Örültünk valamennyien lakáshitelek adósai, amikor a frissen megalakult Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek mondta ki és megszüntette a kamatadót. Örültünk sokan, amikor az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította és eltörölte a halálbüntetést. Örültünk, s Tamás Gáspár Miklós a Magyar Hírlapban valósággal lelkendezett, amikor a minap az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősítette a személyi számot.
De vajon maradéktalanul igazunk volt-e, amikor mindennek örültünk? Be kell vallanom, én nem bánkódtam, hanem örültem, amikor az Alkotmánybíróság úgy nyilatkozott, hogy nem nyilatkozik a kárpótlási törvénytervezetről. Helyesebbnek tartottam volna, ha az SZDSZ nem kér előzetes normakontrollt az Alkotmánybíróságtól. Sőt: most, a törvény megszavazása után is fenntartásaim vannak azt illetően, hogy az Alkotmánybírósághoz forduljunk.
Folyamatos jelen
Előttem van még az SZDSZ 1989. tavaszi közgyűlése, amikor a Rendszerváltás Programjának egyes pontjairól, fejezeteiről kellett szavaznunk. Két kérdésben, melyek szembetűnően megosztották a tagságot, a közgyűlés úgy döntött, hogy nem dönt. Az egyik a halálbüntetés volt. (A másik a címer.) Akkor azt mondtuk: ne most döntsünk, mert az azt jelentené, hogy a jelenlevők több mint egyharmada szorul kisebbségbe, hanem folytassuk le a kérdés alapos vitáját, és majd utána hozzunk döntést.
Időközben megszületett a program, lezajlott a választási kampány, megalakult az új Országgyűlés, a kormány, megindult a törvényhozás. S mielőtt napirendre kerülhetett volna a büntető törvénykönyv módosítása (az állam elleni bűncselekmények tekintetében még a régi parlament törölte a halálbüntetést), az Alkotmánybíróság már döntött. Megtakarította számunkra a párton belüli vitát arról, hogy miként szavazzon a parlamenti vitában a szabaddemokrata-frakció, megtakarította a döntés felelősségét valamennyi képviselőnk számára, megtakarította a véleménynyilvánítás felelősségét mindazok számára, akik adott esetben a sajtóban, politikai gyűléseken szólaltak volna meg. Ez pedig nem jó dolog. A demokráciát, a politikai pártokat, a parlamentet, a társadalmi nyilvánosságot arra találták ki, hogy végigjárja a politikai döntéshez vezető utat, miáltal a társadalomnak legalább az aktívan politizáló része rákényszerül arra, hogy megismerje és végiggondolja a döntés mellett és ellen szóló érveket. Angliában, ahol a parlament törölte el a halálbüntetést – méghozzá nem is egyszer, mert időről időre javasolja valaki a visszaállítását, és akkor a sajtó újra cikkezik róla, és szavaznak a képviselők –, a társadalom egésze jutott el oda, hogy lemondjon a szemet szemért, fogat fogért elvről. Nálunk viszont egy „bölcsek tanácsa” döntött, megtakarítva a társadalomnak ezt a folyamatot. A végeredménnyel ugyan egyetértek, a megoldás módját azonban nem tartom szerencsésnek.
„Személyeskedések”
Itt van a személyi szám kérdése. Tudjuk, hogy az Alkotmánybíróság elnöke hosszú ideje harcol egy korszerű adatvédelmi törvényért. Annak idején, mint egyszerű jogtudós cikkeket közölt, majd kezdeményezte a törvény meghozatalát. Azt is tudjuk, hogy Nyugat-Európában hosszan tartó nyilvános viták, tömegeket megmozgató állampolgári kezdeményezések ébresztették rá az államokat: határt kell szabniuk a bürokrácia természetes hajlamának, hogy átfogóan ellenőrizze az állampolgárok életét. E folyamat eredményeképpen születtek új adatvédelmi törvények. Az Alkotmánybíróság döntése azt mutatja, hogy elnökének nem volt türelme végigvárni ezt a folyamatot, de még azt sem várta meg, hogy a parlament meghozza az új adatvédelmi törvényt. Tíz alkotmánybíró döntött, s a személyi szám rendszerének vége. Az eredménnyel még egyetértek, a döntés módja azonban aggaszt.
Előttünk áll a harmadik ügy: az abortusz. Hadd idézzek csak két külföldi példát. Németországban az egyesítés egyik legbonyolultabb kérdése: mi legyen az abortusszal? Az NSZK-ban szigorúan korlátozták az abortuszt, néhány éve egy bajor kisvárosban súlyos börtönbüntetésre ítéltek abortusz miatt egy orvost. Az NDK-ban viszont teljesen szabad volt az abortusz. Az egyesítéskor általában az eddigi nyugatnémet jogot vezették be a volt NDK területén, de az abortusz tekintetében két év haladékot adtak, s e két év alatt kell új, az NDK-ban is elfogadható megoldást találni. Most minden egyes parlamenti pártnak ki kell alakítania a maga álláspontját. A szociáldemokraták és a szabad demokraták eddig is az abortusz liberalizálása mellett voltak, a nehéz döntés az uniópártokra hárul. A CDU egyik tekintélyes vezetője, a házelnök Rita Süssmuth már tett egy javaslatot arra, hogy az első tizenkét hétben bizonyos korlátozásokkal lehetővé váljon az abortusz. A CDU konzervatív szárnya és a bajor CSU mereven elzárkózik. Megindult a vita az újságokban, s a döntésig – amire még van több mint egy év – sokaknak kell alaposan végiggondolniuk a pro és kontra érveket.
A katolikus szellemiségű politikai erőknek az új Lengyelországban kivívott túlsúlya oda vezetett, hogy napirendre került az abortusz szigorú törvényi korlátozása. A kormány maga is korlátozó törvényjavaslatot terjesztett a parlament elé, de az egyházhoz közel álló képviselők még keményebb megszorításokat és szankciókat javasolnak. A vita a sajtóban, politikai gyűléseken, az alakuló pártokban is folyik. Noha a közvélemény-kutatások szerint a lengyelek nagyobb része ellenzi a korlátozást, az általuk választott parlamentben és a nyilvánosságot domináló új politikai elitben többségre juthatnak a korlátozások hívei.
Az SZDSZ kezdettől fogva gondosan kerüli, hogy szembenézzen a problémával. Ott voltunk egyfelől azok, akik 1973-ban az akkori kormány abortuszkorlátozó rendelete ellen az első magyar aláírásgyűjtést kezdeményeztük, de ott vannak olyan vallási csoportok hívei is, akik számára az abortusz gondolata elfogadhatatlan. Ha az Alkotmánybíróság helyt adna a Pacem in Uteris csoport kezdeményezésének, ez megtakarítaná nekünk a kemény vitákat. Ez kényelmes lenne a párt számára, mint ahogy a többi párt számára is, megkönnyítené képviselőink életét, és mégsem lenne jó megoldás.
Itt van végül a kárpótlási törvény esete. Nagyon sok bajt okoz majd, amikor a kárpótlási törvény végrehajtásra kerül. Kárt okoz a gazdaságnak, hátrányosan befolyásolja majd a tulajdoni struktúrát, súlyosan igazságtalan lesz, élezi a szociális feszültségeket. Kívánatosnak tűnhet ezért, hogy ellentmondást találjunk a kárpótlási törvény egyes rendelkezései és az alkotmány megengedhető értelmezése között, és így akadályozzuk meg a törvény életbelépését. Én azonban ezt nem tartom szerencsésnek.
…emberi dolog
A magyar választók egy évvel ezelőtt választottak. Igaza lehet Tamás Gáspár Miklósnak, amikor azt mondja: tévedtek. De a tévesen választott parlament is parlament. A választások után a legtöbb szavazatot szerzett párt a kisgazdákkal kötött – a parlamenti demokrácia szokásai szerint – koalíciót. Joga volt hozzá. Ezt – a parlamenti demokrácia szokásaitól eltérően – úgy tették, hogy nem dolgozták ki a pártprogramok egyeztetésén alapuló kompromisszumos koalíciós megállapodást. Ennek rendkívül súlyos következményei voltak és vannak, de másképp nem jöhetett volna létre a koalíció. Ezek után sokmenetes politikai küzdelem kezdődött. Előbb földtörvényről volt szó, folyt a harc pártokban, gyűléseken, sajtóban. A miniszterelnök a parlamenti politizálás demokratikus eszközeivel nem boldogult, és egyszer már az Alkotmánybírósághoz menekült. A második menetben kárpótlási törvényként folytatódott a dolog. A harc tovább folyt, a sajtó, az egyes pártok, az egyéb politikai erők érveltek, agitáltak. A kárpótlási törvény tehát a parlamenti demokrácia normális működésének eredménye, így kell tudomásul venni.
Ismerem az ellenvetést: a tulajdonviszonyok rendezése évtizedekre szól, ebben konszenzusra kellett volna törekedni. Lehetséges, de akkor vagy nagykoalíciót, urambocsá’ nemzeti egységkormányt kell létrehozni, vagy ki kell terjeszteni a kétharmados törvények körét, vagy a parlament helyett kerekasztal-tárgyaláson kell megegyezni. Lehet így eljárni, csak akkor mi értelme volt az országgyűlésiképviselő-választásnak?
Mert ne feledjük: az MDF a szabad választásokon szerzett többséget. Igaz, hogy a kisgazdák csak tizenkét százalékot kaptak, de a második fordulóban úgy szerzett nagy többséget az MDF, hogy megmondta a választóknak: a kisgazdákkal fog koalíciót kötni, azzal a párttal, amely a föld visszaadásának koncepcióját képviseli.
Úgy vélem, nem volna helyes, ha az országgyűlési többség döntésével szemben az Alkotmánybírósághoz fellebbeznénk. A parlamenti demokráciához, hozzátartozik a lehetőség, hogy a parlamenti többség hibás, káros döntést hoz. A választók ebből tanulnak, és legközelebb másra szavaznak. Úgy gondolom továbbá: nem volna helyes, ha az Alkotmánybíróság tovább folytatná eddigi gyakorlatát. Meg kellene hagynia a pártoknak és a parlamentnek azt a lehetőséget és a vele járó felelősséget, hogy döntsenek a kamatadóról, a halálbüntetésről, a személyi számról, az abortuszról és a kárpótlásról. Amikor az Alkotmánybíróság az élethez való jog általános elvéből vezeti le álláspontját a halálbüntetésről vagy az abortuszról, amikor az állampolgárok közötti vagy a tulajdonformák közötti egyenlőségből vezeti le álláspontját a kárpótlásról, akkor messze túllépi az alkotmány értelmezését, és politikai döntést hoz. Ne tegye. Ne a „bölcsek tanácsa” döntsön, hanem a többpárti parlament. Mert másképp ugyanis sohasem érzik át a maguk felelősségét a képviselők, a pártok s – ami a legfontosabb – maguk a választók.
- Belföld [6]