A jó étvágyú német kancellár ez idő szerint „karcsúsító” kúrát tart; idén is, akárcsak az előző húsvétokon, Hofgastein, a kies osztrák fürdőhely szanatóriumának orvosai próbálják megszabadítani fölös kilóitól. De van némi különbség az idei húsvét és az előző húsvétok között. Az idén a húsvéti szünet nem jár együtt a politikai szünettel. Az idén Kohlnak nemcsak a pocakját apasztják.
Apasztják a tekintélyét is, méghozzá jóval gyorsabban, mint a zsírlerakódásokat. „Kohl népszerűsége nagymértékben csökkent” – írja a The Times. „A Kohl-éra ugyanolyan hirtelen véget érhet, mint Thatcher asszony érája. Adenauert és Erhardot éppúgy, mint Brandtot és Schmidtet, a saját pártja késztette távozásra.”
A londoni újság kommentárjának megjelenése óta újabb, még népesebb, még radikálisabb követeléseket hangoztató tüntetések voltak az „új tartományok”, azaz a régi NDK városaiban. A legnagyobbat most hétfőn tartották, Lipcsében. A Reuter tudósítója szerint 60 ezren követelték a kancellár lemondását. Ezt a jelszót különösen fájdalmassá teheti az érdekelt számára, hogy mindössze egy esztendővel ezelőtt a lipcsei tüntetések vezettek Honecker bukásához, s Kohl népszerűsége épp a „Helmut, Helmut” névtől – a kancellár keresztnevétől – zengő két szász városban, Lipcsében és Drezdában volt a legszembeötlőbb. Most viszont azt mondta a hétfői tüntetés egyik vezetője: „Kiáltásunktól leomlott a berlini fal, kiáltásunk meg fogja dönteni ezt a kormányt is.”
A kancellárra zúduló össztűznek az a magyarázata, hogy az egyesülést Kohl egyszemélyi feladatnak tekintette, az illetékteleneket – főleg a feladatból részt vállalni akaró szociáldemokratákat – görcsös igyekezettel tartotta távol az ügyektől. Tavaly ő volt az év embere: az egyesülés az ő forgatókönyve alapján ment végbe, és a rendezést is magára osztotta ki. Ez nagy érdeme. De a teljesítmény értékét hamar leszállította két megszegett esküvés. Az ország keleti felének azt ígérte a kancellár: „senki sem fog sokkal jobban élni, de sokan jobban fognak élni.” Az ország nyugati felének pedig ezt ígérte: „nem lesz adóemelés, az egyesülés nem kerül pénzbe a nyugatnémet választópolgároknak.”
A nyugati országrészben az emberek fintorogtak, hogy a kormányfő homlokán „a hazugság káinbélyege” éktelenkedik, de végül is beletörődtek a megszegett ígéretbe. Annál is inkább, mert az „új tartományokért” hozott áldozatot jócskán kiegyensúlyozta a konjunktúra – nem kis mértékben az új keleti belső piac meghódításából adódó – újabb fölívelése. A keleti országrészben folyamatosan nőtt az elégedetlenség, és az végül tüntetésbe csapott át: az első – a hétfőit egy héttel megelőző – lipcsei tüntetésbe.
Német valutaunió, európai valutaunió
És ekkor megszólalt Pöhl, a Bundesbank, a kormánytól független, központi bank nemzetközi tekintélynek örvendő elnöke. Az első lipcsei tüntetés másnapján adott nyilatkozata hibáztatta, hogy Kohl a szakemberek véleményét figyelmen kívül hagyva a kellő feltételek létrejötte előtt valósította meg a két német állam valutaközösségét. Túl korán vezették be az ország keleti felében a nyugatnémet márkát. Pöhl nyilatkozatát különösen súlyossá tette, hogy a bankelnök (talán akaratlanul) kimutatta egy harmadik esküvés megszegését. Ez úgy szólt, hogy a nyugat-európai partnereknek nem kell tartaniuk az egyesüléstől, az új német állam létrehozása nem lassíthatja az Európai Közösség menetrendjét. Sőt, az egyesült Németország még az eddiginél is nagyobb igyekezettel olvad be (a közben felsőbb osztályba lépő) Európai Közösségbe. Csakhogy a Bundesbank elnöke az Európa Parlament gazdasági bizottságában fölszólalva „katasztrofálisnak” minősítette a német valutauniót, és éppen azért, hogy okulva a példán, ne akarják elsietni az európai valutauniót. Figyelmen kívül hagyva, hogy mit határoztak a közösség legutóbbi római csúcskonferenciáján, ne akarjak a görögök, portugálok, spanyolok, írek gyönge gazdaságát, gyönge pénzét elhamarkodva egy kalapba dobni az erős gazdasággal, jó pénzzel rendelkező nyugat-európai országokéval.
Pöhl nem mondott nagy újdonságot; a közös nyugat-európai pénz bevezetésének elhalasztására irányuló szövetkezés volt az alapja a jó hangulatnak a márciusi Kohl–Major-találkozón. Ez az egybecsengő szándék szolgáltatott apropót ahhoz, hogy Kohl – a fagyos Thatcher-évek után – elhalmozza nyájasságának jeleivel az új brit kormányfőt, hűen híréhez, amely szerint boldog-boldogtalant letegez, keresztnevén szólít, és a sajtó nyilvánossága előtt barátjává avat.
De más dolog virágnyelven – azaz bármikor tetszés szerint hajlíthatóan – paktálni, mint újabb súrlódásokat előidézve, kategorikusan közölni a 12 partnerország állami bankjainak vezetőivel, hogy Németország még további négy évet akar beiktatni az összeurópai központi bank, a közös európai valuta megteremtéséig. Mintha nem lenne elég, hogy Washington neheztel a német hatóságoknak és a német közvéleménynek az Öböl-háborúval kapcsolatos hozzállása miatt, s mintha nem okozna elég fejtörést, .hogy Gorbacsov – akire a német vezetés az indokoltnál nagyobb tétet tett – hanyatlik, ingadozik, egyre jobban kockáztatja a német fogadók (Kohl és Genscher) pénzét.
Össztűz a kancellárra
A Times idézett cikkének következtetéseire a Bundesbank elnökének szavai adtak ihletést. „A következő évtized Németországa főleg a határain belüli Kelet és Nyugat feszültségeivel lesz elfoglalva, és nem fog nagy kedvet érezni, hogy az Európai Uniónak a 80-as években dédelgetett tervét előmozdítsa. Elképzelhető, hogy a Benelux-országoknak kedve támad, hogy maradék szuverenitásukat a németekkel együtt feláldozzák a Pöhl favorizálta »kettős sebességű« Európa oltárán. De más európaiak, ideértve a briteket is, meg fogják gondolni, hogy a keletnémetekéhez hasonló sorsot kockáztassanak meg.”
A kancellár a Pöhl-nyilatkozat után összeterelte segédcsapatait, s a kormány, az ipar, a szakszervezetek egyes képviselői vegytiszta kincstári optimizmussal cáfolták Pöhl állításait. De ez nem segített. A bankelnök nyilatkozata felnyitotta a zsilipeket, ledobták sisakjukat, és felsorakoztak a kancellár ellenfelei. A legnagyobb szakszervezetek vezetői álltak a tüntetések élére; a CSU, a Kohl vezette CDU bajor (és valamivel jobboldalibb) testvérpártja azt fontolgatja, hogy kilép regionális határai mögül, és a volt NDK-ban a népszerűtlenné vált kancellárpárt helyébe lép. Ismét a színre lépett Kohl háttérbe szorított riválisa, Geissler, a CDU leváltott főtitkára, s – egybehangzóan a pénzvilág, a politikai élet számos képviselőjével – valamiféle hivatalos vagy félhivatalos nagykoalíció létrehozását javasolta. Vogel, a szociáldemokraták leköszönő elnöke ott menetelt a legutóbbi lipcsei tüntetés résztvevői között. De a gyűlés fő szónoka Steinkühler volt, az IG Metall, azaz a vasasok szakszervezetének befolyásos vezetője. Vogel hallgatott a gyűlésen, és utóbb a sajtónak is óvatosan nyilatkozott.
Jó oka van az óvatosságra. A tüntetők indulatai nem teljesen indokoltak, amiként tavalyi – ellenkező előjelű – illúzióik sem voltak azok. Indulataik tetemes részét az óriási – hamarosan a munkaképes lakosság 40, 50 százalékára szökő – munkanélküliséget gerjesztő vagyonügynökség, a Treuhandanstalt váltotta ki. Ami most még működésének első szakaszánál tart: felszámolja az életképtelen vállalatokat. De nem alaptalan a gyanú, hogy – megtisztítva az utat a „honfoglaló” nyugatnémet vállalatok előtt – túl könnyen halálra ítél beteg, de még magához téríthető gyárakat, cégeket. Az új beruházásokat fékezi a tulajdon körüli vita is: „visszaadni vagy kárpótolni”. Ezt a vitát átszövi egyfajta „nemzeti ellentét”. A földjüket, házukat, gyárukat, üzletüket visszakövetelő tulajdonosok a kisajátítás után nagyrészt átköltöztek az NSZK-ba, és most arrogáns nyugati betolakodónak látszanak az otthonaikat féltő keletnémet lakosok szemében.
A gazdasági természetű sérelmeket egyébként is nagyon fölerősítik más, az emberi érintkezésekből avagy az új hatalom fölényeskedő képviselőinek viselkedéséből adódó megbántódások. A keletnémeteknek csalódást okozott, hogy a két német állam valójában nem egyesült: a volt NDK tartományait fölvették – sokak által megalázónak tartott módon, vagyis a nyugatnémet alkotmány minden módosítása nélkül – az NSZK-ba. Az első össznémetnek nevezett kormány csak nagy jóakarattal tekinthető össznémetnek: a volt NDK-t csak három miniszter képviseli benne, s ezek sem kaptak fontos tárcákat.
„Sok nyugatnémet úgy viselkedik, mintha egy legyőzött országban lenne” – mondta Forck, Berlin-Brandenburg evangélikus püspöke. Az „emberségükben megsértett lakosokat” – tette hozza a püspök – fölöttébb bántja a Berlin körüli huzavona is. A Rajna-vidéki katolikus Kohl szemlátomást nem akarja, hogy Bonn helyett ismét a protestáns Berlin legyen az ország fővárosa.
De ebben a vitában is tükröződik a helyzet ellentmondásossága. Lehet Berlint úgy nézni, mint az új szellemiségnek, az új művészeteknek otthont adó modern világvárost, és ezen az alapon szembeállítani az unalmas, provinciális Bonn-nal. De úgy is lehet nézni a dolgot, hogy a porosz királyok hajdani székvárosa, Hitler birodalmának központja akarja visszaszerezni a címet az első valóban demokratikus német állam hatóságainak otthont adó Bonntól. És az is fölmerülhet, aminthogy fel is merül, hogy az alapkérdés így hangzik: merre tart Németország. Ha az Európai Közösségben látja a lehetőséget hivatásának betöltésére, akkor ésszerűbb az ország nyugati szegélyén fekvő Bonn-nál kitartani. Ha abból indul ki, hogy a változásokkal Nyugat-Európa pereméről Európa közepébe került, s az egész kontinenst kell figyelmére méltatnia, akkor Berlinre kell essék a választás.
Keletnémet nemzeti tudat?
Ám ez folyamatos probléma, s háttérbe szorul a mai nagyon kiélezett helyzetben. Most többet nyom a latban, hogy Engholm, a szociáldemokraták kijelölt, de hivatalosan még nem megválasztott vezetője kiadta a jelszót: új választást! A kormány többséget kapott decemberben, de az új fejlemények világosan mutatják, hogy ugyanez a többség – manapság ez gyakran előfordul Közép-Európában – megvonja bizalmát a jelenlegi kormánytól. De főleg a hitegető, ám a megtévesztett emberek szemébe nézni nem akaró kancellártól.
Hiteles személyre volna szükség, és sokan gondolják, hogy Engholm lehetne ez a személyiség. A bizalmat nemcsak az új modern középosztály megnyerésére irányuló elképzelései táplálják. Kiérdemelte meghurcoltatásával is. Talán emlékeznek még rá, hogy Barzel, Schleswig-Holstein tartomány egykori miniszterelnöke, a választás előtt vetélytársát afféle „apák és fiúk” rágalomkampánnyal igyekezett lejáratni. De kipattant a dolog, s Barzel nem úszta volna meg a szimbolikus elmarasztalással. Meg sem várta az erkölcsi halált jelentő ítéletet: öngyilkos lett.
Lehet, hogy Kohl, a nagy taktikázó, aki sose helyezett súlyt az elegáns megoldásokra, most is talál valamilyen egérutat, és elhúzza az időt a következő választásig. Lehet, hogy a CDU-ban palotaforradalom tör ki, és új vezetőt választanak. Lehetséges, hogy meghallgatásra találnak a nagykoalícióra vonatkozó követelések, bár a szociáldemokraták azt mondják: semmi kedvük kihúzni a kancellárt a maga ásta veremből. És az sem lehetetlen, hogy előbb-utóbb mégis új választásokat írnak ki.
Hosszú sora van a kérdőjeleknek. Az viszont szinte bizonyos, hogy a hajdani NDK föllázadt népe – amelyben Kohl olyan közösségi tudatot ébresztett fel, aminőt Honecker szeretett volna, de nem volt rá képes – jobb sorsot harcol ki annál, amit a jóhiszeműségükkel (és szavazataikkal) visszaélő mai hatalmasságok szántak neki.
- Külföld [6]