[1]
Nem így lett. A november 26-i népszavazáson szertefoszlottak a Pozsgay megkoronázásához fűzött szocialista álmok, a tavasz beköszöntével pedig leköszönt az MSZP, mint hatalmi tényező. Az egykori teljhatalmú állampárt parlamentáris talpon maradt utódja a választásokon csak a szavazatok 10,8 százalékát tudta megszerezni, amely 33 mandátumhoz volt elég a 386 fős országgyűlésben.
Igen, a hála nem politika kategória – ahogy ezt Pozsgay Imre durcásan bár, de velősen megfogalmazta. Bízvást feltételezhetjük, hogy nem Pozsgay volt az egyetlen politikus az MSZP-ben, akit a tavalyi márciusi–áprilisi választások eredményei megismertettek a fejbekólintottság érzésével. Az MSZP esetében egy pártból lett párt szorult ellenzékbe, vagyis egy olyan szerepbe ráadásul, amelyről bizonyára nem egy tagja röviddel azelőtt még úgy tudta, hogy ellenségnek kell betűzni. Arról nem beszélve, hogy az MSZP alapjában véve nem csak politikai pártként jött létre, hanem átmentési kft-ként, így aztán a politikai hatalom szertefoszlása után az MSZP-tagság az egyéni átmentési esélyeket inkább rontja, mint javítja. Nem véletlen, hogy a szocialista választási plakátokat díszítő „öt nagyból” (Pozsgay, Horn, Német, Szűrös, Nyers) mára csak három maradt, sőt; leginkább csak egy. Horn Gyula, a párt elnöke. Miként az sem, hogy az 1990 májusában állítólag 50 ezer főt számláló párttagságból 1990 novemberére csak 33 ezer maradt.
A vereséget persze lehet tudomásul venni (netalántán méltósággal elviselni), de lehet rá toporzékolva reagálni is. Az MSZP mindkét változatot kipróbálta – egy darabig párhuzamosan. Ami a toporzékolást illeti: „hátha” alapon kikényszerítettek egy újabb népszavazást a köztársasági elnök megválasztásának módjáról. Nem kétséges, hogy a népszavazás megnyerésével az MSZP politikai befolyásának egy részét visszaszerezte volna. De erre semmi remény nem volt; az urnáknál – ahogy az előrelátható volt – messze nem jelent meg a szavazásra jogosultak fele Az eredmény: Pozsgay és hívei újból kiihatták a csalódás bürökpoharát, az MSZP pedig, megérdemelten, továbbrongálva egyébként sem hatalmas tekintélyét, a rossz vesztes hírébe keveredett.
Van képük hozzá
A tények azonban kikényszerítették az alkalmazkodási folyamat beindulását is. A párt előgondolkodói kiadták az arculatkeresés jelszavát. Nyilvánvaló volt, hogy a párt image-ét valamilyen módon fel kell polírozni, s meg kell(ene) szabadulni az utódpárti, maradványpárti jellegtől. Az arculatkeresést ebben az értelemben leginkább az arculatvesztés vágya motiválta. „Az utódpárti jelzőt pejoratívnak tartom és visszautasítom. A szocialista párt ugyanis semmiben sem folytatója az MSZMP politikai irányvonalának” – nyilatkozta Pozsgay a Magyar Hírlapnak 1990. április 28-án. A párt programnyilatkozata egy expresszionista költemény szuggesztivitásával deklarálja ugyanezt: „A Magyar Szocialista Párt politikai értelemben nem utódja, nem örököse, nem folytatója” az állampártnak. A deklaráció szuggesztív ereje egy személyt dokumentálhatóan lépre csalt – nevezetesen a szóban forgó párt elnökét. „Amennyire én tudom, a tagok többsége új, tehát korábban nem volt tagja az MSZMP-nek” – nyilatkozta Horn Gyula a Magyar Hírlap 1991. március 9-i számában. Tóth András, az MSZP irodavezetője nem így tudja. Szerinte a tagság zöme volt MSZMP-s, s igen kicsiny lehet azok aránya, akik azelőtt nem voltak párttagok. (HVG, 1990. november 17.) Hacsak az nem történt, hogy három és fél hónap alatt kicserélődött az MSZP egész tagsága…
Az MSZP tehát a deklarációk szintjén szakít ugyan a múlttal, de egyúttal úgy tesz, mintha a múlt nem az ő múltja lenne, vagy legalábbis mintha nem kötődne hozzá szorosabb szálakkal, mint a többi párt. Vitányi Iván szerint az MSZP „nem kevésbé indul új lappal a legújabb magyar történelemben, mint bármelyik más (párt). (Hiszen mindegyik párt – és mindegyiknek tagjai – jöttek valahonnan.)” (Magyar Nemzet, 1990. november 26.) Az ilyen és ehhez hasonló kiszólások joggal bosszanthatnak mindenkit, aki ad valamit a történelmi igazságra. De bármennyire sajnálatos is a közéleti tisztesség szempontjából, az MSZP felejtésre spekuláló „nem-ér-a-nevem”-taktikája nem teljesen esélytelen.
De ha az MSZP-nek az MSZMP-hez – pénzén és tagságán kívül – semmi köze sincs, akkor természetesen újra ki kell találnia önmagát. A szociáldemokrata címkével való kokettálás a kezdetektől fogva tettenérhető volt a párt vezéreinek nyilatkozataiban. Zavaró körülményként merült fel az a tény, hogy a szociáldemokrata jelzőre is egy olyan csoportosulás jelentette be az újraszabadalmazási igényt, amely megtisztult kommunistákkal sem akart közösködni. Valamit persze mindig lehet tenni. Ha hinni lehet a szociáldemokrata sirámoknak, az MSZDP szomorú állapota nem kizárólag kolosszálisan tehetségtelen vezetésének, hanem az MSZP aknamunkájának is köszönhető. Bárhogy is történt, az MSZP tavaly májusi kongresszusán már nem volt különösebb külső akadálya annak, hogy az önmeghatározásban a szociáldemokrata jelleget hangsúlyozzák. A novemberi folytatáson pedig az MSZP programnyilatkozatába – fajtiszta szociáldemokratizmusukat bizonyítandó – még a Szocialista Internacionálé stockholmi nyilatkozatát is bevették. Ennek ellenére nehéz megszabadulni attól a benyomástól, hogy az utódpártiság sértődött visszautasítása és a szociáldemokrataság bizonygatása ugyanannak az éremnek a két oldala.
Nem véletlenül állt tehát elő az a furcsa helyzet, hogy ezen a huszonnégy karátos szociáldemokrata párton belül van egy szociáldemokrata platform is, nyilván azokat tömöríti Vitányi Iván és Ágh Attila köré, akik számára a szociáldemokrácia többet jelent ideológiai malaclopó köpenyegnél, amely alatt sok minden elfér, s talán még a be nem vallott múltat is eltakarja.
Csakhogy nem könnyű szociáldemokratának lenni ebben a posztkommunista világban. Az MSZP novemberi kongresszusán olyat tett Siófokon, amit előtte egyetlen szociáldemokrata párt sem: nyitott a munkavállalók és érdekszervezeteik felé. (Ha legalább egy szocialista küldöttnek feltűnt volna e freudi elszólás könnyfakasztóan kacagtató abszurditása…) Ugyanakkor nem mondtak le a középrétegek képviseletéről sem, ami önmagában nagyon modern, rendkívül európai és módfelett szociáldemokrata látásmódra vall. Mármint ha eltekintünk attól, hogy Magyarországon egyelőre nincsenek potenciálisan szociáldemokratául gondolkodó és voksoló középrétegek. S ha nem tudjuk, hogy kikből állnak azok a középrétegek, melyek fölé meggyengült védő karját az MSZP továbbra is kinyújtani szándékozik. Félreértés ne essék: mindenkinek joga van érdekképviseletre. Csak éppen kötve hiszem, hogy a szóban forgó réteg érdekeinek védelme klasszikusan szociáldemokrata feladat. Kísért a múlt.
Sarló és árvalányhaj
A szociáldemokrata mellett az MSZP-ben van egy „nemzeti baloldali” áramlat is. Az is lehet, hogy csak volt, mert ki tudja megítélni, hogy Pozsgaynak a pártból való kilépése és minapi zászlóbontása után hol fog ez hömpölyögni vagy csörgedezni. Még nehezebb megjósolni, hogy Pozsgay ezen újabb próbálkozása melyik pártot fogja inkább gyöngíteni – ha egyáltalán képes lesz bármelyiket is gyöngíteni – az MSZP-t vagy az MDF-et. Ha a közvélemény hitelt ad Annus József interpretációjának, hogy ti. Pozsgay azért hagyta el az MSZP-t, mert népben, nemzetben gondolkodik, „ami sajnos általánosan nem jellemző a szocialista pártra”, s mert a párt szerepzavarral küszködik, „amely olykor ellendrukkban, kárörömben és revansvágyban nyilvánul meg”, akkor ez nyilván nem fog használni Hornéknak. De Pozsgay célpontja inkább az MDF, amelynek születésénél bábáskodott, s amely csecsemő korában kicsúszott a kezei közül. Egy dolog szerencsére valószínűnek látszik. Pozsgay fejlett küldetéstudata, koronázza bár siker újabb erőfeszítéseit, már nem jelent veszélyt a parlamenti demokráciára. A monori vonat már elment, a magyar politikát román vágányokra téríteni már aligha lehet.
Egy igaz szocialista
A hivatalos nómenklatúra szerint van még egy harmadik áramlat is az MSZP-ben: a Krausz Tamás nevével fémjelzett „antiliberális” irányzat, amely egyúttal „antisztálinista” is. Krausz Tamás karakterisztikusabb szocialista politizálást kívánna az MSZP-ben meghonosítani. „Halva született-e a Szocialista Párt” című cikkében (Népszabadság, 1990. augusztus 27.) egy eszményi szocializmus álláspontjáról össztüzet zúdított mindenre, ami él és mozog. A régi vezérekre, akik ugródeszkának használták a reformköröket, s most változatlanul kamarillapolitikát folytatnak, hatalmi alkudozásokkal foglalkoznak, pitiáner puccsokat és kisstílű árulásokat követnek el. A régi dogmatikára, amely szerinte a sztálinizmus és a liberalizmus sajátos elegyeként él tovább a Szocialista Pártban is. Ám annak, aki szocializmust akar, mindkét hagyománytól el kell szakadnia. Ez természetesen azt is jelenti, hogy azoktól az MSZP-s vezérektől is meg kell szabadulni, akik éppen arra büszkék, éppen azt tekintik politikai tőkéjüknek, hogy „liberálisak” voltak. Nem csoda, hogy Horn Gyula a Magyar Hírlapnak adott, már idézett interjújában így panaszkodott: „Áldatlan viták is gyengítenek bennünket: én is támogattam például, hogy leépítsük a demokratikus centralizmust, most már viszont a másik végletbe estünk.”
A történelem szemétdombja helyett a Szocialista Internacionáléba
A legudvariasabb következtetés, amelyet az MSZP platformvitáiból levonhatunk: a „hogyan tovább” kérdésére nem sikerült konzisztens választ találniuk. Ennek dacára elsietett lenne temetési előkészületekbe fogni. Az MSZP valószínűleg sokkal jobb állapotban van, mint ahogy ezt nagy számú ellensége szeretné. Ebben a képlékeny magyar politikai helyzetben a következetlenség erény is lehet, a rugalmasság jele. Az MSZP, mint politikai nagyvállalkozás 1989. március 25-én csődbe jutott. De a csődmasszából kialakult egy kisvállalkozás, amely adekvát mércével mérve, nem is olyan sikertelen. Igaz, a mérleg egyik serpenyőjében ott van egyáltalán nem ragyogó elszigeteltségük, de a másik serpenyőben komolyan latba eső dolgok találhatók. Az MSZP mégiscsak demokratikusan legitimált parlamenti párt, amellyel szemben intézményes diszkriminációt nem alkalmaznak. Minden bizottságban van képviselőjük, ami korántsem magától értetődő.
A parlamenti munka öntörvényű dinamikája szintén az MSZP malmára hajtja a vizet. A serény és tüchtig szocialista honatyák gettóban tartása hosszú távon már csak pszichológiailag sem megy. Különösen, ha felmerül a gyanú, hogy ez politikailag esetleg nem hoz sokat a konyhára. Filló Pálnak az erzsébetvárosi időközi választáson aratott győzelme bizonyára felkeltette ezt a gyanút.
Így aztán az MSZP-nek vannak sikerélményei. Például az, hogy Orbán Viktor a minap éppoly magától értetődően javasolt hatpárti tárgyalásokat, tehát az MSZP intézményes bevonását az ország ügyeinek intézésébe, mint amilyen magától értetődően utasított el tavaly ősszel mindenfajta együttműködést az MSZP-vel.
Még ennél is nagyobb siker az MSZP számára, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének szocialista, szociáldemokrata csoportja április 24-én titkos szavazással úgy határozott, hogy befogadja az MSZP-nek az Európa Tanács munkájában részt vevő képviselőjét. Aligha kétséges, hogy az MSZP rövidesen a Szocialista Internacionálé tagja lesz.
Ebben az esetben pedig az MSZP jelenlétével a magyar politikai életben hosszú távon is számolni kell.
- Belföld [6]