A parlament éppen egy évvel megalakulása után és egyazon napon tűzte napirendjére a volt egyházi ingatlanokkal és az önkormányzati tulajdonnal foglalkozó törvénytervezetet. A címe mindkettőnek szerény és semmitmondó. „A volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséről” egyfelől, és „egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról” másfelől. A mögöttük meghúzódó szándékok azonban már távolról sem ilyen szerények. És nem feltétlenül egyeznek meg a korábban meghirdetett szándékokkal.
Hol van már a tavalyi hó…
Az MDF választási programja például 1989 őszén megfogalmazta: „Az államosítás, betagosítás alól fel kell szabadítani és vissza kell állítani a települések köztulajdonát, közbirtokait. Biztosítani kell az önkormányzatok gazdálkodási és vállalkozási szabadságát.” Igaz, akkor még nem ismerték a leendő helyhatósági választás eredményét. Mint ahogy nem ismerte Horváth Balázs sem, amikor tavaly nyáron az önkormányzati törvényjavaslatról tartott expozéjában kijelentette: „Az önkormányzatok tulajdonossá tétele nemcsak nagyobb önállóságukat szolgálja, hanem a ma még alanytalan állami tulajdon bizonyos körének önkormányzatosítása garancia lehet arra, hogy a tulajdonossá vált önkormányzatok a jó gazda gondosságával óvják, gyarapítsák a …közösség vagyonát.” Nem szép mondat, de biztató. Horváth Balázs azt is megígérte, hogy mire 1990 novemberében „érdemben működni kezdenek az új önkormányzati képviselői testületek, addigra rendelkeznek majd a munkájukhoz feltétlenül szükséges jogszabályokkal…” Ehhez képest az önkormányzati tulajdonról szóló törvényjavaslatot csak 1991 májusában kezdte tárgyalni az országgyűlés, a hatásköri törvényjavaslatot pedig két hónappal ezelőtt parkoló pályára tették. Előbb a kárpótlási törvényt kellett tető alá hozni, most pedig az egyházakat kell haladéktalanul kárpótolni.
Természetesen senki sem vitatja, hogy a bolsevik hatalomátvétel kíméletet nem ismerő időszakában az egyházakat (is) súlyos méltánytalanságok érték. Megfosztották őket ingó és ingatlan vagyonuk túlnyomó részétől, szétverték évszázados hagyományokra visszatekintő, jól működő, közhasznú szolgáltatásokat nyújtó közösségeiket és intézményeiket.
Minden lehetőséget meg kell adni, hogy az erőszakosan fölszámolt intézmények helyett újakat építhessenek fel, s hogy a civil társadalom szervezésében, az általuk képviselt értékek közvetítésében, a közérdekű oktatási, nevelési, kulturális, szociális feladatok ellátásában ismét méltó szerepet tölthessenek be, hogy kielégíthessék mindazok igényeit, akik szolgáltatásaikra igényt tartanak. Feladatokról, tennivalókról van szó, amelyeknek nem lehet a múltba révedve, a hajdani aranykor feltámasztásának reményével nekilátni. A múltat semmilyen értelemben nem lehet és nem is kell rekonstruálni. Ha a kárpótlás gondolatát helyezzük a középpontba, óhatatlanul új sérelmeket okozunk.
A törvényjavaslat szerint az egyházaknak azokat az ingatlanokat kell visszakapniuk, amelyeket valaha birtokoltak. Ehhez ma ott működő és az elkövetett igazságtalanságokban merőben vétlen intézményeket, közösségeket kell kizsuppolni. Most, azért, mert a 40-es évek végén az egyházakkal rútul elbántak, kezdődhet az ő kálváriájuk.
Ipiapacs
A törvényjavaslat szerint az egyházaknak mindazokat a tulajdonukban volt ingatlanokat vissza kell kapniuk, amelyeket a jövőben hitéleti, szerzetesrendi, oktatási, nevelési, egészségügyi, szociális, gyermek- és ifjúságvédelmi valamint kulturális célokra kívánnak használni. Csupa nemes, támogatandó cél. De az egyházak évszázadok alatt építették ki azt az „apparátust”, amely ezeket a feladatokat megfelelő színvonalon el tudta látni. Azt a pusztítást, amit a pártállam végzett, „a szőnyegbombázást” – ahogy Iványi Gábor, a szabad demokraták lelkész képviselője nevezte – nem lehet egyik napról a másikra orvosolni. A tanítórendek, a kedves nővérek még csak most kezdik magukat megszervezni. Ma senki nem tudja megmondani, hogy ez a folyamat milyen gyorsan fog előrehaladni. Mint ahogy azt sem tudja senki, hogy milyen mértékű lesz a kereslet az egyházi keretekben nyújtott szolgáltatások iránt.
Tudják ezt persze az egyházak is. Ezért szerepel a törvényjavaslatban tízéves türelmi idő. Ennyi idő alatt kell majd fokozatosan birtokba venni a már most lajstromba szedett és jóelőre tilalmakkal terhelt ingatlanokat. Szerepelnek a lajstromban, tehát nem lehet elidegeníteni, bérbe adni, ha egyébként az önkormányzatokat illetnék meg, az ő tulajdonukba adni a szóban forgó ingatlanokat. Ezt az együttvéve hatalmas értéket képviselő vagyont befagyasztjuk, csak azért, hogy egyszer majd az egyház, ha képes lesz rá, birtokba vegye.
Miközben a nagyon is létező önkormányzatok, amelyeknek nap mint nap el kellene látniuk a rájuk rótt feladatokat, elemi gondokkal küszködnek és valósággal fuldokolnak az eszközök hiányától. Elvonunk javakat egy létező közösségtől, hogy tartalékoljuk egy egyszer talán majd létrejövőnek. Ezzel egyszersmind kényszerhelyzetet teremtünk. Az intézmények széles körét, ha kell, ha nem, ha képes rá megfelelő színvonalon, ha nem, az egyházak fogják működtetni, hiszen a listára föltuszkolt ingatlanokra nézve kötelezettséget vállaltak. A dolog ettől kezdve – fittyet hányva a valóságos igényekre, a feltételek meglétére vagy hiányára – önmagát teljesítő jóslatként működik. Az egyházak előjogokhoz jutnak, mert kiemelik őket a versenyből. Nem kell megküzdeniük a más alapon szerveződő iskolák, kórházak, szociális otthonok és egyéb szolgáltatások konkurenciájával.
Mint ahogy a kárpótlás tekintetében is jogtalan előnyhöz jutnak. Hiszen a civil társadalom számos más intézményétől – gazdaköröktől, egyesületektől stb. – is elvették a javait. Ugyanilyen alapon ezek is joggal követelhetnék vissza. A maga nosztalgikus szemléletével nem veszi figyelembe a törvényjavaslat az egyházak között meglévő különbségeket sem. Pontosabban konzerválni óhajtja a régit. A katolikus egyház hosszú ideig az államegyház szerepében tündökölt. Vagyonának jelentős részét az államtól kapta, míg a többi egyházra sokkal inkább igaz, hogy javait a hívek áldozatvállalásának köszönheti. Végül ott vannak a kisegyházak, amelyeknek a múltban gyakorlatilag semmi esélyük nem volt arra, hogy vagyont halmozzanak fel. Miért kellene a 90-es években az 1948-as állapotot helyreállítani? Az az apácarend, amely a Bibó Szakkollégiumot visszaköveteli, 1930-tól birtokolta az épületet 1948-ig. Ennyi időt már a kollégium is eltöltött a falai között.
Nosztalgikus múltba révedés és kicsikart pozíciók megszerzése helyett nem volna-e sokkal ésszerűbb a jelen realitásaihoz igazodni? Ha bármelyik egyház szárnyai alatt feláll egy tantestület, kapjon épületet, ahol iskolát tud működtetni! Ha vannak arra alkalmas személyek, tárgyaljanak az illetékes önkormányzattal egy kórház átvételéről! Ha a korábbinál kedvezőbb feltételeket ajánlanak, biztos nem lesz akadálya, hogy átvegyék. De az ipiapacsot felejtsük el!
- Beszélő [6]