Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Még sokáig nem múlhat el március anélkül, hogy ne jutna eszünkbe az 1990-es marosvásárhelyi pogrom. Már csak azért sem, mert még mindig igen keveset tudunk mindarról, ami akkor és ott megtörtént.

Az idén Erdélyben – legalábbis eddig – nem került sor tömeges etnikai ellentétekre. E tény leginkább azokat igazolja, akik úgy vélték: tavaly még szüksége volt a román kormánynak arra, hogy pogromok, egyéni és kollektív megtorló akciók révén igyekezzék mind nagyobb politikai-nemzeti tőkét kovácsolni a maga számára. Ma azonban, amikor Bukarest, ha nem is túl barátságos, de nyilvános beszélő viszonyban áll már a Nyugattal, Romániának nincs különösebb szüksége a terror látványosságára.

A román kormányt igenis tettestársi felelősség terheli a múlt évi véres megmozdulásokért. Még akkor is így van ez, ha tudjuk: az összecsapások sebesült áldozatai között a románok voltak többségben. Miért és hogyan történhetett ez?

Hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, fel kell idézzük nagy vonalakban az eseményeket. A március 15-i ünnepségeket felhasználva a Nemzeti Megmentés Frontjának egyes bukaresti vezetői – mindenekelőtt Petre Roman miniszterelnök –, valamint a Vatra Romaneasca 19-én megtorló akcióba kezdett a város magyar lakossága és egyes magyar objektumok ellen. A felvonultatott környékbeli román parasztok az akció céljáról nem sokat tudtak, így randalírozásuk végül is kevéssé lehetett összehangolt, s az nagyjából egy – egész városra kiterjedő – kocsmai verekedés mértékét alig haladta meg.

Másnap Marosvásárhely, valamint a környék magyar lakossága összehangolt, szinte katonai precizitású akcióval torolta meg a korábbi sérelmeket, a Székelyföld pedig bejelentette: ha a vásárhelyieket további atrocitás éri, csapatokat küldenek megsegítésükre. Ekkor és csakis ekkor derült ki, hogy a kormányzat – valamint a Vatra – Marosvásárhelyt csak afféle előjátéknak szánta, és a következő napokra pogromok egész sorozatát szervezte meg Szatmárnémetiben, Gyulafehérváron, Zilahon, sőt Kolozsváron és esetleg Nagyváradon is. A szervezők az akciók megindításától csak akkor álltak el, amikor kénytelenek voltak szembesülni a magyarok vásárhelyi válaszával, illetve a Székelyföld határozott és egyértelmű bejelentésével.

A marosvásárhelyi incidens mérlegét a szemben álló felek különböző módon vonták meg. Egy azonban biztos, a március 20-i magyar fellépésre kizárólag azért kerülhetett sor – és egyben azért kellett, hogy sor kerüljön rá –, mert ott és akkor a magyarság volt az egyedüli stabilizáló erő, minthogy sem a rendőrség, sem pedig a katonaság nem volt hajlandó az eseményekbe beavatkozni, tétlenségük pedig a pogromot elindító román parasztoknak, illetve a Vatrának kedvezett.

Bebizonyosodott tehát, hogy az erdélyi magyarság jelentékeny erőt képvisel, és adott körülmények között képes saját védelmét is megszervezni. Ugyanakkor egyértelművé vált, hogy Bukarest sok mindent kész feláldozni, csak hogy megőrizhesse, sőt javíthassa megfigyelői pozícióit az Európa Tanácsban. Ezért akár kész eddigi hűséges szövetségesének, a Vatrának is búcsút inteni. Ennek fényében talán több reménnyel számíthatunk arra is, hogy tavaszi áldozatokra jövőre sem kerül majd sor.

• Külföld