Alig ébredtünk fel az újévi másnaposságból, amikor Baráth Etele kormánybiztos Magyar Hírlapnak tett nyilatkozatából már megtudhattuk, hogy a Programiroda költségvetésének 100 milliós lefaragása következtében az iroda megbénul, holott a kiállítás teljes egészében megrendezhető volna külföldi tőke bevonásával, a kormány és a főváros minimális áldozathozatala mellett. Demszky Gábor főpolgármester ugyanakkor a 168 órának adott nyilatkozatában félti az országot az örökölt elképzelés megvalósításával járó kockázattól, és csupán járulékos rendezvényeket kívánna a fővárosban tartani. Terjedelmes interjút ad Palotás János, a VOSZ elnöke is, kemény szavakkal bírálva az Expo ellenzőit. Elismeri a vállalt kockázat nagyságát, de úgy véli, „meg kell csinálni, méghozzá jól”.
Január közepén a sajtó viszonylag csendes. Annál harsányabban rugaszkodik neki a megrendezéspártiak tábora a hónap vége felé, miközben a tárgyilagos tényközlők, illetőleg a kimondottan ellenzők szava jóval halkabb. A kormánybiztos pénzt, garanciát és új törvényeket vár a kormánytól, illetve a parlamenttől, s csak jó szervezés kérdésének tarjta, hogy az Expo fellendítse a munkaerőpiacot, lökést adjon a turizmusnak. (Magyar Nemzet) A vállalkozók viszont nem is hajlandók tárgyalni az SZDSZ közgazdászainak alternatíváiról, mely szerint a vállalkozások élénkítésének esetleg más lehetőségei is vannak, mint az 1995-ös Expo. (Magyar Hírlap) Palotás János pedig az 1989. novemberi országgyűlési határozatra hivatkozva rosszallja a döntés késlekedését, és nemzeti önbizalmunk hiányára, a sorsfordító döntésektől való húzódozásunkra panaszkodik. Az osztrák–magyar világkiállítási kormánybizottság üléséről beszámolva a Népszabadság és a Világgazdaság közli, hogy az osztrák fél a halasztást csak vis maior esetén látná lehetségesnek. Ugyancsak két cikk számol be Antall József miniszterelnök és Franz Vranitzky kancellár találkozójáról (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap), amelyekből megtudjuk, hogy a magyar miniszterelnök az önkormányzatok nemleges állásfoglalása esetén nem tartja megrendezhetőnek a világkiállítást, de bízik az eredeti elképzelés megvalósulásában. Végül egyetlen lap (Magyar Hírlap) határozott szkepszisét fejezi ki a megrendezés realitásával kapcsolatban; utal arra a sevillai tapasztalatra, hogy Spanyolországban már jóval korábban elindult a konjunktúra, s annak az 1992-es Expo legfeljebb további lökést adhat. Működőképes gazdaság, működőképes társadalom megvalósítását sürgeti, s „a világ nyolcadik csodájának” tartaná, ha a kiállítás mégis megvalósulna.
Februárban a téma folyamatosan a sajtó érdeklődésének látóterében van, és egyértelműen felerősödik az 1995-ös megrendezést pártolók hangja. Hazai és nemzetközi szakértőkre hivatkozva dominálnak az egész gazdaságra, sőt, a privatizációra is kiterjedő érvelések (szinte valamennyi napilap), értesülünk arról, hogy a beruházási ígéretek 8 milliárd dollárra (Pesti Hírlap) – legújabb híresztelések szerint 10 milliárdra (Világgazdaság) – rúgnak, előfordul a napi pártpolitikai érdekekre való hivatkozás és a szavazatvesztés rémével való fenyegetőzés, s ismét rendkívül bizakodóan nyilatkozik a kormánybiztos, miközben a magyar kormánygaranciákon túl az érintett cégek kormányainak garanciáját is sürgeti. (Reform) A Népszabadság cikkírója a korábbi, Magyar Hírlap-beli érvelést megismételve szerényen elutasítja a sevillai Expóval vonandó párhuzamot, s – magyarországi beruházási terveiről szólva – ugyancsak szerényen jegyzi meg a Fiat képviselője, hogy az Expo megrendezése, elhalasztása vagy elmaradása nem befolyásolja szándékaikat, legfeljebb konkrét időpontokat jelölne ki számukra. (Világgazdaság)
Február közepén a kép kiegyenlítettebb, bár a szavak nyomatéka nő. Miközben Demszky Gábor, Budapest bizonytalan pénzügyi helyzetét aláhúzva, csodát tart szükségesnek a megrendezésre (Pesti Hírlap), két bizakodó honatya – (Szabó Iván [MDF], Petrenkó János [MSZP]) – egymásra licitál a támogató érvekkel, s még az is elhangzik, hogy „a háborús bűnökkel körülbelül azonos tett lenne, ha elszalasztanák a világkiállítást”.
A hónap utolsó harmadában hírt kapunk a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, valamint az Építési Vállalkozók Országos Szövetsége pozitív állásfoglalásáról (Ötlet), majd a „Vállalkozók a Világkiállításért Alapítvány” létrejöttéről (Mai Nap), a Népszavában pedig ifj. Mészáros Kálmán, a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa kifejti, hogy „ez a lehetőség akár öt Marshall-segéllyel felérne”.
Március elsején a Népszavában megszólal és leteszi a voksot az Expo mellett Barsiné Pataky Etelka, s végül, március 2-án nyilatkozatot ad a Magyar Nemzetnek Antall József miniszterelnök. Állásfoglalása egyértelműen támogató, de hangsúlyozza, hogy a világkiállítást főleg vállalkozói alapon, a költségvetés minél kisebb megterhelésével kell megrendezni, nem jelenthet elviselhetetlen terheket a társadalom számára, és ha a budapesti önkormányzat elutasítja, nem lehet megvalósítani.
A párbeszéd ezután elcsendesedik – egyesek már egy Budapesten kívül felépítendő metropolisról, „Pannonvárosról” álmodnak (Magyar Nemzet) –, de 11-én bomba robban: a Magyar Hírlap „pénzügyi körökből kiszivárgott” hírei szerint a 8–10 milliárd dollárnyi befektetési szándéknyilatkozat mögött nincsen pénzügyi fedezet. Bár 14-én ugyanebben a lapban a Programiroda befektetési igazgatója, Halász Csaba az MNB-t indiszkrécióval vádolja, s állítása szerint a szándéknyilatkozatok csupán a kiírásnak megfelelően „puhák”, a hírnek utánaeredt a HVG is, s 16-i számában megszólaltatta Zimay Juditot, az MNB szakértőjét. A szándéknyilatkozatok – mondja a pénzügyi szakember – persze egyértelműen bizonyítják a külföldi cégek érdeklődését, de ez „elsősorban abban ölt testet, hogy sokan jelentkeznek kivitelezői, fővállalkozói, pénzügyi tanácsadói munkákra”. S hogy „az ominózus 8,5 milliárd dollár” hogyan jött ki? „A bankosok elképedve fedezték fel, hogy a programiroda elemzői egyszerűen összeadták a szándéknyilatkozatokban költségként, hitelként, tőkeként, finanszírozási lehetőségként jelzett összegeket.” Az MNB tehát „nem látja biztosítottnak az Expo vállalkozói alapon történő finanszírozását”.
Vajon hogyan reagál a sajtó erre a fordulatra?
Mintha mi sem történt volna, továbbra is hangos a világkiállítás megrendezésének erősödő szándékáról szóló beszámolóktól (pl. Magyar Nemzet, Népszava), politikai vádaskodástól (Népszabadság), bár a Magyar Hírlap Baráth Eteléhez intézett kérdéseiben (és az optimista kicsengésű válaszban) egy új fogalompár (világkiállítás vagy Expo) merül fel, amelyben szembekerülnek egymással a kiállítás megrendezésének szűkebb vagy tágabb értelemben vett költségei.
Mindezek után felmerül a kérdés: nem erről a vitáról írta-e véletlenül Babits Mihály szépséges sorait: „Az álmok síkos gyöngyeit /szorítsd, ki unod a valót: / hímezz belőlük / fázó lelkedre gyöngyös takarót.”
- Belföld [6]