1989 nyarán döbbenten néztük azokat a képsorokat, melyek a pekingi Tienanmen téri tüntetők vezetőinek nyilvános kivégzéséről készültek. A júniusi vérengzés brutalitása így vált teljessé a szemünkben, mert míg itt Kelet-Európában is félni kellett egy esetleges erőszakos rendőri-katonai akciótól (lásd Belgrád), a megtorlás sohasem terjedhetett addig, hogy a lázadókat valamilyen tömeglátványosság keretében büntessék meg. Jól példázza a belénk ivódott iszonyt a nyilvános ítélettel szemben, hogy még a zsarnok Ceausescu házaspárt elpusztító forradalmi/puccsista gyilkosság is mély ellenérzéseket szült bennünk. Ázsiai barbarizmust emlegettek néhányan, amely házasságtörő asszonyok, gyilkosok és lázadók véres kivégzésében leli örömét. Európában, mondják, már a halálbüntetés is szégyen, a nyilvános büntetés pedig egyenesen lealacsonyító. S mondják mindezt annak ellenére, hogy a XIX. század elejéig Európában is bevett szokás volt a széles tömegek előtti ítélet-végrehajtás. Sőt a XVI–XVIII. században, tehát a Foucault által elemzett modern börtönrendszer megszületése előtt, a nyilvános ítéletkihirdetés és -végrehajtás nemcsak valamilyen ősi „barbár” rítusok maradványa volt, hanem a büntetés-végrehajtás kora újkori gyakorlatának központi eleme, amint az kiderül Richard van Dülmen a büntetés-végrehajtás egészét átfogó történeti elemzéséből. Dülmen szerint ebben a korban a nyilvános büntetés elsősorban az elrettentést szolgálta, hogy a tömegek, okulva a látottakon, visszariadjanak a hasonló bűnök elkövetésétől. De e „tanító” célzat mellett a bírói hatóság a körültekintően megrendezett színjátékkal hatalmát is demonstrálni kívánta. Számára nem volt elég az igazság ilyen vagy olyan eszközökkel való kiderítése, hanem a bűnös nyilvánosság előtt elmondott vallomása is kellett: az önkéntes alázat és a bűnbocsánat Isten és természetesen az őt képviselő világi hatalom előtt. Az ellenreformáció átideologizált korszakában a felsőbbség erkölcseit védő gyakorlatnak lehetünk a tanúi. Enélkül a demonstráció nélkül a hatalom és a színjátékba bevont nép az ítéletet nem tudta elfogadni: a sikerrel végrehajtott nyilvános büntetés biztosította az ítélet társadalmi elfogadottságát.
A mát és a kora újkort elválasztó éles határvonal ellenére, amelyet Dülmen joggal hangsúlyoz, a két korszakot sok minden össze is köti. A látszólag teljesen önkényes és emellett még kegyetlen igazságszolgáltatás ebben az időszakban válik igazi szakmává, hivatássá, ugyanúgy, mint pl. az államigazgatás a szakszerű bürokrácia kora újkori megjelenésével, amely jelenséget Hajnal István kimerítően elemzett Az újkor története című munkájában. A városi bírói hatóság ebben az időszakban monopolizálja az ítélethozatalt, ekkor születnek meg az első nagyobb, a helyi gyakorlatban mutatkozó különbségeket áthidalni szándékozó központi büntetőkódexek (lásd Carolina, V. Károly 1532-es büntető törvénykönyve és Theresiana, Mária Terézia 1769-es büntető törvénykönyve), és ekkor jutnak először valóságos szerephez az egyetemek jogi fakultásainak szakértői.
Dülmen az igazságszolgáltatás konkrét perekben, jegyzőkönyvekben megmutatkozó gyakorlatát nem száraz tudományossággal elemzi, hanem a társadalomtörténet legjobbjainak (Huizinga, Duby, Aries) élvezetes elbeszélő technikájával. Ügyesen ötvözi az egyedi esetek fordulatait az általános tendenciák statisztikai elemzésével, és aprólékosan leírja az elítélt útját az elfogatástól az ítélet végrehajtásáig.
Könyvét mint a könyvsorozat szerkesztője nem elsősorban a szakavatott jogtörténészeknek, hanem a társadalomtörténet és a szociológia iránt érdeklődőknek ajánlom.
- Kultúra [6]