Skip to main content

Füttyentett a főnök

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A főhivatalnok szerző nem vitatkozik, írásának első mondatában eldönti, hogy kinek van igaza. Régi (újmódi) hivatali gőggel leszögezi, hogy az általa kifogásolt írás szerzője híján van az önkormányzati és közigazgatási alapismereteknek is.

A folytatás sem nélkülözi az „anyázást”, annál inkább a tárgyszerű cáfolatot.

Természetes és érthető, hogy a főosztályvezető úrnak tetszik a kormány által beterjesztett törvénytervezet (melynek születésénél feltehetően maga is bábáskodott). De érthetetlen az az intolerancia, amellyel elutasítja a törvénytervezet más (nem BM-es) olvasatát, sőt megkérdőjelezi vitapartnere hozzáértését és jóhiszeműségét.

Jómagam önkormányzati aspektusból vizsgáltam meg a szóban forgó törvényjavaslatot. Úgy is mint gyakorló önkormányzati képviselő, úgy is mint egykori helyi tanácsi titkársági osztályvezető. (Tudom, egykori és mai rangban poros nyomába sem léphetek a jelenleg minisztériumi nagyfőnök, nemrégen még megyei nagyfőnök vitapartneremnek. Érdekes az élet. A pártállam feltétlen lojalitást követelt a hivatalnoki karától – a legalább megyei vezetőktől ennél valamivel többet is –, aki ezt a többletet nem nyújtotta, nem lehetett nagyfőnök, és akinek a feltétlen lojalitása megkérdőjeleződött, nem lehetett hivatalnok. A pártállamban. Most pedig az Előbbi mint jó szakember ma is nagyfőnök, és az Utóbbit minősíti.)

Ebben a helyzetben nem kétséges, hogy ki a jobb szakember, hogy kinek van igaza, így nincs is értelme az olvasót hosszas szakmai polémiával untatni. Annál is inkább, mert valódi vitapartnernek csak egy másik önkormányzati képviselőt vagy tisztségviselőt tekintenék, olyat, aki arról próbálna meggyőzni – a vita tárgyát képező törvénytervezet kapcsán –, milyen remek dolog, hogy a kormányzat a lakosság mindennapjait érintő, azt meghatározó és befolyásoló hatósági jogkörök nyűgét levéve a vállukról „tehermentesítik” az önkormányzatokat, polgármestereket.

A tudós szerző két megállapítására mégis reflektálnék. Az egyszerű, gyakorló önkormányzati képviselői észjárással fel nem fogható, hogy vajon miért áll közelebb a település lakóinak képviseletében eljáró önkormányzati képviselő-testülethez a beilleszkedési zavarokkal küzdő kiskorúak oktatásának segítése, mint a falu (város) közművelődési tevékenységének irányítása, meghatározása.

A főosztályvezető úr állítólag nem tudta a cikkemből kiolvasni, hogy az általam olyannyira fanyalogva fogadott törvénytervezetben foglaltak helyett valójában milyen megoldás tetszene nekem.

Úgy gondolom, ez csak egy csalafinta költői kérdés, hiszen a főtisztviselő szerző írásából egyértelműen kitűnően nagyon is jól értette azt, hogy mi nem a kormány (és a minisztériumok) füttyére, hanem a saját muzsikánkra szeretnénk táncolni.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon