rekedtek Mogadishun, s az onnan 250 km távolságban fekvő Baidoában működtek. A három nagy déli klán (Habr-Gedir, Havije és Darod) sehogyan sem tudott megállapodni a hatalom gyakorlásáról, de nem is volt képes egyik sem katonai erővel a másik fölé kerekedni. A diktátor megbuktatása után a Havije klán vezérét, Ali Mahdi Mohamedet nevezték ki államfőnek, ám ezt egy másik hadúr, Mohammed Farah Aidid (a Habr-Gedir klán sarja) nem ismerte el. Ezután másfél évtizeden át váltakozó szövetségesekkel és forgandó hadiszerencsével folytak a csatározások a bőségesen csempészett és olykor a pénzsegélyekből vásárolt fegyverekkel. A legutóbb, 2004 októberében Kenyában megalakított átmeneti kormány is csak formálisan tölti be funkcióit, s alig kezdődtek meg, máris megszakadtak a tárgyalások a kormány és az iszlám milicisták között. Ennek a kormánynak a vezetője a Puntföldet kormányzó klán feje, Abdullahi Juszuf Ahmed, egykori moszkvai katonai attasé, aki hat évet ült Sziad Barré börtönében, mert nem akart részt venni Sermarke elnök meggyilkolásában.
Az IBSZ uralma egyszerre kelt valamiféle megnyugvást, de félelmet is a szomáliakban. Megnyugvást azért, mert remélik, hogy ezzel vége szakad a másfél évtizedes öldöklésnek, félelmet meg azért, mert tartanak attól, hogy az új iszlám hatalom nemcsak hogy bevezeti és kiterjeszti az egész országra a saríját (az iszlám bíráskodást), hanem egyenesen az afganisztáni tálib rendszerhez hasonló uralmat kíván kiépíteni. Az aggodalmakat erősíti, hogy a szövetség egyébként mérsékeltnek tartott vezére, Sarif Sejk Ahmed előbb tagadta a saríja bevezetésének tervét, ám később már egy erős iszlám állam kiépítését nevezte meg céljának. Utóbbit igazolja a Mogadishu utcáin feltűnően sűrűn járőröző milicistákon kívül az IBSZ első kézzel fogható intézkedése: levegőbe eresztett géppisztoly-sorozatokkal és az áram kikapcsolásával kényszerítettek több száz szurkolót hazatérésre, akik a fővárosban több helyen is felállított vetítőtermekben nézték a labdarúgó-világbajnokság mérkőzéseit. Tették ezt arra hivatkozva, hogy a mozikban erkölcstelen indiai és nyugati (főleg amerikai) filmeket is bemutatnak.
Korántsem biztos, hogy a mai status quo sokáig fennmarad. Először is a 11 iszlám törvényszék alkotta szövetség messze nem egységes, már csak azért sem, mert soraikban a legkülönbözőbb mohamedán államokból (főként Pakisztánból és az arab országokból) érkezett önkéntesek tevékenykednek. Egy részük az egyiptomi gyökerű iszlám dzsihád irányzat követője, mások pedig inkább a tálib rendszert szorgalmazó al-Kaidához kötődnek. Az iszlámon kívül egyetlen közös vonásuk van: gyűlölik az amerikaiakat. Jelenleg ugyan az előbbi, a mérsékeltebb szárny akarata érvényesül, ám elemzők két veszélyesnek ítélt szélsőséges vezért is megemlítenek, akik esetleg leválthatják Sarif Sejk Ahmedet. Egyikük, Sejk Hasszán Dahir Avijsz szerepel az amerikaiak szerint terroristagyanús személyek listáján, mert korábban az al-Kaidához kapcsolódó al-Ittihád al-Iszlamija szervezet feje is volt, míg másikuk az Afganisztánban kiképzett milíciavezér, Adan Hasi Ajro, akinek milíciája a felelős több külföldi segélymunkás, egy BBC-producer és sok szomáliai civil haláláért. Ráadásul egyes lapértesülések szerint Avijsz hamarosan az IBSZ élére kerülhet. Bár az iszlám milíciák vezérei maguk is ismert hadurak, ez a harc nem elsősorban a kormányalakítás jogáért folyik. A feltételezések szerint az IBSZ mögött az al-Kaida áll, ezt valószínűsítheti a Szomália iszlám hagyományaitól idegen, tálib típusú társadalmi-politikai-vallási berendezkedés bevezetésének félig kimondott szándéka. A másik oldalon pedig ott vannak a (Dzsibutiban állomásozó békefenntartók közvetítésével) amerikai támogatást élvező hadurak, akik hangzatos nevű – Szövetség a Béke Helyreállítására és a Terrorizmus Ellen –, ám annál kétesebb koalícióba tömörültek. Tragikomikus, hogy azok hirdettek „békeharcot”, akik másfél évtizede csak a harccal foglalkoznak.
Ha az al-Kaida megveti a lábát Szomáliában, az komoly dilemmát okoz az Egyesült Államoknak. Washington egyelőre „csak” nemzetközi konferenciát sürgetett a szomáliai rendezés érdekében, de lehet, hogy közvetlen intervencióra is rákényszerül, akármilyen nehéz is ezt az amerikaiak többségével elfogadtatni Irak után. Mindenesetre a terrorveszélyre hivatkozva latba veti befolyását a beavatkozás érdekében a Pentagon és a CIA is, mely, mint kiderült, a Nairobiban állomásozó amerikai diplomaták intését figyelmen kívül hagyva havi 100-150 ezer dollárral segítette a hadurak szövetségét. Az amerikai közvélemény és a mindenkori ellenzék azonban, ha bármiféle közvetlen katonai beavatkozásról hall, rögtön újabb „Vietnamot” kiált. És az Egyesült Államok már vallott kudarcot Szomáliában. 1992-ben, abban az évben, amikor az ENSZ adatai szerint 300 ezer szomáliai halt éhen – főleg gyermekek –, humanitárius segélyakcióként indult el az Új Remény nevű hadművelet, mely a klánseregek és az amerikaiak vezette ENSZ-békefenntartók közötti összecsapássá fajult. A hollywoodi külsőségek között végrehajtott szomáliai partraszállást az amerikai televíziók egyenes adásban közvetítették, ám azt már Ridley Scott 2001-es, A sólyom végveszélyben című, legkevésbé sem diadalittas filmjéből láthattuk, milyen gyászosan végződött: 1993 októberében egy – Aidid hadúr csapataival folytatott – tűzharcban 18 amerikai katona vesztette életét, s elrettentésül a szomáli fegyveresek másnap a középkort idézve kettejük holttestét közszemlére tette Mogadishu egyik piacterén. Bill Clinton, akkori amerikai államfő elrendelte katonáinak kivonását. Őket 1994 áprilisáig ENSZ-kéksisakosok váltották fel, ez azonban csak Washington számára volt megkönnyebbülés.
Készen áll tehát „a 22-es csapdája” George Bush számára: ha sorsára hagyja Szomáliát, azzal bírálói szerint az al-Kaidát segíti, ha meg a beavatkozás mellett dönt, kísért a Vietnam-szindróma, azzal vádolhatják, hogy politikai presztízsokokból felelőtlenül veszélybe sodorja sok-sok amerikai katona életét. Az 1993-ashoz hasonló fiaskót az elnök a választási ciklus derekán sem engedhet meg magának, különösen, hogy kül- és belföldön egyaránt élesen támadják Irak miatt.
A központi hatalomért a függetlenség megszerzése óta folytak harcok. A most fenyegető háború azonban már nem is Szomáliáról szól. A négy évtizedes, súlyos, mégis óvatos fenyegetésekkel teli szovjet–amerikai szembenállást, amelynek véres összecsapásait többnyire a fejlődő országokban (Vietnamban, Kambodzsában, Etiópiában, Angolában) vívták, mára elkerülhetetlenül felváltotta a „hagyományos” nagyhatalomként árván maradt Egyesült Államok (és hol jobban, hol kevésbé vonakodó szövetségesei), valamint egy iszlám köntösbe bújt, államiság nélküli, éppen ezért láthatatlan, kiszámíthatatlan és ellenőrizhetetlen erő harca. Szomália csupán kiszolgáltatott, szenvedő színtere ennek a megjósolhatatlan kimenetelű háborúskodásnak, s mindaddig az lesz, amíg Mogadishuban nem születik olyan politikai erő, amely egy zászló alá tudja gyűjteni a hadurakat, s az ország nem lesz képes irányítani a saját sorsát.
- Játéktér [6]