Akár az SZDSZ és az MDF köt paktumot, akár a Fidesz javasol hatpárti egyeztető tárgyalásokat, jobb publicista nem mellőzheti, hogy – elszalasztott lehetőségként vagy kívánatos célként – szóba ne hozza a spanyol Moncloa-egyezményt, a diktatúra utáni békés átmenet minta-alapokmányát. A nevezetes megegyezés 1977 végén jött létre, s a következő választásig volt érvényben, mindössze tizenhat hónapig. Mégis jelentős szerepet játszott abban, hogy a helyreállított többpártrendszer átjutott a kezdeti nehézségeken. A kormány azonban, amelynek az egyezmény egy és negyed év haladékot adott, a következő választást menthetetlenül elvesztette.
1975 novemberében meghalt Franco, a fasiszta diktátor, aki 1939, a köztársaság német és olasz segítséggel történő eltiprása óta teljhatalommal uralkodott. Uralmának prolongálását az tette lehetővé, hogy nem viszonozta Hitler és Mussolini segítségét, semleges maradt a második világháborúban, azután pedig a hidegháború kialakulása idején támaszpontegyezményt kötött az Egyesült Államokkal, amely Spanyolországot stratégiailag fontosnak tekintette.
Az amerikaiakhoz való közeledésnek belpolitikai következményei is voltak. Spanyolország, amely az Encyclopaedia Britannica szerint a polgárháború és a kivándorlás következtében egymillió embert vesztett, mind gazdaságilag, mind a légkörét tekintve zord hely volt a diktatúra kezdetén. A Franco-korszak késői szakaszában azonban enyhült a nyomás; a gazdasági elzárkózásról áttértek a „szabványos” kapitalizmusra, és kiépítették a nagy hasznot hajtó idegenforgalmi struktúrát. Az élet elviselhetőbb lett.
Sőt, amikor a diktátor halálán volt, már a gazdasági növekedés árnyoldalai is láthatóak lettek; infláció keletkezett, és a nyomában munkanélküliség. De voltak persze más nehézségek is. A társadalomban érlelődtek a változások, a hatalmi szerkezet azonban változatlan maradt. A felszínen a köztársaság leverésével hivalkodó tábornokok ágáltak, nagy befolyása volt a Falange, a fasiszta párt vezetőinek és az oktatás monopóliumával rendelkező egyház élén álló konzervatív főpapoknak.
A legnagyobb izgalmat az okozta, hogy végzetesen kiéleződtek az ellentétek a tábornokok és a baszkok szeparatista csoportjai között. A Franco-rendszer megsemmisítette a kisebb spanyolországi nemzetek autonómiáját. Az új rendszer, az alkotmányos királyság nem zárkózott el azelől, hogy visszaadja a katalánok, baszkok régi jogait, de a baszkok egy része már nem érte be ennyivel: a terrorista ETA-t támogatta. A tábornokok és az ETA vérre menő viaskodása létében fenyegette az új parlamentarizmust.
Főleg ez a veszély sugallta az ötletet Suarez miniszterelnöknek, a politikai középhez tartozó csoportosulásokat egy pártba tömörítő politikusnak, hogy megállapodást javasoljon az ellenzéknek, mindenekelőtt Gonzales szocialistáinak és Carillo „eurokommunistáinak”, az átalakulás alapvető elveinek közös kimunkálására, a gazdasági gépezet azonos elképzelések szerint való működtetésére.
Amikor megkötötték, főként a megállapodás gazdasági pontjai voltak előtérben. De hamarosan kiderült, hogy a paktum, illetve annak kisugárzó szellemisége a szándékoltnál is jelentősebb eredményt hozott: megbékítette a polgárháború annyi év után is farkasszemet néző ellenfeleit, a múltba tekintő vádaskodás helyett a közös jövő vízióját tolta a középpontba. Konkrétan: amnesztiát hirdetett meg a csendőrség, a politikai foglyokkal kegyetlenkedő hírhedt Guardia Civil számára, megteremtette a feltételeket a változás idején elszabadult bűnözés meg az ETA-terrorizmus visszafogására. A konszenzus talaján kialakuló hajlékony politikával – az áthelyezések és előléptetések kombinálása – megpróbálta féken tartani az alkotmányos rendre fenekedő, mindig ugrásra kész tábornokokat. És – miközben visszalépve a középkorból az újkorba, megvalósította állam és egyház szétválasztását – éppily hajlékonyságot tanúsított a lelkek fölötti egyeduralom megtartásáért harcoló főpapok irányában, s megpróbálta békés eszközökkel leszerelni a hadjáratot, amit a válás és az abortusz ellen indítottak.
A gazdaság vonatkozásában a leglényegesebb az volt, hogy a baloldal belement a 20–22 százalékos bérplafonba, holott az infláció 30 százalék körül mozgott, továbbá elfogadott egy sor monetáris – a hitel és a közületi kiadások korlátozására irányuló – rendszabályt. Ennek fejében a kormány jelentős strukturális reformot helyezett kilátásba, megígérte az agrárrendszer és az adóztatás reformját, vállalta, hogy visszaszolgáltatja a szakszervezetek vagyonát, a Franco-rendszer által lefoglalt épületeket, újságokat és értékeket.
A paktum lehetővé tette, hogy a fiatal spanyol demokrácia „vegye” a nagyon nehéz első kanyart. De nem szükségtelen megjegyezni, hogy a Suarez-kormány gazdasági ígéreteinek csak egy részét tudta vagy akarta teljesíteni. Az infláció három év után 15 százalékra mérséklődött, párosulva a csődök és gyárbezárások számának hirtelen növekedésével, a munkanélküliség újabb lényeges emelkedésével.
A határidő, amikor a helyzet igazi javulása elkezdődött, 1982. október 12-e. Ekkor a választáson 46 százalékot kapott a marxista ortodoxiának búcsút mondó – és a különböző szocialista csoportosulásokat magába szívó – Spanyol Szociáldemokrata Párt. Sikerének titka abban rejlett, hogy a határozott – az ingadozás árnyékát is kizáró – vezetést teljes pragmatizmussal kapcsolta össze. Fölismerte, hogy mi van, és hagyta, hogy az legyen, ami úgyis van. Ekkor vette kezdetét a bel- és főleg a külföldi tőke nagy léptékű invesztíciós tevékenysége, a rendkívül kifizetődő idomulás az Európai Közösséghez, még mielőtt a spanyol fölvételi kérelemre kedvező választ adva fölvillant volna az ígéretes zöld fény.
- Beszélő [5]