könczöl [Könczöl Csaba]

Nyomtatóbarát változat

Május 2-án, a tévé jelenéről és jövőjéről rendezett nyilvános kerekasztal-beszélgetésen valaki a nézők közül föltette a kérdést a tévéintendánsi minőségében jelenlévő Vitraynak: mi az az „utolsó csepp”, milyen messzire van az a „legvégső határ”, amikor már ő is bedobja a törülközőt. Azaz maga is szembenéz a ténnyel: kész, nincs tovább. Ott egye a fene az egészet, ahol van – ami ezután jön, ahhoz már nem adja a nevét és a tekintélyét. Vitray válaszának lényege: ez a végső határ nagyon közel van. Számára május 6-án reggel hatkor.

Május 6-án, hétfőn reggel hatkor az ország koránkelő része a saját szemével győződhetett meg róla: a Vitray emlegette „legvégső határ” bekövetkezett. A tévé elnöke és a (mellesleg, kizárólagos kormányfelügyelettel működő) Műsorszóró Vállalat közti tárgyalások vasárnap estig sem vezettek eredményre. Így a második csatornán csak adás volt – vételi lehetőség nélkül. Adás a tévé székházában az oda meghívott újságíróknak – a „széles nyilvánosság” teljes kizárásával.

Mit tesz ezek után Vitray? Lemond intendánsságáról? Vagy még ennél is meredekebb pályamódosításra szánja el magát? És Hankiss Elemér mit tesz? Neki is ez volt az „utolsó csepp”? – Lemond, és elmegy inkább Amerikába egyetemi professzornak? Vagy még mindig bízik és remél? És ha igen, akkor miben és mit?

Tudom viszont, hogy én, a néző miben bízhatok és mit remélhetek. Egyénileg: pár órányi napi szabadidőtöbbletet: nekem betelt a pohár. A továbbiakban fölmentve érzem magam az alól az eddig magamra erőltetett kényszer alól, hogy estéről estére végigdühöngjem a pálfy a-b-c-(…)x-y-ok „közszolgálati tájékoztatásnak” becézett kormányhitbuzgalmi lelkifröccseit, hételejéken a lucskosan széles nyelvcsapású parlamenti interjúkat, a hol sugárzó, hol kalmárkodó neofita konvertiták neo-csőlátós világpanorámáit, a csak kenetteljességében rendíthetetlen Moldoványi Ákos papos szentenciáit.

Tudom továbbá, hogy minapi balsejtelmem, aminek a Nemzeti Színház puccsal történt „bevétele” kapcsán adtam hangot, beigazolódott: az MDF valóban leplezetlen hegemóniára tör mind a kultúrpolitikában, mind a tömegtájékoztatásban. És ha más, trikolórosabb-klerikálisabb-neobarokkosabb-keresztesebb-koronásabb lobogók alatt is, rendíthetetlen következetességgel folytatja a nemrég még túlzott optimizmussal mindörökre eltemetettnek vélt nevezetes három „t” („támogat-tűr-tilt”) új életre keltését. A „tévéügy” csupán egy újabb stáció ebben a restaurációs folyamatban. És igazi értelmét csak ebben elhelyezve lehet fölfejteni.

• Harmadik oldal