1957-ben április 21–22-re esett húsvét.
A hatalom is ünnepre készült: a leghamisabb, legálságosabb május elsejére, a szép régi munkásmozgalmi nap megcsúfolására (ha még nem csúfolta volna meg eléggé Hitler és Sztálin állama). Az a májusi nap máig szomorúan tanulságos: a forradalom leverése után alig fél évvel a Hősök terén két-háromszázezer ember ünnepelte a Kádár-kormányt. „Kis ország vagyunk, nekünk csak egy csőcselékünk van” – mondta állítólag maga Kádár egy csodálkozó nyugati újságírónak, aki az októberi százezrekre emlékeztette. A cinizmushoz nemcsak gonoszság, de fejlett humorérzék és termékeny pesszimizmus is kell: nem hiszem, hogy Kádár János mondta. Talán egy kétségbeesett író.
Déry Tibor mindezt már nem láthatta. Bár a sajtó nem adott hírt róla, nagyszombaton, április huszadikán letartóztatták, s vele együtt (talán ugyanakkor?) Tardos Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt. Az Élet és Irodalom (melynek dicstelen első évfolyamait Ady egykori társa, Bölöni György szerkesztette) néhány nap múlva csak az Írószövetség feloszlatásának hírét közölte.
Déry három évvel később, egy másik áprilisi napon szabadult. Úgy esett, hogy épp e három év alatt olvastam el összes addig megjelent könyvét. Függetlenül a gimnáziumi tananyagtól, jóllehet a gimnáziumi évek alatt kevés érdekesebb magyar olvasmányom volt a huszadik századból. Krúdy és Kosztolányi, persze: de ők klasszikusok voltak, s bármily modernek, mintha Homérosz beszélgetőtársai volnának. Csak a Hunok Párizsban, majd – már elsőéves egyetemistaként – Kassák Egy ember élete, aztán Márai Idegen emberek című könyve tett rám olyan éles, kínzó, közvetlen hatást, mint Déry regénye, a Befejezetlen mondat.
Déry ma nem divatos író. „Purgatóriumba került” – miként a francia kifejezés tartja az írók halála utáni néhány évről, amikor csendesen, de hosszú időkre eldől, mekkora az igazi súlyuk. Déryé mindenképpen nagyobb, mint ez a hosszúra nyúlt purgatórium ígéri. Ma már (vagy ma még) börtönben írt emlékezéseinek kiadására sem vállalkoznék talán könyvkiadó, mint a Múzsák 1989-ben tette (Botka Ferenc szerkesztésében: Börtönnapok hordaléka). Ha jól emlékszem, Sükösd Mihály írt pár éve erről a jelenségről, gondolatait azzal zárva, hogy mint minden valódi író, a halott Déry is ki fogja küzdeni magának az örökkévalóságot.
1918-as emlékeiről ezt olvassuk a „börtönmemoárban”: „Egy tengerészküldöttség járván valamelyik miniszternél, az egyik közülük a miniszternek arra a kérdésére, tudják-e, hogy miért lázadtak fel, rekedt, mély hangján azt felelte: »a tengerész nem kérdi, miért, a tengerész az lázad.« Nagyon tetszett, sokszor idéztem. Tán akkor határoztam el, hogy egykor megírandó nagy regényemnek a luciferi mondás lesz a mottója: non serviam.” Azt hiszem, véghezvitte ezt az elhatározását: ifjúkori, szürrealista jellegű költészete és kisregényei is e mottó jegyében születtek, és a Befejezetlen mondat is.
Miként Lukács György a saját korai munkásságát, ő is megtagadta, „tűrhetetlenül rossznak” minősítette „realista” korszaka előtt írt műveit. Azt a novelláját, mellyel először jelent meg a Nyugatban, s melyért rögtön „szemérem elleni vétségért” megbüntették, a Liát ezért sem vette fel soha későbbi köteteibe. A Theokritosz Újpesten, e kétkötetes reprezentatív novelláskötet (1967) a Prágai lánnyal kezdődik. Innen, 1931-től, még inkább a ’33–34-ben írt kisregénytől, a Szemtől szembentől számította csak vállalható írói pályáját. Komolyan hitte volna, hogy addig csupa értéktelen dolgot írt? Sohasem volt olyan makacsul és tévesen következetes, mint Lukács: amikor a hatvanas években újra felfedezték az Óriáscsecsemőt, bizonyára – s joggal – büszke volt rá. Könyve 1967-ben jelent meg (3000 példányban!), de a felfedezés a szegedi Amatőrszínház érdeme, magam egy egyetemi színpadi vendégjátékon tapsoltam Paál Istvánéknak…
Két április… A börtön végigkísérte életét. Hatvannégy évesen újból, s leghosszabb ítélettel börtönbe kerülni! Tardos Tibor írja A tengervíz sós című emlékezésében, hogy a kihallgatók soha nem felejtették el megjegyezni: „Maga lehet, hogy megússza, de a »maguk Déry ura« nem fog innen élve kikerülni.” Tardos egyébként nem szerette az írásait, mesterkéltnek érezte őket, de az 1956. június 30-i közös pártfegyelmijükön is megcsodálta, s kalaplevéve tisztelgett Déry erkölcsi nagysága előtt.
A Befejezetlen mondat sokadszor olvasva inkább feltárja tudatosan, vállaltan követett irodalmi példáit, mestereit, az író regénymodelljeit, mint először. Igen, a Varázshegy s főleg Proust, az Eltűnt idő némely fogása és motívuma. (Mint Egri Péter elemezte összehasonlítva, de a mai olvasó is felneszelhet rá; a Szemtől szemben egy egész fejezete Kafka Perének – hogy finoman mondjuk – „erős hatásáról” árulkodik, s lehetne folytatni.) Erkölcsi üzenete mégis érintetlenül erős marad akárhányadik olvasatra: „Változtasd meg élted!”
1968 után halványult bennem ez a kép. Mivel a Befejezetlen mondatot oly nagyra tartottam, későbbi művei egyre kevésbé lelkesítettek. S nem hiszem, hogy csak a nyilvánvaló írói hanyatlás miatt. 1947-es drámája, a Tükör sem igazán jó, mégis, amikor a Vígszínház valamikor ’67/68-ban bemutatta néhány (sikertelen) előadásra, a premieren éppúgy felkavart, mint amikor Parcen Nagy Lőrinc példaadó, de igazán sohasen interiorizálható csendes és kőkemény, a társadalommal, a családdal szembeforduló eltökéltségét sugározták rám a regény lapjai. A hetvenes években semmit nem éreztem Déry erkölcsiségéből. Lassan két Déry Tiborrá hasadt bennem. Az egyik a „régi”, a Befejezetlen mondat írója, a másik: a Képzelt riport… és a Kedves bópeer! talmi valutása, csalóka agyonünneplésétől árnyékká váló alkotó…
Legszemélyesebb, de idekívánkozó, furcsa fénytörésű, Déryhez kapcsolódó emlékem nem az a villanásnyi idő, mikor kisiskolásként állva amaz október 23-án a Bem-szobornál, már a mozdíthatatlanul sűrű tömegben eléje sodródtam, s ő a szobortalapzathoz törve elakadt a sűrűben – hanem barátom esete. Legjobb barátom volt általános iskola óta, még az egyetem alatt is egy ideig. 1960 áprilisában adtam neki kölcsön egy – persze ’56 előtt kiadott – Befejezetlen mondatot. Az író épp akkor szabadult. Este, barátom pártfőiskolán tanító anyja magából kikelve, hisztérikusan – talán épp a hírtől – megtiltotta fiának, hogy egy „áruló” könyvét olvassa, majd a dühroham hevében – egy valószínűleg öntudatlanul vagy véletlenül felkapott késsel – megsebezte a vaskos regényt védekezésül maga elé emelő barátom kezét is. Az élet persze utánozza a művészetet: a fiú, miként Parcen Nagy Lőrinc is tette – elköltözött otthonról, s mindenfajta – emberi, politikai – kapcsot, közösséget jó ideig megszakított szüleivel.
Amikor a Képzelt riport hamis nézőtere dübörgött a még hamisabb vastapsoktól, a hetvenes évek közepe táján, barátom már Londonban élt. Mindketten elfeledtük az „élő” Déryt. Vagy épp fordítva? Csak a valódi, a halhatatlan Déry élt tovább bennünk?
Bennem él ma is. Az író anyakönyvileg, adatszerűen is bekövetkezett halálakor írtam csupán műveiről, „Déry Tibor filmen” címmel. Nem is annyira műveiről, mint azoknak filmen megjelenő visszfényéről. S persze most sem igazán a művekről szól ez az emlékezés, hanem valamiről, ami olykor fontosabb még a műveknél is: hatásukról, az ember életébe is beleavatkozó sugárzásukról. „Két április”?
Ítélet nincs.
- Kultúra [6]