Szaddám Huszein „országlásának” talán legnehezebb időszakát éli ezekben a napokban; már az ország középső, szunnita arabok lakta része is forrong. Északon a (szintén szunnita) kurdok váltakozó hevességű (és eredményességű) harcot folytatnak a három nagyváros, Moszul, Kirkuk és Irbil birtoklásáért. Irak déli része a szövetséges csapatok ellenőrzése alatt áll, az ettől valamivel északabbra fekvő területeken viszont a síiták ragadtak fegyvert a kormánycsapatok ellen, miközben a déli nagyváros, Bászra és a síiták két szent városa, Nedzsef és Kerbela többször is „gazdát cserélt”.
Önálló Kurdisztán?
Bárhogyan is végződjön az iraki polgárháború, a kurdkérdés rendezésének szükségessége ismét előtérbe kerül. Irakban mintegy 3 millió kurd él, az ország lakosságának csaknem ötöde, a legnagyobb, mintegy 12 milliós kurd közösség pedig Törökországban található, ahol azonban rendelet tiltja a kurd nyelv használatát, a vezetés pedig terrorszervezetnek minősítette a török kormány ellen a nyolcvanas évek eleje óta fegyveres harcot folytató Kurdisztáni Dolgozók Pártját. Hosszú idő után Turgut Ozal az első török vezető, aki hivatalosan is elismeri a kurd nemzeti kisebbség létét Törökországban. Emögött nyilvánvalóan pragmatikus politikai megfontolás áll: Törökország csak így formálhat jogot arra, hogy kezdeményező szerepet vállaljon a kurd kérdés rendezésében (a török vezetők a közelmúltban többször is találkoztak ez ügyben az Iraki Kurdisztáni Front vezetőivel). Az iraki kurd vezetők hangoztatják, hogy nem kívánnak elszakadni Iraktól (egy önálló Kurdisztánnak vajmi csekély a politikai realitása), csupán egy demokratikus, a tényleges kurd autonómiát érvényesítő iraki vezetést kívánnak. A török vezetés több ízben deklarálta Irak területi integritásának tiszteletben tartását, a török befolyás növekedését Észak-Irakban azonban mindenképpen megkönnyíti az itt élő, egymillió főre becsülhető török nemzeti kisebbség.
Bár a síiták Irak lakosságának többségét alkotják, az ország déli részén folyó síita felkelés az érezhető iráni támogatás ellenére sem tűnik annyira szervezettnek, mint északon a kurdoké. Egy iráni típusú „iszlám állam” létrehozását nemcsak a szunnita lakosság, de a síiták egy része sem venné szívesen. Az arabok ugyanakkor nem rokonszenveznének egy esetleges kurd vezetéssel sem, már csak azért sem, mert a kurd vezetők egy része a teljes körű kurd függetlenség híve. Minden vallási és nemzetiségi tényező által elfogadható iraki vezető hiányában sokan még mindig egy hatalmában korlátozott, „középerős” Szaddám Huszeint vagy a jelenlegi baathista katonai vezetés valamely másik tagját tartanák a legjobb megoldásnak. Annyi bizonyos, hogy Irak széthullását csak egy „erős ember” lesz képes megakadályozni.
Kuvaiti felhők
Az iraki csapatok távozása és a függetlenség visszanyerése után az alig fél dunántulnyi emírség, Kuvait helyzete a szó szoros értelmében sem nevezhető felhőtlennek: a csaknem 600 égő olajkútból kiáramló füst napközben is gyakran éjszakai sötétséget okoz a fővárosban, ahol a háború előtt az ország kétmillió körüli népességének négyötöde élt. A járdákat fekete olajpernye fedi, füstszag terjeng mindenfelé. Az átlaghőmérséklet mintegy fele az ilyenkor megszokottnak. Az égő olajkutak eloltása optimális esetben is vagy másfél évet vesz igénybe. Az országban a napokban ugyan megindult az áramszolgáltatás, a mindennapi élet lassan normalizálódik, de több épület romokban hever, az épen maradtak jó része pedig teljesen üres.
Kuvaitnak pénze ugyan van, sőt kimondottan szerencsésnek mondható, hogy olajbevételei nagyobb hányadát mindig is külföldön tartotta, illetve fektette be. Ám most nem csupán az ország fizikai értelemben vett újjáépítése jelenti a problémát.
A megszállás idején becslések szerint több mint ötven fegyveres kuvaiti ellenállási csoport működött, s ezek a fegyveresek az irakiak távozása után is „rendfenntartóként” tevékenykednek, intenzíven kutatva a „kollaboránsok” után. Akinek most Kuvaitban iraki vagy palesztin okmányai vannak, legyen bár több évtizede kuvaiti lakos, aligha érezheti magát biztonságban. (Egy paleszin vezető szerint eddig 250 palesztint gyilkoltak meg.)
Az iraki invázió előtt mintegy 400000 palesztin élt az országban, zömük magas fokú szakképzettséget igénylő munkát végzett. Közülük 150–180 ezer maradt Kuvaitban, nagy részük lakásába zárkózva várja a helyzet normalizálódását, holott munkájukra égető szükség lenne. Nem ritkák azonban az olyan vélemények sem, hogy valamennyi palesztint az ország mielőbbi elhagyására kell felszólítani.
Nyilvánvalóan hosszabb időbe telik, amíg a törvényes rend helyreáll, a háború előtti helyzet visszaállítása azonban aligha valószínű. Az uralkodó az 1962-es alkotmány teljes körű érvényesítését, a parlamenti rendszer visszaállítását ígéri. Sokan viszont ezzel sem elégednek meg, új választásokat és a választásra jogosultak számának kiterjesztését követelik. (Szavazati joga a jelenleg érvényes törvények szerint az „őslakos” kuvaiti állampolgárok közül csupán azon 21 év feletti férfiaknak van, akik 1920-ig visszamenően kuvaiti eredetűek. Ez pedig kevesebb, mint a kuvaiti lakosság 8 százaléka.) Az utolsó, 1985-ben tartott nemzetgyűlési választásokon markáns politikai irányzatok különültek el egymástól az arab nacionalistáktól az iszlám fundamentalistákig, s több „ellenzéki” képviselő is mandátumhoz jutott. Az uralkodó Szabah család tehát minden tekintetben nehéz hónapok elé néz.
Szaúd-Arábia, Szíria és a „cionista entitás”
Szaúd-Arábiában a jelenleg tartó ramadán havi böjt miatt szinte „megállt az élet”. Az események a „háttérben” zajlanak. A sajtó sokat foglalkozik Izraellel, s már általában ki is írják Izrael nevét (korábban „cionista entitás” elnevezéssel szerepelt). A szaúdi vezetés azonban a megváltozott álláspont ellenére is a megszállt területekről történő kivonulást szabja az Izrael és az arab országok közötti viszony rendezésének feltételéül. A szaúdi értelmiség technokrata-modernista szárnya abban bízik, hogy Szaúd-Arábiában sem áll vissza a háború előtti helyzet, s végre valóra válik a vezetés egy évtizeddel ezelőtt tett ígérete: lesz írott alkotmány, és létrejön a parlament szerepét betölteni hivatott konzultatív testület, a madzslisz as-súrá.
Szíria a háború egyik látszólagos nyertese. Korábbi „radikalizmusa” miatt sokakat meglepett csatlakozása a koalícióhoz, ám ez a lépés igen szerencsésnek bizonyult: megindult a nyugati és arab segélyek beáramlása a nagyon rossz helyzetben lévő szíriai gazdaságba. Szíria kétségkívül a közel-keleti rendezés egyik kulcstényezője. Nem véletlen, hogy Izraelben nagy nyugtalanságot váltott ki az a tény, hogy március közepén megérkezett Szíriába az a 24 darab 500 km hatótávolságú, Észak-Koreától vásárolt Scud–C típusú rakéta, amelyekkel Izrael bármely területe elérhető. Nyilván nem véletlen az sem, hogy az izraeli televízió a múlt héten hosszabb műsort sugárzott, amelyben a szíriai és az iraki elnök között vontak nagyon is szoros párhuzamot.
A szíriai és az amerikai vezetés egyaránt mást szeretne látni Jasszer Arafat helyett a PFSZ élén. Arafat egyoldalú Irak melletti elkötelezettsége a palesztinokat tette a háború másik nagy vesztesévé: máris leálltak az Öböl menti országok segélyei. Szíria régóta igényt formál a palesztin mozgalom befolyásolására, már az 1983-as belviszály idején is a PFSZ Arafattal szemben álló erőit támogatta, s most is megvannak a maga jelöltjei a PFSZ vezető posztjára. A korábbiaktól eltérően most az arab vezetők nagy része is szembefordult Arafattal.
Izrael, az Öböl-háború egyik fő politikai nyertese az Egyesült Államok határozott rosszallása ellenére is folytatja a megszállt területek betelepítését: James Baker március közepén tett látogatása idején jelentették be 11000 új lakás felépítését Nem mutatnak sok hajlandóságot a „területet békéért” elv gyakorlati megvalósítására, s nem lelkesednek a nemzetközi közel-keleti békekonferencián való részvételért sem. Az Egyesült Államok most egyrészről az Izrael és az arab országok, másrészről az Izrael és a palesztinok közti közvetlen kapcsolatfelvétel elősegítésén fáradozik, s megpróbál enyhe nyomást gyakorolni az izraeli vezetésre.
Mind kevésbé tűnik tehát indokoltnak az az optimizmus, amellyel sokan azt várták: a harcok befejezése után igen rövid időn belül megvalósulhat az átfogó közel-keleti rendezés. A legtöbb nyugati hírközlő szerv James Baker Damaszkuszban mondott szavait idézte ezzel kapcsolatban: „először lépkedj, majd járj, s csak azután fuss.”
- Külföld [6]