Hosszú folyosó
Klasszikus zenemű nyikorog-csikorog egy szál hegedűn az új Jancsó-film valamelyik hosszú folyosóján. A film maga azonban csöppet sem „klasszikus”. Tulajdonképpen nincs is stílusa: egy hajdan jelentős formaművész, a filmnyelv egyik forradalmasítója és megújítója botladozik e stílustalan zűrzavar folyosóin. A vásznon látható hegedülő alak valamiképpen a régebbi Jancsó-filmekben éneklő és gitározó narrátor (Cseh Tamás) utóda is lehetne, de épp az ellentéte: Bocskay-ruhás, vitézkötéses, anakronisztikusan idétlen figura. Ez persze szándékos: Jancsó most már talán egy Cseh Tamás formátumú énekes-narrátort sem tudna komolyan venni: keserű irónia, önirónia és mindent kifigurázó gúny mozgatja kameráját. E keserű önirónia azonban minduntalan fülsértő, olcsó idétlenségekbe torkollik, az esztétikai értelemben is értékelhető gúny hókuszpókuszos nyelvöltögetésekbe, bohócsipkás félbukfencekbe, vihogásba.
Becsípett krampusz
A címben Isten idéztetik meg, a rendező előző két művében is a Sátán meg a Teremtő feleselgetett. Ennek a filmnek a hangja azonban leginkább egy becsípett krampuszéra emlékeztet. Világok teremtését és pusztulását – ily titáni ambíciók fűtik a kései Jancsó-dolgozatokat – ez a hang már nemigen tudja megeleveníteni; napi politikai-történelmi érdekességeket, tévéhíradókba kívánkozó pamfletízű gondolatokat és víziókat igen. Mindez így is szórakoztató és szellemes itt-ott. Az európai filmművészet egyik nagy alakját szerető (vagy akár csak húsz éve tisztelő) nézőt azonban méltóbb, ha mély szomorúsággal tölti el a látvány: a művészi pálya véget érni látszik.
Út a visszarendeződésig
Török induló hallik, de az orosz megszállók árnya vetül a történetre. Egy kastélyszerű – részben a Halászbástyán felvett – helyszínen filmforgatásra (vagy televíziós riportra) készül valamilyen stáb. A helyszínen rohamosztagos katonák is lesben állnak (vagy vigyázzba meredve fogadják az érkezőket). Marci, a fiatal rendező (Eperjes Károly) artikulátlan, félrészeg kurjongatással és motyogással szidalmazza Marcit, politikus nagybátyját, akivel a tévériport készülne. Idősebb Marci (Madaras József) jobboldali-populista, hazaffyas szöveget próbál és recitál: „törvénynek kell bizosítania a magyarság jogait saját hazájában a magyarságot mindenhonnan, belülről is fenyegető ellenségeivel szemben” – bizonyos körökből valóban ismerős szólamok ezek. Közben másfajta figurák is érkeznek: a szocialista eszméket veszélyben látó összeesküvők, akik már új kormányt is próbálnának alakítani. A hosszú folyosókon és termekben mindenhol televíziók működnek: hol a film szereplőit látjuk bennük más szögben és időben, hol Moszkvát, „ahol valami történik”. A szocialista demagógiát harsogó összeesküvők hatalmukba kerítik a helyszínt, letartóztatják a Madaras játszotta politikust és társait. Ekkor azonban koronás címerű magyar zászlókkal tankok robognak be a Kastély udvarára, az újbolsevikok kapitulálnak. Ám a tankok nemsokára lángra kapnak, ismeretlen, más rohamosztagosok szállják meg a terepet, és a baloldali és jobboldali politikusokat egyaránt lemészárolják. Sőt, a televíziós stáb tagjait is: ez a „visszarendeződés” teljes és végleges.
Ez a történet váza, s ettől a film még lehetne olyan súlyos és gazdag, mint a Szegénylegények vagy a Csillagosok volt. De súlytalan és semmitmondó. Nemcsak a puszta történet, de minden szó és minden beállítás, minden kameramozgás idézőjelbe van itt téve, s az idézőjelek önálló életre kelnek, rátelepszenek a beállításokra, szavakra, képekre, végül már csak idézőjelek, kérdőjelek farsangja a film, ráadásul nem a középkorban vagy ma Latin-Amerikában létező hatalmas, világteremtőn játékos, barokkos farsang ez, hanem alsóbb osztályos gimnazisták, vásott kamaszok lukasórán feltörni szokott humor-maszkabálja. Sehol egy shakespeare-i Bolond, egy bölcs bohóc, egy komolyan vehető fegyver és vércsepp és halál. Csak a humor legalsó rétege elejétől végig: a vicc, a tréfa.
Film a filmben
„Regény a regényben” vagy „film a filmben”, érett, olykor túlérett, hervadni készülő művészi kultúrtörténeti korszakok megoldása ez: mind a modern próza, mind a modern film gyakran próbálkozik vele. Fellini Nyolc és féljében egy filmrendező idézi fel válságba jutott életét nehezen induló filmforgatásának ürügyén, Wajda Minden eladója szintén napló, önvallomás és esszé. Jancsónak most kesernyés vihogásra tellett. Minél komolyabb, nagyobb igénnyel nézzük a széthulló képsorokat, annál nagyobb a csalódásunk.
Gorbacsov a kivégzőosztag előtt
Nem hiszem, hogy a film paródiajellegével volna a baj. A paródia a huszadik század művészetének minden ágában, még a filmben is termékeny szerepet játszik; a regény Joyce óta, a dráma Brecht és Ionesco vagy Beckett után nem is létezhet másként. Kérdés, hogy milyen horizontú ez a paródia, mit sikerül parodizálnia az alkotónak Említettem már Jancsó előző két munkáját, a Szörnyek évadját és a Jézus Krisztus horoszkópját. Ott a világteremtés, a földi lét, az ember sorsa, a zsákutcába hulló Történelem volt a tét: a rendező és a film magas igénye legalább nyilvánvalónak látszott, ha a megoldás, az eredmény felemásra is sikeredett. Most azonban már a szemlélettel, a látásmóddal, az igénnyel is baj van: nem a Történelemmel, az Isten (vagy a Sátán) céljával és gaztetteivel, nem az ember sorsával foglalkozik ez a film, hanem a napi politikával. Gorbacsovot látjuk kivégzőosztag előtt: a jelenet pillanatokra kísérteties, mintha a CNN tévé egy nemsokára látható közvetítése előtt ülnénk. De hát a CNN tévétől nem művészetet várunk, hanem friss tudósítást.
Vihogó halálfélelem
„Ha egészen frivol akarnék lenni, ezt is mondhatnám: éltünk, röhögtünk, és ebbe más is belehalt már” – nyilatkozta egy Filmvilág-béli interjúban Jancsó a Jézus Krisztus horoszkópjáról kérdezősködő Zsugán Istvánnak. Filmjeinek írója. Hernádi Gyula már jó ideje ennek az „esztétikának” a jegyében írja könyveit. 1968/69-es remeke, a Száraz barokk című novellagyűjtemény idején (akárcsak akkoriban még Jancsó) a „humorban nem ismerte a tréfát”, humora, iróniája ideglelősen többrétű volt: most – másodszor kell leírnunk –: a humor címén viccelődnek. A film igazi főszereplője nem a politikusok közül kerül ki, hanem a filmbeli fiatal rendező (Eperjes Károly) az: mintha jelezni is kívánná a bohócsipkát, valami kendő vagy hajrögzítő háló fityeg a fején. Eperjes az egyetlen megoldásra érez rá – s nyilván persze Jancsó is –: hamisítatlan bohóctréfát játszik, kiválóan. Az sem zavarhatja a nézőt, hogy szinte egyetlen szavát sem érthetni: szándékosan makogva-vartyogva-vihogva beszél, szétmorzsolja a szavakat, fisztulázva, fölkunkorodó, értelmetlen hangsúlyokkal hebeg, mintha már túl volna halálán. Nem is tudni, hány pisztolya van, mindenesetre több is (a forgatás helyszínén találja őket), velük hadonászik, játékosan célba lő idősebb Marcira (politikus nagybátyjára) és a moszkvai tévé monitorjára. Sajnos, a film mindenáron azt akarja elhitetni, hogy fél. „Most már én is félek” – mondja egy helyütt már előbb berezelő társának. Megvallom, én már azt sem értem, hogy egy filmforgatási helyszínen, sok kellék között pisztolyt meglátva, miért kezd félni egy rendező vagy egy filmstáb bármelyik tagja. Miért nem a kellékesekre gondol? De ez nem nagy baj, Eperjes kitűnően eljátssza a vihogó, idétlen halálfélelmet. A nagy, mindent, életünket, álmainkat átható félelmet azonban nemcsak ő, az egész film sem tudja megéreztetni, holott bevallottan és nyilvánvalóan ez volt a célja.
Egy óriási torta
Ez a szórakoztató film akkor igazán kínos, amikor zord arccal, komoly és súlyos dolgokat akar mondani. Legkínosabb benne a befejező rész. Ebben maga Jancsó Miklós jelenik meg filmjének műhelyvetítésén. A stáb és baráti köre veszi körül. Előbb ő beszél, keresetlenül és akadozva, majd a társaság sétára indul a pesti utcán. Itt patetikusan komollyá válik a film, mintegy összefoglalja az egész tanulságát. Jancsó szavait innen Kállai Ferenc idősödő férfiassága, öblös-cigarettás színpadi hangja közvetíti. „Van olyan köztünk, akit megvetnek, vagy akit lelkiismeret-furdalás kínoz, mert tizenkétszer együtt ebédelt a gyilkosságokban részt nem vett mérsékelt politikussal” – mondja például ez a színpadias hang. Nyilván az elmúlt harminc év kultúrpolitikáját machiavellis ügyességgel manipuláló „mérsékelt politikusról” van szó. Egy óriási tortát is behoznak. Ilyen nagy tortákból 1930 körül Amerikában gengszterek bújtak elő, Jancsó meg is örvendezteti a nézőt a Van aki forrón szereti idevonatkozó gengszterjelenetének megidézésével. De a nagy magyar ünnepi torta mögül filmjében hiányzik az a bizonyos „mérsékelt politikus”, csak Hernádi Gyula áll mögötte. Pedig – ha már – akkor egy publicisztikus filmben érdekes volna a szembesítés.
Jancsó Miklós régi filmjeinek Bíró Yvette volt a dramaturgja, a mostaninak Réz András.
A Broadway mozi műsorán március 8–10-ig és 12–13-ig 21 órakor.
- Kultúra [6]