Skip to main content

Hímezz lelkedre gyöngyös takarót

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A világkiállítás sajtója


Alig ébredtünk fel az újévi másnaposságból, amikor Baráth Etele kormánybiztos Magyar Hírlapnak tett nyilatkozatából már megtudhattuk, hogy a Programiroda költségvetésének 100 milliós lefaragása következtében az iroda megbénul, holott a kiállítás teljes egészében megrendezhető volna külföldi tőke bevonásával, a kormány és a főváros minimális áldozathozatala mellett. Demszky Gábor főpolgármester ugyanakkor a 168 órának adott nyilatkozatában félti az országot az örökölt elképzelés megvalósításával járó kockázattól, és csupán járulékos rendezvényeket kívánna a fővárosban tartani. Terjedelmes interjút ad Palotás János, a VOSZ elnöke is, kemény szavakkal bírálva az Expo ellenzőit. Elismeri a vállalt kockázat nagyságát, de úgy véli, „meg kell csinálni, méghozzá jól”.

Január közepén a sajtó viszonylag csendes. Annál harsányabban rugaszkodik neki a megrendezéspártiak tábora a hónap vége felé, miközben a tárgyilagos tényközlők, illetőleg a kimondottan ellenzők szava jóval halkabb. A kormánybiztos pénzt, garanciát és új törvényeket vár a kormánytól, illetve a parlamenttől, s csak jó szervezés kérdésének tarjta, hogy az Expo fellendítse a munkaerőpiacot, lökést adjon a turizmusnak. (Magyar Nemzet) A vállalkozók viszont nem is hajlandók tárgyalni az SZDSZ közgazdászainak alternatíváiról, mely szerint a vállalkozások élénkítésének esetleg más lehetőségei is vannak, mint az 1995-ös Expo. (Magyar Hírlap) Palotás János pedig az 1989. novemberi országgyűlési határozatra hivatkozva rosszallja a döntés késlekedését, és nemzeti önbizalmunk hiányára, a sorsfordító döntésektől való húzódozásunkra panaszkodik. Az osztrák–magyar világkiállítási kormánybizottság üléséről beszámolva a Népszabadság és a Világgazdaság közli, hogy az osztrák fél a halasztást csak vis maior esetén látná lehetségesnek. Ugyancsak két cikk számol be Antall József miniszterelnök és Franz Vranitzky kancellár találkozójáról (Magyar Nemzet, Magyar Hírlap), amelyekből megtudjuk, hogy a magyar miniszterelnök az önkormányzatok nemleges állásfoglalása esetén nem tartja megrendezhetőnek a világkiállítást, de bízik az eredeti elképzelés megvalósulásában. Végül egyetlen lap (Magyar Hírlap) határozott szkepszisét fejezi ki a megrendezés realitásával kapcsolatban; utal arra a sevillai tapasztalatra, hogy Spanyolországban már jóval korábban elindult a konjunktúra, s annak az 1992-es Expo legfeljebb további lökést adhat. Működőképes gazdaság, működőképes társadalom megvalósítását sürgeti, s „a világ nyolcadik csodájának” tartaná, ha a kiállítás mégis megvalósulna.

Februárban a téma folyamatosan a sajtó érdeklődésének látóterében van, és egyértelműen felerősödik az 1995-ös megrendezést pártolók hangja. Hazai és nemzetközi szakértőkre hivatkozva dominálnak az egész gazdaságra, sőt, a privatizációra is kiterjedő érvelések (szinte valamennyi napilap), értesülünk arról, hogy a beruházási ígéretek 8 milliárd dollárra (Pesti Hírlap) – legújabb híresztelések szerint 10 milliárdra (Világgazdaság) – rúgnak, előfordul a napi pártpolitikai érdekekre való hivatkozás és a szavazatvesztés rémével való fenyegetőzés, s ismét rendkívül bizakodóan nyilatkozik a kormánybiztos, miközben a magyar kormánygaranciákon túl az érintett cégek kormányainak garanciáját is sürgeti. (Reform) A Népszabadság cikkírója a korábbi, Magyar Hírlap-beli érvelést megismételve szerényen elutasítja a sevillai Expóval vonandó párhuzamot, s – magyarországi beruházási terveiről szólva – ugyancsak szerényen jegyzi meg a Fiat képviselője, hogy az Expo megrendezése, elhalasztása vagy elmaradása nem befolyásolja szándékaikat, legfeljebb konkrét időpontokat jelölne ki számukra. (Világgazdaság)

Február közepén a kép kiegyenlítettebb, bár a szavak nyomatéka nő. Miközben Demszky Gábor, Budapest bizonytalan pénzügyi helyzetét aláhúzva, csodát tart szükségesnek a megrendezésre (Pesti Hírlap), két bizakodó honatya – (Szabó Iván [MDF], Petrenkó János [MSZP]) – egymásra licitál a támogató érvekkel, s még az is elhangzik, hogy „a háborús bűnökkel körülbelül azonos tett lenne, ha elszalasztanák a világkiállítást”.

A hónap utolsó harmadában hírt kapunk a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara, valamint az Építési Vállalkozók Országos Szövetsége pozitív állásfoglalásáról (Ötlet), majd a „Vállalkozók a Világkiállításért Alapítvány” létrejöttéről (Mai Nap), a Népszavában pedig ifj. Mészáros Kálmán, a Pénzügykutató Rt. tudományos főmunkatársa kifejti, hogy „ez a lehetőség akár öt Marshall-segéllyel felérne”.

Március elsején a Népszavában megszólal és leteszi a voksot az Expo mellett Barsiné Pataky Etelka, s végül, március 2-án nyilatkozatot ad a Magyar Nemzetnek Antall József miniszterelnök. Állásfoglalása egyértelműen támogató, de hangsúlyozza, hogy a világkiállítást főleg vállalkozói alapon, a költségvetés minél kisebb megterhelésével kell megrendezni, nem jelenthet elviselhetetlen terheket a társadalom számára, és ha a budapesti önkormányzat elutasítja, nem lehet megvalósítani.

A párbeszéd ezután elcsendesedik – egyesek már egy Budapesten kívül felépítendő metropolisról, „Pannonvárosról” álmodnak (Magyar Nemzet) –, de 11-én bomba robban: a Magyar Hírlap „pénzügyi körökből kiszivárgott” hírei szerint a 8–10 milliárd dollárnyi befektetési szándéknyilatkozat mögött nincsen pénzügyi fedezet. Bár 14-én ugyanebben a lapban a Programiroda befektetési igazgatója, Halász Csaba az MNB-t indiszkrécióval vádolja, s állítása szerint a szándéknyilatkozatok csupán a kiírásnak megfelelően „puhák”, a hírnek utánaeredt a HVG is, s 16-i számában megszólaltatta Zimay Juditot, az MNB szakértőjét. A szándéknyilatkozatok – mondja a pénzügyi szakember – persze egyértelműen bizonyítják a külföldi cégek érdeklődését, de ez „elsősorban abban ölt testet, hogy sokan jelentkeznek kivitelezői, fővállalkozói, pénzügyi tanácsadói munkákra”. S hogy „az ominózus 8,5 milliárd dollár” hogyan jött ki? „A bankosok elképedve fedezték fel, hogy a programiroda elemzői egyszerűen összeadták a szándéknyilatkozatokban költségként, hitelként, tőkeként, finanszírozási lehetőségként jelzett összegeket.” Az MNB tehát „nem látja biztosítottnak az Expo vállalkozói alapon történő finanszírozását”.

Vajon hogyan reagál a sajtó erre a fordulatra?

Mintha mi sem történt volna, továbbra is hangos a világkiállítás megrendezésének erősödő szándékáról szóló beszámolóktól (pl. Magyar Nemzet, Népszava), politikai vádaskodástól (Népszabadság), bár a Magyar Hírlap Baráth Eteléhez intézett kérdéseiben (és az optimista kicsengésű válaszban) egy új fogalompár (világkiállítás vagy Expo) merül fel, amelyben szembekerülnek egymással a kiállítás megrendezésének szűkebb vagy tágabb értelemben vett költségei.

Mindezek után felmerül a kérdés: nem erről a vitáról írta-e véletlenül Babits Mihály szépséges sorait: „Az álmok síkos gyöngyeit /szorítsd, ki unod a valót: / hímezz belőlük / fázó lelkedre gyöngyös takarót.”




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon