Nézzünk egy átlagos napot: színházba készülünk március 8-án, szerdán, Budapesten. Harmincnyolc előadás közül válogathatunk – és ezen a napon éppen nem játszik (a „bevett” intézmények közül) a Bárka Színház, a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiója, a Budapesti Operettszínház, a József Attila Színház, a Madách Stúdiója, az Operaház, a Merlin Színház, a Nemzeti Színház a nagyszínpadon, a Stúdió K., az Új Színház a nagyszínpadon. Hirtelenjében nem is tudom, mire kéne rácsodálkozni: arra, hogy ilyen sok előadás van ezen az estén, vagy arra, hogy ilyen sok színházban nincs előadás…
Kezdjük ezzel az utóbbival: az említett intézmények mind részesülnek valamilyen állami támogatásban, ami azonban nem kötelezi őket arra, hogy mindennap tartsanak előadást. Egy „üres” hétköznapnak számos oka lehet: a színház éppen új bemutatóra készül, és főpróbahetet tart; a szerdát a jegybevétel szempontjából „gyenge” napnak tekintik; vendégjátékon vannak valahol, stb.
A játszóhelyek és játszott programok tekintetében a kínálat viszont nagyon széles. Kétségtelenül könnyebb a dolgunk, ha könnyed, gondűző szórakozásra vágyunk (a színvonalról itt és most nem beszélünk, de ami a mennyiséget illeti, legalább kétszer annyiból válogathatunk): akad jazzklub és reggae-klub, vígjáték és bohózat, felolvasóest és „zarándoknapló”, operett és musical. De ugyanezen az estén nézhetünk Shakespeare-t és Moliére-t, Pintér Bélát és Szophoklészt, Tennessee Williams-et és Congreve-et.
Ez az a kép, amellyel hagyományosan el szoktuk kápráztatni külföldi barátainkat, amikor Budapest sokszínű kulturális kínálatával dicsekszünk. Van benne valami.
A budapesti színházak – illetve színházi típusú helyek – egyike sem önfenntartó. Egy-két kivételtől eltekintve tulajdonosuk a fővárosi – esetleg kerületi – önkormányzat. Némi alappal föltételezhetnénk tehát, hogy a főváros színházi kínálata mögött – ha nem is kultúrpolitikai megfontolás, hiszen ennek a kifejezésnek és mögöttes tartalmának annyi, de – valamilyen kulturális koncepció, a főváros egyéb infrastrukturális szolgáltatásaihoz (mutatis mutandis) hasonló tulajdonosi elvárás meghúzódik. Még mielőtt azzal vádolna valaki, hogy azt hiányolom, mondja meg a tulajdonos, mit és mennyit játsszanak a pénzéért, gyorsan hozzáteszem: éppen erre egyáltalán nem gondolok.
Gondolok viszont arra, hogy a tulajdonos – jelen esetben a főváros – gondoljon valamit arról, milyen színházi életet szeretne látni Budapesten. Ez a gondolás lehetne összhangban a színházművészet általános helyzetével, tendenciáival, jelenségeivel – ehhez még csak nem is szakmai konszenzus kellene (ilyesmire a színházi szakma jószerivel évek óta képtelen, gyakorlatilag bármilyen kérdésben), csak a helyzet ismerete.
A helyzet nagyjából a következő. A magyar színházművészet két legfőbb erényének hagyományosan a repertoárjátszást és a sok állandó társulat meglétét gondolják sokan; ezt szokták irigykedve és vágyakozva emlegetni állítólag az idelátogató külföldi szakemberek is, náluk ugyanis ilyesmire kevés a példa, mert drága mulatság. Nálunk is drága mulatság – viszont sok a példa. A kőszínházak túlnyomó része ilyen rendszerben működik, hét-nyolc-kilenc előadást tart repertoáron (a Vígszínház például több mint egy tucatot!), és állandó társulatot tart fenn.
Ami a kőszínházi repertoárokat illeti: néhány kivételtől eltekintve túlduzzasztottak. Egy-egy előadást havonta háromszor-négyszer, de esetleg csak kétszer játszanak, ami olykor meg is látszik rajtuk. Ráadásul a színházakat hajtja a bemutatókényszer is: az új és új premierek nem futják ki a formájukat, az összeérésre nincs idejük. A társulatok – ugyancsak van néhány kivétel – áltársulatok: sok színész egymás mellett, az egyik sokat dolgozik, a másik semmit, az egyik jó, a másik nem. A két nagy erényt ideje lenne újragondolni; nem kétlem, hogy bizonyos műhelyekben, művészszínházakban létjogosultságuk van, de kétlem, hogy mindenütt.
Ugyanakkor a rendszerváltás óta egyre-másra keletkeznek másfajta csoportok, együttesek, színházak – van, hogy egyetlen előadásra jön össze egy csapat színész; van, hogy egy rendező köré csoportosul néhány ember, akikből utóbb valódi társulat lesz; van, hogy egy hely keletkezik valahogy, ahová beveszi magát néhány ember, és van ezeken kívül még számtalan egyéb útja-módja a színházcsinálásnak.
Ezt a folyamatot – „struktúrán kívüli” színházak létrejöttét a hagyományos, kőszínházi struktúra mellett – a fővárosi kulturális vezetés csodálkozva nézte, s ha muszáj volt, mert előbb-utóbb muszáj lett, defenzív módon kezelte. Azaz: pénzt adott nekik; valamennyit, nem eleget. Mivel pluszforrásokhoz nem jutott, át kellett csoportosítania, azaz viszonylag rövid idő alatt elemi érdekellentét keletkezett a két halmaz között. Ezen ki-ki természete szerint emelkedett túl (vagy nem), de elvi, koncepcionális, esetleg perspektivikus elképzelés nem született.
Hanem – ahogyan ez lenni szokott – idővel „hivatalossá” vált a pénz alapú kezelési mód, a folyamatos tűzoltás, az alkalmi megoldások. Olykor úgy tűnt, mintha körvonalazódna valamilyen tartalmi koncepció is. Volt például egy korszak, amikor a vezetés úgy gondolta, hogy érdemes és értelmes lenne néhány kőszínházból befogadó színházat csinálni, hogy helyük és infrastruktúrájuk legyen a „hontalan” társulatoknak. Ennek a tiszavirág-életű elgondolásnak máig létező eredménye a Thália Színház – a vezetők azonban túl jól emlékeznek az ottani társulat megszüntetése nyomán támadt zajos tiltakozásra ahhoz, hogy még egyszer próbálkozzanak ilyesmivel. Márpedig egyetlen befogadó színház kevés egy alternatív struktúra kialakításához, nem beszélve arról, hogy a Thália ilyenformán abszolút túlméretezett feladatkört kénytelen ellátni, a határon túli magyar színházak befogadásától a vidéki színházak fesztiválján át egy-egy „struktúrán kívüli” csoport befogadásáig; ráadásul a műfajt tekintve is kénytelen mindenevő lenni, a musicaltől a prózán át a táncig.
A másik jelentős – a kortárs, azon belül is kivált a mozgásszínházi produkciókra koncentráló – befogadó intézmény már hosszadalmas és makacs gründolás eredménye: a Trafó. Évekbe telt, míg vezetőjének, Szabó Györgynek sikerült bepasszíroznia valami olyan listába, amelyről rendszeresen pénzt kap, ha nem is eleget.
És akad még néhány további színház – a Krétakör, a Stúdió K., a Szkéné és mások –, amelyek valamennyi pénzre bizton számíthatnak.
A főváros (az állammal karöltve) ma is elsősorban a hagyományos, kőszínházi struktúra színházait tartja fönt. Úgy, ahogy – a színháziak szerint elégtelenül, a műsorközlő lapok játszási rendjét nézve elégségesen. A működtetésre adott pénzen felül pályázni lehet produkciós támogatásra – egy-egy konkrét előadás létrehozására, avagy általában az évad előadásaira. Az előbbi esetben viszonylag könnyű ellenőrizni a pénz elköltését, az utóbbi esetben már kissé nehezebb. Csak egyetlen példa: a Pesti Magyar Színház 300 000 forintot kapott éppen egy éve arra, hogy García Márquez Szerelem a kolera idején című regényéből előadást készítsen – ez azonban nem jött létre. Fölteszem, amúgy, hogy ez az összeg a dramatizálásra is édeskevés… De ilyen példákat jócskán találhatni még a tavalyi pályázati listán.
A budapesti kőszínházak egy részét közhasznú társasággá alakították. Nem vagyok túlságosan járatos ennek a lépésnek a hátterében; annyit sejtek, hogy a főváros pénzfizetési kötelezettségeit ez a forma legalábbis behatárolja: fix összeg és semmi gyorssegély. A színháznak viszont nagyobb mozgásteret enged a vállalkozások terén, mint a költségvetési intézményi forma.
Ma tehát egymás mellett létezik a fővárosban a hagyományos kőszínházi – társulatos-repertoáros – forma, a struktúrán kívüli színházak halmaza, és mindkét csoport tovább osztható: a kőszínházak egy része közhasznú társaság, a struktúrán kívüliek egy része rendszeres, a többiekénél nagyobb összegű támogatásban részesül. Ez a helyzet mintegy magától lett.
A működtetésre adott összegek csak nagyon lazán kapcsolódnak ahhoz, hogy egy színháznak milyen a profilja, és a művészi érték tekintetében hogyan teljesít. A főváros nemzetközi hírű színházi büszkesége, a Katona József Színház például 530 millió forintot kap egy évre, ebből immár három – igaz, elég kicsi – játszóhelyet működtet: a nagyszínházat, a Kamrát és a Sufnit. A játszóhelyek számának bűvölése nem az anyagi lehetőségeket, hanem a művészi „kényszert” tükrözi: a társulat tagjainak egyszerűen muszáj több és több lehetőséget adni, a relatíve egyre kevesebb pénzből is.
A speciális – és létező – közönségigényt kiszolgáló Mikroszkóp például közhasznú társaság, a főváros 124 millióval letudja saját hozzájárulását a fönntartáshoz. A szintén kht. formájában működő Vidám Színpad 178 millióba, az Új Színház 408 millióba kerül, első körben, a produkciós támogatások nélkül. A főváros tehát nem mondja meg ugyan, hogy hol mit akar látni a pénzéért, de e számok alapján úgy tűnik, mintha „honorálná” a művészszínházi profilt.
Nagy kérdés persze, hogy ez a „helyzetkövető” támogatási rendszer képes-e valóban követni a helyzetet.
A magyar színházművészet másik nemzetközi hírű büszkesége, a Krétakör Színház nagyjából 200-250 millió forintból dolgozik egy évben – ebből 100 milliót a (fővároson keresztül) a minisztérium három évvel ezelőtt létrehozott „kiemelt alternatív” alapjából kap. (Tavaly például összesen kilencven előadást tartottak külföldön, ez is bevétel; nekik pénz, nekünk büszkeség.) A Krétakörnek épülete nincsen, működési költségei ilyenformán relatíve alacsonyabbak. Mindazonáltal, ha a Krétakör állami támogatásul kapott százmillióját összehasonlítom számos más színház vagy színház jellegű intézmény támogatásával, elmondható, hogy náluk minden forint jobban hasznosul. Legalábbis a legfontosabb, az esztétikai mérce szerint.
Esztétikai mércét a főváros kulturális vezetése egyáltalán nem használ. „Megítélhetetlen”, „szubjektív”, „eldönthetetlen” – mondják, miközben egyik sem. Egy színház esztétikai megítélésében kétségtelenül bonyolult összefüggés szerint kell figyelembe venni különböző mutatókat (melyek egyike például a szakkritika véleménye, másika a közönség, igaz, súlyozva, erről részletesebben lásd alább, és még továbbiak is vannak), és nemcsak azért, hogy elkerüljük az olyan becsapós rangsorokat, amelyek nemrégen a HVG táblázataiban láttak napvilágot (2006. június 17.), s melyek szerint látogatottság tekintetében például parányival ugyan, de jobb a Térszínház, mint a Katona, és a társulatok díjjal kitüntetett tagjainak számát figyelembe véve – hogy ez mire jó, föl nem foghatom – jobb a Mikroszkóp társulata, mint a Vígé, és a Vidám társulata, mint a Katonáé. Esztétikai mércének, netán zsinórmértéknek a támogatási rendszer átszabásához ezek a mércék éppen nem jók.
Időről időre fölmerül a főváros kulturális vezetésében, hogy a lassan kezelhetetlen mennyiségű laza formációt megpróbálhatná koncentrálni. Elaprózott pénzek csöpögtetése helyett például „inkubátorházat”, befogadóhelyet, próbatermeket építene (vagy építene át), ahol ezek az együttesek otthonféleségre és működési támogatásra találhatnának egyszerre. Számos olyan megbeszélést, értekezletet, ötletbörzét ültem már végig, amelyeknek valami ilyesmi volt a végeredménye – a gyakorlatban pedig maradt a néhány százezres vészhelyzet-támogatás egy-egy csoportnak vagy produkciónak.
Ugyanígy fölmerül az is, hogy néhány olyan színházból lehetne befogadó színházat létesíteni, amely jelenleg társulattal és repertoárral működik. És noha privátim kinek-kinek vannak konkrét ötletei is, hiányzik a bátorság, valamint az az átfogó kulturális-színházi koncepció, melynek jegyében ezt végre lehetne hajtani.
A vélelmezett – és sokszor hangoztatott – színházi konjunktúra rosszul és kiszámíthatatlanul finanszírozott intézményekben zajlik, ha zajlik. Kétségtelen: sok a teltházas előadás – nos, ez az, amiből legföljebb arra lehet következtetni, hogy (valamennyi) vevő mindenre van. A közönség azonban éppúgy rétegzett, mint a színházak: a Madách musicaljeire lassanként kialakult az a tehetősnek mondható, igényes kivitelezésű szórakoztatásra vágyó hazai réteg, amely a színházat estéről estére megtölti, a turisták mellett. Szerintem alapvető elvárás a tulajdonostól, hogy mind a színház esztétikai színvonala, mind a közönségrétegek tekintetében legyenek preferenciái. Ne tiltson – de támogassa jobban azt, amit értékesnek tart.
A helyzetkövetés ugyanis legföljebb egyik eleme lehetne a finanszírozási politikának – a másik a helyzet alakítása, befolyásolása lehetne. Ha úgy látszik, hogy a fővárosban nagyjából öt művészszínház működik – illetve a tulajdonosnak ennyi fönntartására van pénze –, akkor a többinél pontos rangsort kell kialakítani, a feladat és a teljesítés szerint. A gyerekeknek játszó intézmény kapjon relatíve többet, mint a kabarészínház – ez utóbbi esetleg érje be a „villanyszámlával”. (Ez utóbbi ötlet is számtalanszor fölmerült már: a támogatás lehetne bizonyos rezsiköltségek közvetlen kifizetése is.) A legfőbb tulajdonossal, az állammal rendezni kell a fővárosi tulajdonviszonyokat, éppen azért, hogy a főváros kulturális vezetése valóban alakíthassa Budapest színházi térképét, a helyzet figyelembevételével. Azokat az intézményeket – a Játékszínről és a Budapesti Kamaraszínházról van szó –, amelyek ma még, érthetetlen okból, a minisztériumhoz tartoznak, a főváros színházaihoz kell csapni. Ez a folyamat legalább másfél évtizede zajlik és akad el. Semmilyen magyarázat nem létezik arra, hogy ezek az intézmények miért a minisztériumhoz tartoznak. És el lehet gondolkodni azon – ez is fölmerült már –, hogy az Operaházhoz és a Nemzetihez hasonló feladatokat ellátó Operettszínház viszont fölöslegesen nyomja a fővárosi büdzsét. Ezek még csak azok a mechanikus teendők, amelyek megnyitják a színházi koncepció kialakításához vezető utat.
A főváros – az állami támogatás automatikus továbbutalásával együtt – jelentős pénzt költ el a színházaira. Annyit, amennyiből már egy igazi koncepció alapján is működtetni lehetne egy integratív struktúrát. Ez a pénz nemigen lesz több – bármilyen hangos érdekérvényesítő a színházi szakma, a lobbizásban, az együttes fellépésben, az összefogásban a teljesítménye csapnivaló. A struktúra összeomlását évek óta jósolják a hozzáértők. Az én véleményem szerint ez már össze van omolva – építkezni kéne.
Március 8-án estére kultúrszomjas barátaimnak jó szívvel és nyitott ízléssel négy előadást ajánlottam volna. Négyet – a kétmilliós Budapesten. Sok? Kevés?