„Az a kultúrafogalom, amely mellett síkraszállok (…) lényegében szemiotikai jellegű. M. Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom.” (C. Geertz)1
A szociális munkás mint a kultúra megjelenítője
A segítő tevékenység mint foglalkozás már önmagában is kulturális fejlemény, mivel az emberek közötti erkölcsi tartalmú érintkezést testesíti meg. Kialakulása és intézményesülése a társadalomfejlődés egy meghatározott minőségéhez kötődik. Ebben a dolgozatban azt vizsgálom, hogy a polgári társadalom politikai-gazdasági-kulturális feltételrendszerében kialakult tevékenység milyen módosulásokon megy át a magyar valóság kulturális mezőjében.
A szakmai képzés 17 évvel ezelőtt a több mint 100 éves nyugati tapasztalatok átvételével kezdődött. A szociális munka intézményi keretei a felvilágosodás ihlette politikai és szociális eszmék talaján fejlődtek ki. A polgári társadalom folyamatosan önmagára rákérdező és e reflexiókat praxissá formáló intézményesülésébe épült be a szociális szakma, amely az addig kizárólagos segítő professzióként gyakorolt orvosi gyakorlattal szemben határozta meg önmagát. Emancipációs harca a medicinális modellel szembeni érvényesülésért és általános társadalmi elfogadtatásáért folyt.
A több mint másfél évtizede kiépített képzés anomáliáinak egy része talán kivédhető lehetett volna, ha a ’70-es évek elején indított szociológus-, majd a ’80-as évek szociálpolitikus-képzéséhez hasonlóan néhány évig másoddiplomásként indultak volna a szakok, mindenekelőtt azoknak a szakembereknek, akik addig már éveket-évtizedeket töltöttek el a gyermekvédelemben, az idősgondozásban, a büntetés-végrehajtáshoz kapcsolódó és egyéb területeken. Mivel a középiskola befejezését követően 18-19 éves fiatalok kezdik ezen a szakon tanulmányaikat, ma a szociálismunkás-képzésben három fő hallgatói csoportot lehet megkülönböztetni. Elsőként azokat említem, akik számára ez csak átmenet, vagy inkább ugródeszka, a magasabb státust ígérő területek, a pszichológia, a közigazgatás, a jogi tanulmányok vagy a média felé. Ide sorolhatók azok is, akik számára ez a stúdium volt az egyetlen esély a diplomaszerzéshez. Sikerült olyan alacsonyra levinni a bekerülési küszöböt, hogy így azok számára is teljesíthetővé válik, akik felsőfokú képzésbe egyébként nem kerülnének be. És aki bekerült, bárhogyan is teljesített, előbb-utóbb „szakember” lett. Az olvasással szembeni általános ellenállás az egyetemi képzésekbe is beszűrődött, így nehéz közvetíteni az önálló gondolkodáshoz és cselekvéshez szükséges társadalmi, történeti, kulturális és elméleti ismeretanyagot. Ez nagyban korlátozza az elméleti ismeretek átadásának lehetőségét.
A második csoport már a képzés kezdeti időszakában tájékozódik, ügyesen felméri az erővonalakat, igyekszik személyes kapcsolatokat is kiépíteni, és eleve a magasabb presztízsű egyetemi-főiskolai oktatói pályát célozza meg. Ez persze más szakmákban is így van, ám a szociális munka esetében azért szembetűnő a jelenség, mert az átadható szakmai tudást azok a tapasztalatok érlelik, amelyeket a praxisban lehet megszerezni. Végül a harmadik csoportba azokat sorolom, akik valóban a szociális szakmát választották, akik valóban hivatásuknak tekintik, hogy nehéz sorsú, válságos helyzetbe került embereken segítsenek.
A szociális munka alkalmazott módszerei közül az esetkezelés már a képzésben is kiemelt szerephez jut. Az esetkezelés képzésbeli dominanciája a hallgatók életkori érdeklődésével is magyarázható: az önismeretre való igény s az ezt kielégítő pszichológiai ismeret erre teszi nyitottá a diákokat. Az esetkezelés személyes interakció, amely minden kockázata ellenére átláthatóbbnak, kezelhetőbbnek tűnik, mint a nagyobb rendszerek, eközben azonban a személyes élmény hiányában a „kliens” üres fogalom marad. Az esetkezelés túlpszichologizálása arra a tévútra viszi a majdani szociális munkást, hogy amolyan kis terapeutaként kezelje a problémákat, de a tágabb összefüggések, a társadalmi háttér kritikus megközelítése nélkül.
A képzés arculata ráadásul a valóság képe: az esetkezelés, még a legdemokratikusabb attitűd esetén is magában rejti az aszimmetrikus kapcsolat jellemzőit. A kapcsolat belső dinamikája mellett a háttérben a hierarchia is meghúzódik. Az esetkezelés mindenkor egy meghatározott intézményhez kötődik, ennek védettségébe vagy éppen kiszolgáltatottságába a szociális munkás is bele van kötve. Ebben a leszorítottságban a szakmát lendületes türelmetlenséggel kezdők is fokozatosan elvesztik kezdeményezőkedvüket és önálló véleményalkotási bátorságukat. Az intézményen belüli konfliktuskerülésből értelemszerűen kívülre helyeződnek a feszültségek, s ami ennek eredményeként látható: a szociális munkások feladatokat hajtanak végre, tudomásul véve a létező kereteket, korrekt módon teljesítik az intézményi elvárásokat, de kevés kockázatot vállalnak.
Szociológiai közhely, hogy minél erőteljesebben ágyazódik egy szakmai tevékenység a hétköznapi élet gyakorlati viszonyaiba, annál alacsonyabb a presztízse: a szociális munka köztudottan még a kliensek stigmáját, azaz mindazoknak az emberi-társadalmi problémáknak a bélyegét is viseli, amelyek tevékenységének tárgyát jelentik. A szakmai önsajnálattal szemben a kritikai magatartás jelenthetne elmozdulást. De a szakma képviselői gyakran leragadnak az egyedi problémák sorolásánál, anélkül hogy mélyreható, intézmény- és jogkritikai elemzéssel keresnék a magyarázatot és a racionális megoldásokat. S ez – úgy vélem – nem független az elméleti ismeretekkel szembeni ellenállástól.
Tipikus példa a jogszabályi inkongruencia kezelése. A krízisbe került családok átmeneti lakhatását biztosító intézmények feladatai között a jogszabály a gyerekek számára teljes körű ellátást ír elő. Ebbe a napi többszöri étkezés, ruházkodás, ingyenes tankönyv és zsebpénz biztosítása tartozik. Szakmai fórumok kimeríthetetlen témája a működési költségek fedezetének hiánya, a kötelező állami feladatok, létszámkvóták és a financiális támogatás – finoman szólva is – disszonáns viszonya, a jogszabály kritikája azonban a teljesíthetőség szempontjából vetődik fel. Az a kérdés ilyenkor elsikkad, hogy voltaképpen mi is lenne a szociális munkás feladata. Az állami jótékonykodás közvetítőiként milyen elvi alapon juttathatnák el a felnőtt klienseket annak belátásáig, hogy önmagukért és gyerekeikért elsődlegesen ők a felelősek? A teljes körű ellátás életidegen követelménye a szakma képviselőit adományosztó személyzetté degradálja, s egyben hitelteleníti mindazokat az erőfeszítéseket, amelyeket a szakemberek a parazita életmódra berendezkedett, indolens szülők magatartásának megváltozásáért tesznek.
A szavak és a tettek közötti eltérés az intézményi együttműködés hiányában is tetten érhető. Az intézmények közötti kapcsolattartásban az elemi illemszabályok sem mindig működnek, a szakmai rivalizálás pedig számos esetben a célracionális cselekvést fékezi le. Az együttműködést tovább terheli az intézmények túlburjánzása, politikai látszatintézkedésekként újabb és újabb funkció nélküli, költségvetési támogatásból működtetett szervezetek létesítése, mint az Esélyek Háza vagy az ún. gyermekjogi képviselő, valamint a sem nem civil, sem nem állami szervezetek kétes pozíciói. Miközben a meglévők is folyamatos fenntartási gondokról panaszkodnak, addig e hangzatos nevű árnyékhivatalok pozícióhalmozásra, illetve más területen alkalmatlan emberek foglalkoztatására szakosodtak.
Az együttműködés nehézségeire az önkormányzatok, az állami apparátus különböző szintjei összefüggésében az alábbiakban még kitérek. E helyütt kiemelem, hogy a pszichiátriával – kevés kivételtől eltekintve – a kommunikáció is szinte lehetetlen, ami e szakma külön szociológiai elemzését igényelné. Mintha kulturálisan kialakult státusát befelé fordulásával próbálná megtartani.
A szociális munkás mint a kultúra értelmezője
Geertz meghatározását követve tekinthetjük a szociális munkát olyan tevékenységnek, amelyben minden jelenséget kulturális kifejezésként értelmezünk: saját szerepünket, intézményes viszonyainkat, saját és mások kommunikációját. A szociális munkás szerepe hagyományosan két fő tevékenységet takar: a kontrollálót és segítőt. A kontrolláló funkció olyan ellentmondásokkal terhes, amelyekkel e területen dolgozva mindenki szembesül. Minek a nevében, kit, illetve mit kontrollálunk? Ez a szerep csak mesterségesen választható el a segítéstől, hiszen mindkettő annak a helyzetnek az értelmezésétől függ, amelybe beavatkozunk.
Minden kliens valamilyen történetet ad elő. Az egyik lehetséges megközelítés az idősíkok mentén történő előadásmód: múltbeli történések hangsúlyozása, amely alkalmas arra, hogy megjelenítse a passzív elszenvedő személyiséget. Kiemelheti a jelent, amelyből a körülmények hálójában vergődve keresi a kiutat. Aki a lehetséges megoldásokhoz keres szakszerű támogatást, az már eldöntötte, hogy saját részvétele nélkül nincs jövőbeli kiút. A szociális munkás ennek megfelelően értelmezi azt a kulturális mintát, amelyet a kliens felkínált, s ez határozza meg a kezdeti viszonyt is. Az első változat a determináltságra hangoltságot váltja ki, amelyből a segítő és kontrolláló magatartás egyaránt következhet: aki megtapad a múltban, azt csak erős támasztékokkal lehet onnan kiemelni, s ez hangsúlyosan kontrollálást jelent abban az értelemben, hogy csak az erőteljes és közvetlen irányítás lendítheti ki a másikat a szenvedő, önsajnáló állapotból. De a szakmát gyakorlók körében nem ritka a félreértelmezett empátiából a felmentő és gondoskodó, azaz a sajnálkozó gyámkodás.
Mária 13 éves gyermekével kérte felvételét a családok átmeneti otthonába. A 40 év körüli, szép arcú, ápolt megjelenésű nő botra támaszkodva és a fizikai fájdalmat kifejező látványos mimikával adja elő történetét: mire gyerekét megszülte, egyedül maradt, különböző segédmunkákból tartotta el kettőjüket. Eredeti családjára nem számíthat, élettársi kapcsolatából is azt emeli ki, hogy ő mindig mindenkinek segítséget nyújtott, de őt mások kihasználták, jó szándékát félremagyarázták, ezért maradt egyedül. Súlyos gerincbetegsége miatt a hosszú idejű táppénz alatti jövedelemből nem tudta az albérletet fizetni, ezért kényszerül intézményi támogatást igénybe venni. Az átmeneti lakhatási lehetőséget nyújtó intézménnyel kötendő szerződés a munkából származó jövedelem meghatározott hányadának felhalmozását írja elő mint az önálló élet újrakezdésének feltételét, e cél érdekében Mária rövid határidőt kap a munkába állásra, amire azonnali reakcióként képtelennek mondja magát. A szociális munkás tájékozódott – a kliens tudtával – orvosánál, aki indulattal közölte: hisztériáról és nem drámai betegségről van szó. Ezután egy beszélgetés alkalmat adott arra, hogy világossá váljék: a családi intézményben mindegyik családtag érdekében dolgozunk, így nem támogatjuk, hogy fiát betegápolóként „használja”. Ettől a pillanattól M. saját aktivitásának eredményeként pár napon belül talált olyan munkahelyet, amely az előzőkhöz képest státusemelkedést is jelentett számára. Derűsen, örömmel ment dolgozni, a fájdalom teátrális bemutatásának nyoma sem maradt. Egy ideig – a játszma később újra kezdődött. A begyakorolt élettechnikát ugyanis csak időlegesen tudta felfüggeszteni a direkt szakmai kontroll.
Az élethelyzet rögzülését a gyenge, elesett, tehetetlen pozíciójában egyfelől egzisztenciális érdek, másfelől kulturális minták erősítik: betegnek, gyámoltalannak lenni ma nagyobb esélyt kínál a társadalmi státus megőrzésére, mint a munkanélküliség, a megalázó alkalmi munka. Másfelől kulturálisan is támogatott az a magatartás, amellyel a kliens a sors áldozataként, külső erőknek, körülményeknek alávetett tárgyként jeleníti meg önmagát – így mások felelősségévé tehető a megoldás lehetősége is. A szegénység, amelynek enyhítése elsődleges társadalmi-politikai feladat, nem takarhatja el azt a kérdést, hogy milyen mértékben játszik szerepet fenntartásában az a több évtizedre visszanyúló szociológiai-szociálpolitikai álláspont, amely a problémák megoldásához folyamatosan az „államért” kiált – alanyi jogként megerősítve a tehetetlenséget és az önbecsülés hiányát.
A múlt foglya az a személyiség is, aki nem gyengének éli meg önmagát, hanem olyan hiányok terhelik az életét, amelyekkel egyedül nem képes megküzdeni. Ezt jelenti a klientúra nagy hányadát alkotókat sújtó iskolázatlanság, települési hátrány, az ezekkel is összefüggő munkanélküliség és a megélhetés elemi gondja. A munkamódszerek redukciója a képzés során éppen itt üt vissza igazán, hiszen ezeket a helyzeteket csak szélesebb ismeretek birtokában lehet átlátni. A közösségeket sújtó települési hátrányok kizárólag esetkezeléssel nem háríthatóak el, itt a legmélyebb kulturális hagyományok bénítják meg a kitörés lehetőségét: a tudatlanságból és félelemből táplálkozó passzivitás, a zárt közösségek belső szabályainak kötöttségei, valamint a helyi hatalmi viszonyok. A beavatkozásnak – a kontroll és segítés értelmében – ezekben a helyzetekben egyidejűleg kell irányulnia az intézmények, döntéshozók gyakorlatára és a problémáik enyhítését másoktól várókra egyaránt.2
Az intézményes segítséget igénybe vevőknek, az arra rászorulók körének társadalmi-kulturális jellemzői rendkívül széles skálán mozognak, ami az emberi problémák differenciáltságából következik. Az iskolázatlanságból, települési hátrányból, a családi háttér eredendő hiányából fakadó életdeficit más beavatkozást igényel, mint a családi krízis. Ez természetesen nem zárja ki, hogy mindezek együtt jelentkezzenek egy emberi sorsban. Ha a társadalmi periférián való létezésben alig nyílik alternatíva más életút felé, a közösség hagyományként értékelt, valójában tehetetlenségből fenntartott szokásai alakítják a benne élők életét, s az egyéni választás lehetőségét mind a közösségi kultúra – ami sokszor egyszerűen civilizálatlanság –, mind a tágabb társadalmi környezet elfojtja. Mindenesetre ezekben a helyzetekben merülnek fel legélesebben a szociális munka morális-politikai kérdései.
Az ebből fakadó dilemmákat az egyetemes politikai eszmék talaján tárgyalja A. Finkielkraut, aki szerint „…a szabadság egyetemes jog, és csakis a felvilágosult ember mondható szabadnak. Ők azok – a felvilágosodás nagy szellemei –, akik a közhatalommal szemben megfogalmazták a két elválaszthatatlan követelményt: tisztelni az egyén autonómiáját, és a műveltség által mindenkit megajándékozni azzal a lehetőséggel, hogy valóságosan autonóm lehessen. (…) A mi transzcendenciától kiürült világunkban a kulturális identitás garantálja azokat a barbár hagyományokat, melyeknek igazolására Isten már nem képes. Az a fanatizmus, amely az égre hivatkozik, védhetetlen, ám az, amelyik a maga ősiségével és különbözőségével kérkedik, bírálhatatlan. Isten halott, de a Volksgeist erős. De ne feledjük, hogy az emberi jogokat az elsőszülöttségi jog ellenében vezették be, amely nagyon mélyen meggyökeresedett az öreg kontinensen, és hogy az európai individuum saját kultúrája rovására hódította meg az egyik szabadságjogot a másik után, s hogy végül – általánosságban fogalmazva – Európa szellemi alapját éppen a hagyomány kritikája képezi.”3
A partikuláris kultúrák, szubkultúrák jogainak és értékeinek politikai elismerése tabuvá tett olyan kérdéseket, amelyeket azonban a mindennapi életben kényszerűen kezelni szükséges. Érinthetetlenné vált a sok gyerek vállalásának, a munkamorálnak, az együttműködési készségnek mint kulturális jelenségnek a problémája. A rasszizmus „szégyenfoltját”4 vonja magára, aki felveti, hogy számos esetben a sok gyerek a szegény családokban, s hangsúlyozottan nem csak a cigány családokban, nem a nagycsaládért születik, azaz nem idealizálandó kulturális jelenség, hanem deklaráltan jövedelmi forrás, és a nagyobb gyerekek tanulási, azaz mobilitási esélyei a további gyerekek születésével arányosan csökkennek, valamint a korai szexuális élettel és következményeivel újratermelődik a szegénység és a gyerekek elhanyagolása.
Település széli viskóban egymást követően születtek a gyerekek, akik közül a legidősebbnek már 6 éves korától csak a földön jutott alvóhely, s ahogy a mindenkori legkisebb kötötte le az anyát, úgy lett Annából „kisfelnőtt”: ő látta el a kisebbeket, vigyázott rájuk, s el kellett tűrnie testvéreitől az agresszió legváltozatosabb formáit, amivel szemben anyjától soha nem kapott védelmet. Az iskolában ápolatlansága, kötekedése miatt társai kiközösítették, a tanítók nehezen kezelhetőnek, de intelligens gyereknek tartották. A gyerekjóléti szolgálat vállalta, hogy délutánonként külön foglalkozik a kislánnyal, s ahogy szelídült a viselkedése, úgy váltak képességei egyre kifejezettebbekké. Nyilvánvaló volt, hogy az anyja részéről pusztán eszközként használt gyerek ebben a környezetben csak ott folytathatja, ahol a szülei tartanak: deviáns magatartásukkal kivívott közmegvetés tárgyaként. Az anya a számára felajánlott munkalehetőség helyett az újabb tehességet választotta. Határozott programként fogalmazódott meg, hogy a cigány gyerekek számára létesített tehetséggondozó képzésben történő elhelyezés lehet a perspektíva. Anna lelkesen és kíváncsian készül, a szociális munkások és a tanárok támogatásával, csak egyetlen akadály látszik: az anya, aki magánál akarja tartani. S ebben a szándékban legkevésbé a gyerek iránti ragaszkodás ismerhető fel. Jelenleg ötödik gyermekét várja.
Ezekben a konfrontatív helyzetekben világos két kulturális miliő találkozása, amelyben a kontroll a gyengébb pozíciójú gyerek érdekét szolgálja, hogy képes legyen majd életlehetőségek között választani. A szakmára is rátelepedő politikai korrektség jegyében nyilván azonnal alkalmazhatók jelzők, kategorizációk – ezeket időleges és mesterséges homlokzatoknak látom. Az elköteleződést egy ügy, nevezetesen a társadalmi igazságtalanság enyhítése mellett nem tartom azonosíthatónak egy differenciálatlan ember- és társadalomképbe kapaszkodó normatív magatartással, sőt, következményeit tekintve kifejezetten kontraproduktív lehet.
A szociális munkás mint a kultúra alakítója
A szakmai előírások, a kliens autonómiáját hangsúlyozva, nem kezelik ezzel azonos jelentőséggel a kliens felelősségét, amelyet pedig minden ember saját és mások életéért visel. Ebbe beleértendő az is, hogy mit tett, illetve nem tett a jelenlegi helyzet kialakulásáért, és mit hajlandó tenni ennek megváltozásáért. Az emberi – személyiségi és állampolgári – jogok univerzalitása azt jelenti, hogy mindenkit, minden helyzetben megilletnek. Tehát a legszűkebb személyes életvilágban egymással kölcsönös függésben levő embereket is. Következésképpen a családon belül vagy az intézményekkel való kapcsolatban átélt jogfosztásnak egyaránt létezik cselekvője és elszenvedője. A beavatkozás az egyik fél érdekében a másikkal szembeni fellépés, az ő korlátozása. Ennek legtipikusabb színtere a szülő–gyerek viszony, de igaz a munkahelynek, az állami és egyéb intézményeknek kiszolgáltatott ember viszonyaira is. A családon belüli erőszak közbeszéddé válása és jogi szabályozása mára olyan kulturális fejlemény, amely kitágítja a felelősség fogalmát. A testi erőszak ma már büntethető, de kevés eszköz áll rendelkezésre annak elfogadtatására, hogy a szavak, a hangsúlyok, s a verbális kommunikációt kísérő egyéb módok a gyengébbet teszik kiszolgáltatottá. Emögött az a kulturális deficit áll, amely természetesnek tekinti, hogy az erősebb pozíciójú egyén hatalommal rendelkezik a másik ember személyisége, azaz élete fölött. A nyers, durva hang, a folyamatos felszólító mód, a tiltások ugyanúgy nem vesznek tudomást a másik autonómiájáról, mint ahogy sok esetben eszközként használják a gyereket vagy idős családtagot az erősebb kiszolgálására. E magatartással az erősebb pozíciójú családtag – nem minden esetben a szülő, hanem a fiatalabb az idős, beteg emberrel szemben – saját, máshol felgyülemlett sérelmeit vezeti le a védtelenebben.
Az eredendő kapcsolatok hiánya vagy korai sérülése miatt, majd az intézeti hospitalizálódás, illetve a mentális állapot következményeként olyan űr keletkezik a személyiségben, amely képtelenné teszi a decentrálásra. De szellemi képességektől függetlenül is általános kulturális hiány a gyereknek mint személyiségnek az elismerése, amibe beletartozna az a tudás is, hogy minden esemény, hatás, történés személyiséget formáló élménnyé válik.
A kis faluban élő szülők között nagy a korkülönbség: az összetartozást az ismétlődő terhességek igazolják. Mindkét szülő alacsony értelmi szintje mellett az együttműködés további akadálya, hogy az egymás közötti kapcsolatukban is kizárólag indulataik kifejezésére képesek: a mozgássérült, rokkantnyugdíjból élő apa alkoholizálása, pénzköltése, féltékeny dühkitörései és az asszony folyamatos kiabálása együttesen teremtik meg a családi légkört. Az anya gyerekei felé is egyetlen kommunikációs stílust gyakorol: a visítozó, fülsértő ráripakodást, kizárólag tiltástartalommal.
Kihívó megjelenésű és viselkedésű lányuk 15 évesen ismerkedett meg egy nála 10 évvel idősebb férfival. A szülők úgy vélték, hogy az ellenőrizhetetlen elkószálás helyett nagyobb biztonságban van a lányuk, ha befogadják a fiút. A szűk kis parasztházban biztosították a közös fekvőhelyet, amelyet a 12 és 7 éves fiútestvérekkel közös szobában helyeztek el.
A 12 éves kisfiú, Zoltán egyre zaklatottabb, magába zárkózott, csavarog, majd rákérdezésre jelzi, hogy nem szeret hazamenni, fantáziadús vágytörténeteket ad elő, amit az iskolában és otthon is kóros hazudozásnak tekintenek, miközben panaszkodnak a gyerek kezelhetetlen magatartására. Ezt észlelve, a szociális munkás felkereste a szülőket, hogy tájékozódjon, és segítsen megértetni a szülőkkel a gyerek állapotát. Magyarázatának hangsúlyos eleme lányuk szexuális élete, amelynek a vele közös szobában tartózkodó gyerekek tanúi lehetnek, s ez bennük feszültséget, szorongást válthat ki. A szülők először tagadják, hogy az egy ágyban fekvő férfi és lányuk között erről szó lehet, majd egyre dühösebben utasítják vissza a Zoltán magatartása és e helyzet közötti összefüggést.
Rövid idővel ezután, azzal az indokkal, hogy lányuk udvarlóját kifogásolta, másik szociális munkással kezdeményeznek kapcsolatot. S bár a történet és a tragédia között vélhetően nincs összefüggés, mégis lezárásként: a kisfiú két év múlva agytumorban meghalt.
A szociális munka gyakorlatában ismétlődően felmerülő helyzet, hogy kivel azonosulunk: a sérült szülővel vagy az ő agressziójának kiszolgáltatott gyerekkel? Elméletileg, tankönyvi anyagként a kérdés bölcsen megválaszolható: „mindkettővel, másként.” Valójában a szakmai elvek és politikai eszmék a mindennapokban sorsokat alakító döntésekké szűkülnek, s ezen a szinten csak tompán világító háttérfények lesznek. A szükséges figyelemfelhívó, mozgósító kampányok egy-egy addig elhanyagolt társadalmi jelenség, mint a családon belüli erőszak ügyében a konformizmus talaján mechanikus értelmezési keretté válnak. Ez a gyakorlat elsősorban a bürokratikus apparátus részéről tanúsított túlbiztosításban jelenik meg, s különösen ott tapasztalható, ahol a hiányos felkészültségű ügybuzgalom hatósági beavatkozásban ölt testet.
Éva 24 évesen hagyta el a középsúlyos értelmi fogyatékossággal élők számára létesített intézetet. Miután születésétől állami nevelt volt, addig hol nevelőszülőknél, hol rokonoknál vagy lakásotthonban töltött néhány évet. Az intézet támogatásával hozzájutott a kisvárosban egy szoba-konyhás, komfort nélküli lakáshoz. Majd megismerkedett egy nála jóval idősebb hajléktalan férfival, aki hozzá költözött. Az együttélésből születő gyerekhez az apa rendkívül ragaszkodott: rendszeresen dolgozott, minden házi munkát elvégzett. A napjait otthon töltő Éva eközben a férfi által keresett pénzből – némi túlzással – másnaponként újabb mobiltelefont, szórakoztató berendezéseket vásárolt. Sem személyes testi, sem környezetének higiéniájával nem törődött, a védőnő és gyerekorvos folyamatosan felhívta figyelmét a gyerek gondozásának szükségességére, a szociális munkás szinte naponta felkereste és adott tanácsokat az időbeosztásra, a feladatok fontossági sorrendjére, a kisgyerekkel való foglalkozásra. Mindezek ellenére Éva egyre durvábban bánt a gyerekkel és az apával, akit a későbbiekben a hatóságnál testi bántalmazással vádolt, amihez azonnal jelentkeztek tanúk a férfi állítólagos brutalitásának bizonyítására. A büntetőeljárás elindult, s csak a szociális munkás fellépése következtében tisztult ki a kép a reális helyzetről: ily módon akar megszabadulni É. a férfitól, aki kényszerűségből és a gyerek biztonsága miatt nem választhatja a távozást.
Csak addig halasztható a gyerek kiemelése, amíg az apa még elviseli az elhanyagoltságot, az artikulátlan hangokat, éhesen, nehéz fizikai munkával megszerzett jövedelmének elherdálását. Hacsak az intenzív irányítás nem eredményez mégis valamelyes változást.
A gyermekvédelmi gyakorlatból számos esetet emelhetnék ki annak bemutatására, milyen korlátozott eszköztárral rendelkeznek a szakemberek az állami gondozásból kikerülő, szellemileg sérült fiatal anyák irányítására. A korai, véletlenszerűen bekövetkezett terhesség után már csak azért folyik a küzdelem, hogy minél későbbre tolódjon az az időpont, amikor a gyerek érdekében a kapcsolat megszakításáról lehet csak dönteni.
Alapvető személyiségi jog annak eldöntése, hogy valaki hány gyereket vállal. De kulturális és politikai tabutéma annak a dilemmának a felvetése, hogyan működjék a gyermekvédelem a születendő gyerekek esetében, akiknek fájdalommal teli életútja előre prognosztizálható.
Az intézmények hálójában
Anélkül, hogy politikai kérdésekkel foglalkoznék, megkerülhetetlen annak a folyamatnak a felidézése, amely 16 éve a társadalomban a politika irányításával zajlik. Az élet minden területére kiterjedő jogalkotás olyan új intézményeket hozott létre, amelyek a magán- és közélet kultúráját lennének hivatva átalakítani. Az önkormányzatok mint a helyi közösségek választott képviselői elvileg az adott település kulturális hagyományaira építve érvényesíthetik a közösségi érdekeket. Az érvényesítendő érdekek változást követelnek, a kulturális minták azonban a történelem kövületeiként az eddigi viszonyok és magatartások fenntartásának irányába hatnak. Ekképpen termelődött folyamatosan újjá – legfeljebb csak más szervezeti keretben – az egyenlőtlenségek, a kiváltságok és alárendeltségek kibogozhatatlan hálója. „Nincs demokrácia demokraták nélkül” – fogalmazott tömören Fukuyama. De miből születik a demokrata? Milyen szocializációs folyamat révén, mennyi idő, hány nemzedék alatt lesz természetes közege a magyar társadalomnak a demokrácia?
Az uralmi viszonyok legközvetlenebb megjelenítése az a mód, ahogyan emberi problémák, válsághelyzetek nyelvi kódokká válnak. Az a forma, amiben a nyelvi kódok révén emberi élethelyzetek, problémák és válságok megjelennek, világosan fejezi ki az adott kultúra fogékonyságát, szenzitivitását ezekre az emberi létállapotokra. A racionális fogalmi apparátus mint e helyzetek feloldásának eszköze pedig meglehetősen szűk körben képes a folyamatos kommunikáció előidézésére. A szociális szakma kiépülése a képzések és az egyre bővülő intézményi hálózat révén annak a nyugati társadalomnak a kultúrájából táplálkozik, amelynek több száz éve az egyén az alapegysége. Az individuális jogok elsődlegessége az állampolgári lét elismerését és megerősítését szolgálja, erre épülhet a felelősség, az egyéni életút szabad választása. A magyar történelem – ami nem csak az elmúlt évtizedeket jelenti – terheként az egyéni öntudat a társadalom felsőbb rétegeihez tartozók jellemzője volt, s mind a mai napig, bár új osztállyal, az is maradt. A mindennapi beszédmód, mint a társas érintkezés közvetítője, oly mértékben szétszakadt kulturális és hatalmi csoportok szerint, hogy a társadalmi integráció már ezen az alapszinten is kérdésessé vált.
A helyi igazgatás nyelvi készlete nem csak stílusában jeleníti meg azt a hierarchikus viszonyt, viszonyt, amely a végrehajtó szervezet és a helyi lakosság közötti változatlan hatalmi elem kifejezésére szolgál. Fogalmi apparátusa is olyan történelmi-kulturális mintákat követ, amelyben a helyi képviselő és hivatalnok láthatóan saját biztonságát erősíti, s távolítja el magától a rajta kívül álló világot. Így jelenhet meg egy önkormányzati képviselőtestület öndefiníciója MI-ként, szembeállítva a helyi lakosokkal, akiket – amennyiben az érdekháló szempontjából kívülállóknak számítanak – SENKI-ként aposztrofálhat. A társadalom képviseletére helyi és országos szinten megválasztott képviselők és végrehajtóik forráshiányról tárgyalnak, s döntéseikben preferenciákat állapítanak meg. Ez az eufemizmus nem takar mást, mint hogy a közjó előmozdítására ugyan kevés a pénz, de az általuk meghatározott rangsorolásban saját egyéni érdekeik mégsem sérülnek. Ezek a döntések írásokban tárgyiasulnak, amelyek legfőbb jellemzője, hogy önmagukról és nem azokról az értékekről szólnak, amelyek e döntések közös cselekvéssé alakulásának feltételei lehetnének. S ezalatt nem csak az iskolázatlan emberek számára különösen értelmezhetetlen bürokratikus jogászi szósalátákat értem. A magasabb képzettségűek számára is idegen, másik világot közvetít a normatív, kategorikus megfogalmazás, amely nélkülözi azokat a fogalmakat, amelyek a társadalmi tőke kötőanyagaként működnének: bizalom, elismerés, együttműködés, érdeklődés és együttérzés.
Az önkormányzatok (de mondhatnánk parlamentet is vagy akár az egész közigazgatási rendszert) autonómiája az ország jelenkori kulturális miliőjében a hatalmi testület korlátlanságában ölt testet. Miközben az alsóbb szinteken a központi hatalom felé változatlanul a támogatások kijárását, a panaszkodást gyakorolják, „felfelé” kliensekként viselkednek, lefelé kontrollálhatatlan hatalomként. Az egyenlőtlenség a képviselők számára természeti erővel bíró kulturális adottság: bizonyos juttatások, előnyök járnak, amitől mások megfosztatnak. A képviselői magatartások széles skáláján az egyik végponton az arrogáns gőg, a kulturálatlan hivalkodás, a másik póluson a patriarchális, omnipotens jótevő látszik, aki „kézből osztja” a segélyt, a jótéteményeket, aki fejlesztés formájában „ad”!
A szociális munka gyakorlatában a kommunikáció nehézségei két irányban jelentkeznek: a helyi döntéshozók (akik ma már kistérségi szinten pöffeszkednek) és a kliensek felé. Míg az utóbbiak a szociális szakembertől várnak segítséget, így tőlük függnek, a kontroll és/vagy támogatás ebben az irányban minden esetben nyílttá tehető kérdés. De mennyire gyakorolható kontroll a döntéshozók felett, miközben a szociális szféra intézményeit és szakembereit – civil szervezetként vagy közalkalmazottként egyaránt – a helyi képviselőtestületek a színpad bal hátsó sarkába szorított díszletnek tekintik? A kritikátlan működés egyik jellemzője, hogy bármely szakember (szociális munkás, orvos és pedagógus), azaz valamely tudás képviselői iránt tanúsított tisztelet fordítottan arányos a képviselők, a tisztviselők képzettségi szintjével és/vagy általános kulturáltságával.
Mennyire lehet képes a kliensek vagy egyes intézmények érdekeinek védelmére az önkormányzatok irányában az a szakember, akinek mozgásterét az önkormányzatok jelölik ki?
A körjegyzőség egyik kis falujának polgármestere segítséget kért a civil szervezetként működő családsegítőtől: a településen egy rozzant kis házban naphosszat bezárva él egy idős asszony, akinek ellátását a szomszédban lakó unokája vállalta, ezért ő veszi át a nyugdíjat is. A helyszínre kimenő munkatársakat sokkolta a látvány: a kívülről bezárt kunyhóban egy üres matracon fekvő aszszonyt láttak, akit a nyári hőségben rongydarabok és legyekkel borított ürülék vettek körül. A szociális munkások a jegyzőnőhöz fordultak: utalja be az asszonyt kórházba, ő visszakérdezett: hogyan tegye, amikor az unoka gondoskodik róla? A szociális munkások elmagyarázták a beutalás módját – eredménytelenül, s egyúttal felhívták figyelmét a törvény előírása szerinti ellátási kötelezettségre, amit azzal hárított el, hogy házi gondozásra, szociális étkeztetésre nincs igény. Így a családsegítővel szorosan együttműködő gyerekorvos közvetítésével a helyi háziorvos beutalójával mentők szállították kórházba a 80 év körüli asszonyt, ahonnan néhány óra múlva visszakerült. A polgármester riadt beszámolója szerint büntetéssel fenyegették, mert fölöslegesen vette igénybe a mentőszolgálatot. A kiállított orvosi jegyzőkönyv rutin laboreredményeket tartalmazott, valamint összefoglalásképpen: „betegségtudata nincs, időben és térben jól tájékozott.” Ezt követően a szociális munkás felvette a kapcsolatot a kórház orvosával, hogy aziránt érdeklődjön: két óra valóban elegendő idő-e annak megállapítására, hogy nem történt kiszáradás, s egy esetleges pszichiátriai diagnózis felállításához, vagy esetleg nem lett volna-e mód az asszony megfürdetésére és felerősítésére? Az orvos „természetesen” kompetenciája megkérdőjelezéseként utasította vissza a kérdést, s közölte: a kórház nem szociális intézmény, s mivel ilyen indokkal küldték, ők nem foglalkoznak vele!
Ezután a szolgálat ismételt vizsgálatot kezdeményezett a helyi jegyzőnőnél, aki elfogadta az unoka magyarázatát: mivel az öregasszony elkóborol, nem tudja ellátni a felügyeletét, ezért tartja bezárva, egyébként pedig nem éhezik, mivel ad neki kenyeret.
Az együttműködésre való képtelenség késztette a szolgálat vezetőjét arra, hogy a nyilvánossághoz forduljon: kihívta a megyei sajtót. Az újságírók a mozgásában már teljesen gátolt, megfélemlített asszonynak az ablakon keresztül nyújtottak be vizet. A fotóval kísért írásra felfigyelt egy országos tévé is, majd rádióinterjú készült.
A jegyzőnő rövidre zárta az ügyet: a körjegyzőség laikus polgármestereivel (köztük az akció kezdeményezőjével) aláíratott egy levelet, amelyben a munkavégzéssel való elégedetlenség indokával felmondták az ellátási szerződést a civil szervezettel. Az idős asszony két hónap múlva a zárt kunyhóban halt meg.
A dolgozat a szociális munka elmúlt 17 évének személyes – így nyilván egyoldalú – feldolgozása: a szakma társadalmi kiépülése nélkül nem lehettek volna megszerezhetők azok az élmények, amelyek örömet és keserű tapasztalatot egyaránt nyújtottak. Az előbbiek közé mindenekelőtt a szakmai identitás – hibákon és tévedéseken keresztül vezető – kiforrását sorolom, amely képessé tehet mások megerősítésére és azoknak a viszonyoknak, intézményeknek a határozott kritikájára, amelyek változatlanul destruktív módon hatnak a szociális munka legfőbb céljára: az igazságosság érvényesítésére. Az élmények legszélesebb körét a közösségi munka nyújtotta. Az emberi-társadalmi viszonyok és intézmények kultúrához kötöttek – ebben élünk: szociális munkásokként, szociológusokként és kliensekként. A praxisban szerzett élmények arra tanítottak, hogy a szakma legizgalmasabb feladata a kultúra alakítása.
Jegyzetek
1 C. Geertz: Az értelmezés hatalma. Bp., Osiris, 1994, 172.
2 J. Haines: Interventionsprozesse in der sozialen Arbeit. Freiburg im Bresgau, Lambertus Verlag, 1978.
3 A. Finkielkraut: A gondolkodás veresége. Bp., Osiris, 1996, 134–135.
4 Ph. Roth: A szégyenfolt. Bp., Európa.
- Játéktér [6]