A szombati újságok már említést tettek Václav Havel brüsszeli beszédeiről, mégis érdemes visszatérni rájuk. Érdemes nemcsak arról értesülni, hogy beszélt, de arról is, hogy mit beszélt, és arról is, hogyan fogadták mondandóját az illusztris hallgatók, kivált a NATO-országok külügyminiszterei.
Havel nyilatkozatai egyébként hazáján és a szűkebben vett térségen kívül is figyelmet keltettek. A Frankfurter Allgemeine Zeitung múlt pénteki száma – a másodkézből való helyszíni közvetítés alapja – három cikket is szentel brüsszeli szereplésének: beszámol az Európa Parlamentben tett látogatásáról és a NATO központjában adott nyilatkozatról. A lap utóbbiról – „Erkölcsileg hiteles, szónokként tündököl” címmel – külön értékelést is ad, annyira fontosnak tartja az (eredetileg Gorbacsovnak szánt) megtiszteltetést: az egykori VSZ-országok államfői közül elsőként elnyert hivatalos NATO-meghívást.
„Csehszlovákiának, a hajdan élenjáró ipari országnak esélyt kell kapnia az újrakezdéshez a Nyugattól is” – fejtette ki Havel az Európa Parlament képviselői előtt, utalva az elmúlt év tapasztalataira. A volt szocialista országokban a vártnál nehezebben megy a demokratikus rendszer, a piacgazdasági struktúrák bevezetése, és az önrendelkezés óhaja a tolerancia hiányához, idegengyűlölethez, nacionalizmushoz vezetett. Gazdaságaik talpra állítása nem lehetséges komoly külső segítség nélkül.
Bocsánatot kér – kezdett a beszédbe a NATO-külügyminiszterek előtt –, amiért elődje (aki őt fogságba vetette) rágalmazta a szervezetet. És avval fejezte be, hogy az 1948-as prágai „defenesztráció” (Jan Masaryk akkori külügyminisztert kivetették az ablakból) adta meg a végső lökést a NATO megalakításához. Vagyis – jegyzi meg a FAZ tudósítója – „hallgatósága emlékezetébe idézte a tényt, hogy akkor a Nyugat nem nyújtott, nem nyújthatott védelmet Sztálin és pribékjei ellen. Havel került minden szemrehányást, de félreérthetetlenül célzott múlt és jelen összefüggésére. Még akkor is, ha kimondatlan maradt, ami Prága szívén fekszik: a szövetség kérdése.”
A csatlakozás a NATO-hoz nem lehet téma az adott viszonyok között. Ezt Prága tudomásul veszi. Biztonságát katonailag egy védelemre fölkészített hadsereggel, politikailag pedig egymáshoz kötődő szervezetek hálójának létrehozásában való közreműködéssel kívánja elősegíteni. E szervezetek közé sorolja a NATO-t és mindenekelőtt az EBEÉ-t, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet. A semlegességet elveti; ha veszély fenyegetné Európa biztonságát, Csehszlovákia „kötelességének tartja”, hogy kiálljon a demokrácia, a szabadság mellett. Európa leendő biztonsági struktúrája „elgondolhatatlan” Prága számára ama népek „demokratikus közössége” nélkül, amelyek ma a Szovjetuniót alkotják.
Ez azt a hallgatólagos megállapítást tartalmazza – kommentál a tudósító –, hogy „a mai Szovjetunió nem alkot demokratikus közösséget, következésképp vele semmiféle biztonsági struktúra »nem gondolható el«”. És így folytatja: „e megállapítás szinte izgatásnak számít egy olyan beszédben, amelynek a bemutatkozás a célja.” Jön is rá a nem nyílt, de egyértelmű válasz. Genscher meleg szavakkal üdvözli Havelt, de leszögezi a Szovjetunióra vonatkozó német álláspontot: „Az új, összeurópai architektúra szempontjából elengedhetetlen tényező a stabil és cselekvőképes Szovjetunió. A cél Európa kettéosztottságának felszámolása, és nem az, hogy a választóvonalat a Szovjetunió nyugati határaira toljuk át.”
A csehszlovák elnök szólt arról, hogy a bilaterális szerződések rendszerére törekszenek. Németországgal, Lengyelországgal, Magyarországgal a szerződések már előkészületben vannak, Franciaországgal és más országokkal ugyancsak szeretnének megállapodni. „A Lengyelországgal és Magyarországgal kötendő szerződésnek különös fontosságot tulajdonítanak. Nem a Varsói Szerződést akarják egy új paktummal pótolni, inkább azt remélik, hogy az együttműködés megkönnyíti a visszatérést a demokratikus Európába.”
A NATO-országok megállapodtak, a Szovjetunió egykori szövetségeseinek semmi olyat nem ajánlanak fel, amit nem hajlandók Moszkvának is nyújtani. Ilyenformán a látogatás eredménye az a fölismerés, hogy mily erősen akarnak a Szovjetunió hajdani szövetségesei a Nyugat intézményeibe integrálódni. Gazdaságilag csakúgy, mint biztonságpolitikailag és katonailag. A NATO-nak nincs kielégítő válasza erre az igazodási igényre.
Az értékelés végső következtetése: jobb híján a fogyó remény. „Épp most különösen fontos, hogy a NATO tartsa a jelenlegi irányt: a Gorbacsov kínálta esélyek nem ismétlődnek egyhamar.”
- Külföld [6]