„Két művész, két világ” – így szokták mondani. Most azonban a „két művész” bevallottan is hasonló ideálokhoz vonzódik, s ha gyorsan szétnézünk a teremben, úgy tűnik, hogy a megoldásaik is igen hasonlítanak egymáshoz; talált tárgyak új funkcióban, talált tárgyak szokatlan együttessé fűzve, érzelmek, misztikus sejtések itt is, ott is. A hasonlóságokra pedig még azt sem mondhatjuk, hogy ez csak a fölszín; és mégis, a két művész – két világ, ez az ócska közhely bizony igaz, és éppen ez a különbség teszi igazán érdekessé, sőt izgalmassá ezt a kiállítást!
A belga Van Breedam természetes nyíltsággal beszél arról, hogy leginkább a szürrealizmus és a dada látásmódja érdekli. Paul Kleet, Beuysot, Kienholzot vallja példaképének, miközben felkészült, kiművelt figyelemmel vesz kezébe különböző tárgyakat, vonzódik az amerikai indiánok kultúrájához, és szeretné, ha az emberek „álmodoznának”. Morális belső töltéssel, igazi meggyőződéssel szól írásban, és így szól műveiben is. Minden gesztusa mögött érezzük a megbízható ismeretek halmazát, azt a sokszázados kultúrát, amely teljesen természetes módon a sajátja. Nem véletlen, hogy tárgyai, legyenek bármilyen elgondolkodtatóak is, és legyen címmel is jelzett funkciójuk bármennyire idegen vagy furcsa, mégis valamennyien ismerősnek tűnnek: félreérthetetlenül annak a tárgyakban is manifesztálódott civilizációnak a leszármazottai, amelyet németalföldi kultúraként emlegetünk. Valamennyi munkáján, a legfurcsább, a legmeghökkentőbb darab mögött is érezzük egy történelmileg kialakult és gondosan kiegyensúlyozott polgári világ szilárd nyugalmát, megfontolt fegyelmét és magabiztos ítélőkészségét.
Van Breedamnak a szemüvege szürreális, Hasior azonban egy szürreális világ lakója. Ami az egyiknek szemlélet kérdése, az a másik számára maga a valóság, a létezésnek talán nem a természetes, de mindenképpen a reális rendje. Hasior babakocsija a gyertyákkal és keresztekkel nem misztikus metafora; komoly, ünnepélyes zászlói nem egy távoli vagy egy letűnt civilizáció tárgyi lenyomatai, kulturális üzenetei.
Hasiort, életrajzi adatai közt lapozva, szerencsés embernek érezzük. Viszonylag gyorsan megszabadulhatott a szocialista realizmus kötelező egyenruhájától, korán, még egészen fiatalon részesévé lehetett a nemzetközi kiállítási életnek, ahol a reális értékviszonyok döntötték el a művek sorsát; már-már irigykedve olvassuk a sorokat, hogy ennyire független lehetett valaki Kelet-Európában az elmúlt évtizedekben! De hát független volt-e valójában? Van Breedam számára a művészi kifejezés kérdése, egyáltalán a művészet mint olyan kérdése egyértelműen belső probléma, szemlélet, morál, tehetség kérdése; Hasior és a kelet-európai művészek számára – és ezt ebben a teremben aligha kell bizonygatnom – a művészet kérdése létkérdés. Saját létének kérdése, de az egész környezetének is, a társadalom életének feloldhatatlan ellentétei, mindennapos hazugságok, árulások, tudatos hamisítások, nyílt gaztettek, titkolt szörnyűségek örökké álcázott tükre. És félreértés ne essék: itt most nem csak a szocializmus évtizedeiről van szó! Mert míg az egyik helyen a művészet a társadalom tudatában mindig értékek őrzője, trezorálója volt, addig a másik oldalon (a másik világban) inkább egy tartás, egy magatartás szimbóluma. Nem véletlenül Hasior fogalmazta meg ezt a mondatot: „Számomra az a fontos, hogy azok a benyomások, amelyek a tárgyaimmal való találkozás után megmaradnak, tartósabbak legyenek, mint a műtárgy maga.”
Két művész, két világ. Az ember e pillanatban, amikor recsegve-ropogva törik össze körülötte-felette egy örökösnek szánt, sötét szerkezet, hajlamos rá sóhajtva azt mondani, hogy milyen érdekes ez a találkozás éppen most s talán utoljára! Ebben az utoljárában azonban nem hiszek. Az ember múltját és a társadalomét sem – mint éppen az iménti évtizedek is igazolták – lehet „végképp eltörölni”. Súlyát, bélyegét hordani fogjuk mi is, Hasior is és bizony, unokáink is.
A két művész találkozása itt a kiállítóteremben így hát nem egyszerűen csak érdekes, és messze nem csak művészeti kérdés! De itt abbahagyom, mert félek, hogy ha nem is véletlenül, mégis nagyon messze kanyarodom. Bocsássák meg nekem, hogy eddig is elmerészkedtem! Kérem, bízzák magukat helyettem inkább a művekre, figyeljenek Van Breedam férfiasan súlyos, veretes költőiségű hangjára és Hasior dübörgően ünnepélyes, kemény zenéjére.
- Kultúra [6]